utolsó önboncolgatós poszt mára

szóval vannak ezek a nagyon erős érzések, amiket az évek alatt megtanultam tök jól kordában tartani, és nagyon zavar, hogy mostanában így elszabadultak. 

hogy szégyellem magam, meg távolságot tartok az emberektől meg leáll a rendszer stressz hatására, és bármilyen apró dolog képes stresszelni... nagyon akadályoz, és dühít, hogy nem tudom kontrollálni. nem szeretek erről olyanoknak beszélni, akik nem értik, de már azon a szinten vagyok, hogy inkább, mint benne maradni... és ez is zavar.

nagyon nagy szükségem lenne valami alap biztonságérzetre. meg komfortzónára, ahová el tudok bújni a hatások elől, amik kiütik bennem a biztosítékot. aggaszt, hogy egyelőre még nem találtam meg. hiába klassz a szobám, nem hat, hiába voltak meg a jól bevált technikák, nem akarnak működni. ami egyszer beválik, következőleg visszafele sül el. 

vannak szituk, amiket nem tudok kikerülni, de jelenleg eszköztelennek érzem magam hozzájuk, és csak nézem, ahogy megváltozik a viselkedésem olyan irányba, amit nem szeretek... aztán meg tűzoltok, ahelyett, hogy eleve önmagam lehetnék bennük és kész.

kedves átmeneti időszak, nem jól visellek és ezért utállak.

megállapítás

szóval hogy ez milyen fura, hogy totál, de tényleg teljesen ki vagyok bukva meg leblokkolva, és pánikolok és remegek és azonnal pasizni akarok meg bebaszni meg kilépni a saját életemből meg stb,

aztán leírom, hogy érzésre menyire borzalmas vagyok meg minden mennyire borzalmas,

aztán ettől jobban leszek, és végre már nem csak tudom, hanem át is érzem, hogy igazából semmi sem borzalmas, még én se, 

és onnantól megint működőképes vagyok és (szinte) minden rendben.

vajon van erre valamilyen más technika is? ugyanilyen eredménnyel, de úgy, hogy közben nem kell elárulnom, milyen nyomor tombol odabent? most akkor rendre törölgessem ki a posztokat? mert eleve piszkozatba írni, az csak kisebb stresszviharoknál működik. vagy bombázzam vele a barátaimat? (ilyen terjedelemben nem túl reális...) vagy...

bár elég lenne annyi is, hogy megvitatom a dolgot a szobanövényemmel...

ezen még gondolkodom.

kérdés

amúgy mindig is nagyon érdekelt: más is érez így a családjával kapcsolatban? 

hogy nagyon vágyik utánuk, de ha velük van, rájön, hogy ez így nem jó, ezek nem azok az emberek, ezt nem akarja, sőt, el akar menekülni, minél messzebb? hogy az egész hazugság? hogy mint embereket nem is kedveli a családtagjait (nem hogy szeretni tudná őket), hogy ha nem lennének azok, akkor konkrétan a közelükbe se menne?

és ha más is érez így, másnak is van ettől bűntudata?

más is úgy érzi, hogy benne van a hiba, nem a családban, hiába tudja, hogy tényszerűen fordítva van?

ugyanez rinya nélkül

elmentem munkaügyben, fel is vettek rögtön. 6-tól 6-ig munkaidő, cserébe vagy négyet, vagy csak kettőt kell dolgozni egy héten, tiszta hawaii.. (mondjuk lehetne 8tól-8ig, de valamit valamiért.) van még pár napom előkaparni a megfelelő pozitív hozzáállást, remélem, sikerül. drukkoljunk, hogy bírjam (és ne kelljen sokat érintkeznem a főnökkel), mert ilyen depis, önsajnálós, önújraépítős időkre pont megfelelőnek tűnik.

(szerintem az a nap, amin nyolc órát dolgoztál, már kuka, szóval heti 5 nap munka, az heti 5 nap, amit elvitt az ördög. a maradék kettő meg semmire se elég, mert egy csomó dolgot csinálnod kell, amire hétközben nem volt kapacitás, meg még nem árt kicsit pihenni, és el is ment. ennyi az élet.

ezt a hagyományos beosztást nem szívlelem annyira... volt szerencsém viszont kipróbálni pár alternatívát, szóval ez lesz az a pont, amibe nagyon bele fogok csimpaszkodni...)

emellett valahogy majd' csak hazavonszolom magam vidékre, holnap reggeltől mosolyogni fogok, mint a vadalma, lelkes leszek és jó háziasszony, és nem rázogatom a hugom vállát, és nem rohanok el otthonról zokogva egy kiadós üvöltözős dühroham után, hogy én ezt nem értem, nem bírom, haza kell jutnom, most... végülis azt hiszem, ez a maximum, amit a hozzáállásomból ki lehet hozni.

már most, hogy elpanaszolhattam a nyűgömet, sokkal jobban vagyok (bocs mindenki, de ez a ventillálás tényleg hasznos cucc), meg attól is, hogy áttranszformáltam magamban: nem kell odamennem, hiába várják el... hanem majd megyek, amikor úgy érzem, képes vagyok rá. mennyivel szabadabb már, nem?

tegnap este is valahogy sikerült itthon maradnom cukilakótárssal, szar bort ittunk zöldkupakos ásványvízzel és fényképeket nézegettünk meg videókat mutogatott az árvízről, ami miatt anno elmaradt a ballagásuk - pedig iszonyú mehetnékem volt. vállveregetés. kicsi nádja nem rohant bele az éjszakába egyedül, hogy valahogy csillapítsa a pánikot. 

(az alkoholizálás sem az én ötletem volt...)

szóval azért haladok néha előre is, nem csak hátra...

ugorjátok. nagyon rinya, és még indokolatlanul hosszú is

van az a módszer, amikor a rossz dolgokat az ember bedobozolja és felteszi a polcra, az agya egy távoli zugában, amíg ki nem találja, mi legyen velük.

na, én ezt odáig fejlesztettem, hogy fogtam magamat is és betettem egy dobozba.

most valahol hátul pihenek, mint valami nagyon rettenetes, vállalhatatlan dolog, amivel nem tudok mit kezdeni.

olyan mélységesen szégyellem magam, hogy arra szavak sincsenek. a szépreményű, csinos, fiatal csajszi annyira elqrta az életét, hogy jelenleg nulla a piaci értéke munka, hobbi és szociális szinten, és megszottyadt és eligénytelenedett és megöregedett, és sose fogja utolérni a kortársakat. kívülálló lett. és retteg mindentől és mindenkitől, és képtelen bármire, és utál mindenkit, aki szebb, fiatalabb, sikeresebb nála, aki még nem rontotta el véglegesen.

ezt gondolom legbelül.

hiába tudom, hogy ez így nem vezet sehova, sarkítás és csak a fejemben létezik. ott van az összes gesztusomban, cselekedetemben, álmomban. a nemevésben, a nemalvásban, a munkakerülésben, a lesütött szemű hallgatásokban.

hiába tudom, hogy a kis vörös előszele, hogy az eljegyzés miatt van, hogy ez amolyan átmeneti állapot. 

hiába tudom, hogy megint lesz jobb, sőt, jó, csak dolgozni kell érte - ha közben nem dolgozom érte, csak ellene.

sötét, szűk doboz. 

félek hazautazni a hugom eljegyzésére. nem akarok. úgy érzem, belekényszerítenek valamibe, amit utálok, oda kell mennem, ahol minden kezdődött, ahol először elvesztem, jó képet vágni valakinek az öröméhez, akinek nem bocsátottam meg, akit nem kedvelek, akinek legszívesebben megráznám a vállát: hagyd már abba ezt a műmájer, őszintétlen törleszkedős smúzolást, mert irritáló és átlátszó! úgy érzem, továbbra sem tudok bízni bennük, se kedvelni nem tudom őket, nem hogy szeretni, úgy érzem, meghasonlok tőle, hogy szükségem van rájuk, de közben minél messzebb akarok lenni tőlük, és hazugság már a puszta jelenlétem is. hogy szükségem van rájuk, de közben meg mégse rájuk, hanem inkább egy valódi családra volna szükségem, ami nem belőlük áll, hanem... nem tudom.

ezerszer összeállítottam fejben, mit kell bepakolnom, hogy fogom végigtolni a négy-öt napot, de már elszabotáltam belőle kettőt és még mindig nem vettem elő a táskámat.

lett munkám, és egy csepp örömet nem éreztem, egy cseppnyi lelkesedést sem... csak pánikot, és hogy nem akarom, nem, nem, oda nem, ezt nem, én nem. nekem híresen rossz az arcmemóriám, itt meg több száz embert kell majd megjegyezni, félek a záraktól itt meg nagy szorulós ajtókat kell nyitogatni, leblokkolok váratlan helyzetekben ez a munka meg nagyrészt abból áll, húgyosmarcsa vagyok itt meg csak akkor mehetek ki, ha valaki helyettesít, sose többé nem tűrök el magam fölött szemét főnököt, itt meg mégis azt kell majd, és világ életemben bagoly voltam erre hatkor fogok kezdeni. a családlátogatástól mindig kiborulok és világgá megyek utána és három hete nem tudom kialudni magam így se, erre mindjárt kezdek.

pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem kihívás

A, pár napra eljátszani, hogy minden oké, segíteni nemszeretem embereknek, legyűrni az irigységemet és haragomat, csak csinálni amit kell és mosolyogni és nagyokat enni és kész. menet közben biztos azt fogom érezni, hogy á, nincs is velük semmi baj, tök szeretem őket...

B, előkapni a lelkesedésemet és örülni, hogy dolgozom, új emberekkel és feladatokkal fogok találkozni és pénzem is lesz, és satöbbi.

de közben itt bujkálok a szobámban, le vagyok fagyva, blokkolva, pánik van ezerrel és kétségbeesés, és nemakaródzik nekiindulni.

éppen körbeszigszalagozom a dobozt, biztos ami tuti.

és még az is harsog bennem, hogy nekem exre olyan szükségem volt, mint egy falat kenyérre... mellette és ellenében tudtam önmagam lenni, ő volt az egyetlen biztos pont az életben, vele buktam az origómat, ugyanaz az elveszett kiscsaj vagyok, aki előtte is.

közben meg tudom, hogy nem, nem, nem, valahogy nélküle is én leszek megint, csak méginkább.

csak muszáj beleordítanom az érzéseimet az éterbe, most, különben az életben nem szedem össze magam és indulok le vidékre.

basszus, annyira nem akarok, nem akaroooook...

olyanok vannak,

hogy véééégre egész elfogadhatót aludtam, megfejeltem egy ráérős tükörtojásos reggelivel, és elindultam a kis önéletrajzommal munkaügyben. közben szóltak, hogy inkább holnap menjek, ellenben ha már bent voltam a városban, vettem egy ruhát, egy igazi nyári ruhát basszus, és még le is volt árazva. 

(nemrég kukáztam az utolsót - ami évek óta nem volt rajtam, mert megdöbbentően és indokolatlanul rövid. nem is értem, hogy gondoltam annak idején... a régi szoknyáimat sem... és én ezeket hordtam... emberek között... wow.)

ez a ruha klassz, és pont jó, és nem is nézek ki benne tizenhárom éves csitrinek (mint a mostanában forgalmazott ruhák 99,9%-ában), bár a mintája kicsit asszimetrikus, de nemérdekel. boldogság.

drukkoljunk az időnek, hogy ha már sátras eljegyzős hétvégém lesz, fel is tudjam venni.

este meg házibuli lesz, nálunk, basszus, szóval most kéne ledőlni. még jó, hogy ittam egy kávét, mire kitalálták. a társaság fiatal, így nagyon jól bírja az alkoholt meg az éjszakázást... de én már nem.

rugalmasság, piece and love. de jó lenne még csak húszévesnek lenni...

#mulatási

update

egyébként elég volt távolabbról rápillantani az életemre, hogy elcsodálkozzak, min is csodálkozom.

- überdurva alvásdeficitem van.

(kolihangulat a.k.a reggelig megy a motoszkálás meg a trécs meg szól valami. ugyanis már öten lettünk, ebből a két fiú minden kérés ellenére qrva hangos. napok óta nem alszom, megint.)

- az exem és a családom hetek óta sulykolják belém, hogy életképtelen vagyok és sose fogok boldogulni és nincsenek is barátaim, a barátaim meg nem érnek rá és/vagy vidéken élnek, ezért, hogy ne legyek teljesen egyedül, szóba állok a baszogatós delikvensekkel. (meg hát mégis a családom... nehezebb család nélkül élni, ha nincs az embernek pasija.) (az exre nincs mentségem, félek egyedül maradni és kész.)

- a hétvége a hugomék eljegyzéséről fog szólni, kétnapos lesz, bizony, ez kényszercsaládozást jelent már csütörtöktől, főzést meg asztaldíszkészítést, meg álszent smúzolást, mert sajnos a hugommal nem vagyunk jóban (long story...). vagyis össze leszek zárva egy rakás emberrel, akik csak a saját életformájukat tartják legitimnek (ami nagyon vallásos és tele van fura ellentmondással), és akikkel nem találom a hangot.

- említettem már, hogy aludnom kéne? ölni tudnék egy nyugodt éjszakáért...

pedig már épp vissza akartam vonni

mert közben rájöttem, hogy ne nevettessük ki magunkat, ennyire azért már tudom, mi a csízió, tudom, hogy ezek a gondolatok nem "valóságosak" és hova vezetne, ha tartósan beleélném magam... ejnye-ejnye, nádja.

igaza van milonkának, munka. (köszönöm.)

persze azért szuper volna egy pszichológus... de sajna nem tudna mit kezdeni a dinamikával: hetente kétszer elfelejtem, hogy ez az egész csak a fejemben létezik, és menni kell és csinálni, nem a butaságokban dagonyázni, aztán rájövök, hogy basszus, aztán visszarázódom, aztán kizökkenek...

szerintem mindenhova emlékeztetőket fogok írni, hátha úgy minden egyes nap sikerül a valóságban maradni.

(és nem menekülni a munka elől, mert jééé, micsoda felfedezés, baromira rettegek újra dolgozni, sőt, már interjúzni is, félek az emberektől és a feladatoktól és hogy nem fog menni, vagy hogy úgy fogok szenvedni, ahogy a barátnőm szenved, aki szerintem szarabbul van, amióta dolgozik, mint előtte. 

közben meg dolgoztam már egy csomó helyen és mitadjisten, képes voltam felvetetni magam, sőt, beilleszkedni is, és még a feladataimat is remekül elláttam. és mellesleg nem a barátnőm vagyok, aki szerintem csak kifogott egy rossz munkahelyet, de még foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. nem is értem, komolyan...)

már mindegy, már nem vonom vissza a posztokat, néha ennyire beleveszek a fejembe... ez van. bár most például elég volt egy vacsi, egy nagyobb volumenű mosogatás és némi pakolászás, hogy magamhoz térjek. 

további rinya

most nem annyira jó nádjának lenni. 

mert most nehéz szeretni magam. 

ezért egyik kezemmel a dolgok után kapok, a másikkal viszont rácsapok, hogy végül elejtse...

még nem tudom, ezen hogyan lendülök túl... túl fogok, muszáj, muszáj az életet élnem, nem pedig a fejembe visszahúzódva, az ágyamon magam elé meredve utálni és szégyellni azt, aki éppen vagyok...

váááá, meg basszus. valaki rázzon meg, és mondja, hogy mindjárt rájövök, hol kezdjem. valaki hitesse el velem, hogy leszek még vállalható... valaki emlékeztessen, hogy nekem is van létjogosultságom.

lelkizés

nagyon-nagyon szeretnék most pszichológushoz járni. (csak nincs miből. nyilván olyankor lenne rá a legnagyobb szükségem, amikor nincs miből.) 

szeretném elérni, hogy ne csak magamra tudjak figyelni. például. (ez nagyon nehéz, ha az ember fejében folyamatosan egy rakás vörösen villogó vészjelző szirénázik, hogy ALERT, ALERT, ALERT.)

meg kideríteni, milyen erőforrásokat(!!!) tudnék én mozgósítani, hogy átvészeljem ezeket a vészterhes időket és leküzdjem az állandó szorongást, félelmet, kényszerítő hiányokat. hogyan érezzem magam újra biztonságban. hogyan találjak újra helyet a világban. hogyan aludjak éjszaka, egyek rendesen, legyek képes a második találkozásnál is kommunikálni az emberekkel...

szóval hogyan legyek újra működőképes.

közben meg érzem, hogy ténylegesen nem tartozom senkihez jelenleg, nincsenek emberek, akikre stabilan számíthatok, akik egyáltalán jelen lennének, és hogy ez igenis probléma. 

mindenki mondja, hogy jajj, el kell engedni a múltat, el kell szakadni az extől... de senki sem mondja, hogy mit kezdjek a mögötte álló fájó ténnyel - miszerint rajta kívül igazából senkim sincs. pedig az ember társas lény. nem tudom, mások hogyan boldogulnak teljesen magányosan, én olyankor nem működöm. 

pláne, hogy amúgy az életem sok területe borult, elégtelen, és azokat is fel kell építeni. (ex után nem maradt, hát... semmi, mivel ő volt a fő projekt.)

basszus, most én vagyok a nő, akinek szar a viszonya a családjával, nincsenek barátai (kivéve egy random elérhetőt), se hobbija (szeretek filmet nézni, eredeti, igaz?), se munkája (mert elszabotálom már a keresést is), se különösebb tehetsége vagy tudása, nem ismeri az erősségeit, nem tudja, hogy kéne eladni magát, és fogalma sincs, merre induljon. sőt, úgy nagyjából semmi sem érdekli önmaga boncolgatásán kívül, amíg mindez meg nem oldódik. hát mennyire szimpatikus vagyok már, nem igaz?

szóval igen. nem tudom eldönteni, hogyan hallgattassam el a vészjelzőimet, illetve hogyan oldjam meg az elsődleges problémáimat, amik miatt non-stop szirénáznak.

(közben meg ráncigál a kényszer, hogy újra és újra társaságot hajtsak fel magamnak, kapcsolódjak valahová, ha már az életem többi része gyász, és ez sok idő, sok energia, sok alkohol és csalódás... nem ezzel kéne kezdeni. )

kedves hozzáértő szakember, tessen mondani, hol vannak a megfelelő erőforrások, hogy valahogy túllépjek ezeken? 

welcome home

cukilakótárs kettő, azaz a hímnemű megjelent. egy jól megérdemelt délutáni szundiból (na jó, mit szépítem, kidőltem, mint egy zsák krumpli) ébresztett, a szüleivel és egy haverjával együtt.

azt se tudtam mi van, komolyan. még jó, hogy már csak a konyhában uralkodtak hadiállapotok, de így se voltam boldog, hogy a mosogatnivaló, meg a hűtőtakarítás eredménye, meg a tegnap kiöntött lecsó mind ott szaglott... az anyja az a tiptop vállalkozófeleség, aki egyszerre abszolválja a fullsmink-magassarkú kombót a mindig rendezett háztartással...

a jó hír, hogy egyébként kb enni lehetett volna a földről, erre büszke vagyok... (a rossz, hogy a pasik mindent összejárkáltak utcai cipővel, bicikliket tologattak, széket szereltek és még a szobámba is benéztek... szóval a nagy tisztaság csak mutatóba tartott. meg hát kamaszfiúk még... a kamaszfiúk nem a tisztaságmániájukról híresek...)

a ráérős, egész lakást birtoklós szombatnak lőttek, sőt, a másik srác is itt lesz pár napig... cukilakótárshoz vagyok én szokva, meg egyedülléthez, fura kicsit a jelenlétük így hirtelen... mondjuk mostanában hiányoltam a férfiakat az életemből - hát tessék... 

kabaré, csak nem nevetek

tegnapra már sokat aludtam és nagyon szépen ettem (és egyáltalán nem volt hasmenésem evés után, ahogy eddig, örülünk), kitakarítottam a nyomorult üvegszilánkokat, meg ha már, akkor az egész lakást is, de hogy még a tűzhelyet is csillivillire súroltam, és mostam és magamat is helyreállítottam tetőtől-talpig és kinyitottam a hugomtól kapott lecsót, mondván, habzsi-dőzsi lesz.

az is lett - volna. nagy lelkesen ültem neki a vacsorámnak, ám a második falatnál ráharaptam egy üvegszilánkra.

de hogy most... értitek. centiről-centire nyaltam fel a szobámat, összeporszívózva a nyavalyásokat, kiráztam mindent, sőt, át is simogattam pl a szép szőrös pokrócomat, nagyon óvatosan és következetesen, nehogy véletlenül később belém állhasson valami. ollóval kivagdostam a beolvadt darabokat a szőnyegből-ágyból-pokrócból-fürdőköpenyből... még a virágcserepeket is felfordítottam. (nagyon helyesen, teszem hozzá.)

szóval hogy került órákkal később a rizses lecsómba?! ami később főtt? és a másik szobában ettem? hát nem felháborító, hogy valahogy rólam-belőlem, pedig már azt hittem, nincs több?

kicsit felqrtam az agyam rajta, de persze ha csak ennyi lenne, nem mesélném ilyen hosszan.

nem ennyi volt. 

kiderült, hogy az egész lecsó tele van(!!!) üvegdarabokkal. sanszosan eleve így lett eltéve annak idején. tehát nem rólam-belőlem, hanem a villanykörtétől függetlenül, alattomos meglepinek.

nem tudom, mi a frászt akar üzenni az univerzum (üvegszilánkok? mért pont üvegszilánkok?), de túlzásnak érzem. főleg, hogy végre visszatért az étvágyam, erre ki kellett öntenem a vacsimat. (és mai ebédemet...)

minden üvegszilánk mondjon le.

megváltás

összehoztunk egy találkát a barátnőmmel, akinek mérhetetlenül hálás vagyok éppen.

ez az egy beszélgetés rávilágított, hogy nem véletlenül, a semmiből vagyok szarul, hanem igenis ott az a sok apróbb-nagyobb történés, amiknél homályosan érzi ugyan az ember, hogy talán nem stimmelnek, de csak mikor végre van kivel megvitatni, derül ki, hogy nem talán, hanem nagyon nem. hogy az egész egy fojtogató csapdahelyzet, tele méltánytalan tettekkel, mérgező manipulációval, aljas, lehúzós emberekkel, akik sulykolják, hogy rossz vagy, hibás vagy, alkalmatlan vagy, életképtelen vagy, miközben a bajban sosem segítenének...

ti ezekről mind lemaradtatok, ti csak a végeredményt láthattátok, az őrület határán billegő, nyüsszögő, csontsovány nádját, aki már nem eszik és nem alszik és titkon retteg, hogy meddig bírja még a teste.

de tudjuk, hogy ez egy blog, ami csak egy szelete az életemnek.

és hogy mikor magára marad az ember a sok abnormalitással, hajlamos azt feltételezni, hogy benne van a hiba, nem pedig a másokban, mert a mások többen vannak.

családom és exem, köszönöm, majdnem megmurdeltem itt a nagy magam hibáztatásában, miközben qrvára nincs igazatok.

talán ha előbb elmesélem valakinek, előbb jövök rá... na, majd legközelebb. mert ezt mégegyszer ne.

újabb kalandok

egyébként tegnap nem a lediplomázásom volt a legnagyobb szám, hanem az odavezető út. (nyugi, nem coelhosodtam el, és lelkem legmélyebb bugyraiban se fogok turkálni, bátran olvassatok tovább.)

ültem az ágyamon a laptopommal, teljesen belemélyedve a munkába, már pirkadt, de még minden nagyon csendes volt.

és akkor hirtelen BUMM (igen, hatalmas bumm) - a nyakamba robbant egy villanykörte.

mindent megsoroztak és beterítettek a szikrázó, forró üvegszilánkok - az ágyat, a gépet, a jegyzeteimet, a szekrényeket, széket, szőnyeget, engem. félhomályba borult a szoba, körülöttem izzó darabok égtek és olvadtak bele a vadiúj pokrócba és ágyba. (az ágyba!!!, ami nem az enyém.) én pedig kaptam egy kisebb sokkot.

ízlelgessük kicsit a jelenetet, ahogy tágranyílt szemmel bámulok, miközben remeg kezem-lábam, és fogalmam sincs, mi a franc van. mindezt egyedül, az amúgy is széjjelnyúzott idegrendszeremmel, a védés előtt pár órával, egy átvirrasztott éjszaka után.

ugye szép?

 

ezután gépiesen a telefonért nyúltam és felhívtam anyámat. egyrészt meggyőződni róla, hogy még élek, és nem csak az utolsó pillanatok beragadt emlékképe vagyok, másrészt tényleg nem tudtam mást reagálni. (még bőgni se, pedig arra vágytam volna.)

persze ugrott minden tervem. kellett vagy egy óra, hogy elmúljon a remegés, újra tudjak gondolkodni és befejezni, amit csináltam, sőt, örülni is, hogy legalább nem gyulladt ki semmi. már majd' bepisiltem, de tudtam, hogy ha elhagyom a szobát, nem lesz időm visszajönni.... és tényleg - rendesen leizzadtam, mire mindent összeszedtem és kikommandóztam velük a folyosóra... (de mostmár bármikor bárkivel bevállalok egy twisterezést!) 

kirohantam dohányozni (és leszólítottam egy bácsit, hogy ugyan nézze már meg, nincs-e megégve a hátam vagy a nyakam, mert pont észrevettem, hogy a combom de, viszont a többit nem látom, érezni meg még mindig nem érzek semmit. kicsit furán nézett...),  nagyjából kiráztam a hajamból az üvegmorzsalékot, sminkeltem, öltöztem és elhúztam a városba kinyomtatni a diasoromat.

ahol is a nyomtató először nem ismerte fel a pendrive-omat, aztán begyűrte a papírt, majd összefolyt kicsit a festék.

szóval mikor végre bekerültem a bizottság elé és lefagyott a gépük, annyira már nem is lepődtem meg...

hát ezek történtek. nem mondom, hogy unatkoztam, de meglettem volna nélkülük.

 

jelentem,

lediplomáztam. :)

na jó, de tényleg

hogy hullhattam szét ennyire darabjaimra? már hogy nem a védést illetően, hanem úgy egyébként is, a költözés óta.

hogy a francba lehet az, hogy az idő múlásával nem jobban lettem, hanem rosszabbul?

felhúztam az életem egy szemét, manipulatív, agymosó pasi köré, aki földbe döngölte az önbecsülésemet, és aki által én magam is ezt tettem éveken át, hosszú, hosszú éveken át.

míg mindenki más lediplomázott, karriert és kapcsolati hálót épített, utazgatott és továbbképezte magát, én megragadtam azon a húszéves szinten, mint amikor megismertem.

hagytam, hogy elmenjen mellettem a világ, hagytam, hogy széthulljanak a barátságaim, hagytam, hogy elkopjon minden boldoguláshoz szükséges skillem, elfelejtsek nyelveken beszélni, tanulni, kommunikálni, konkrétan bezárkóztam egy kétszobás lakásba, csak hogy vele lehessek.

az egész életemet az töltötte ki, hogy velünk mi van, hogyan lehetne jobb, hogyan lehetünk mi mi. és hogy a kedvében járjak, megfeleljek az elvárásainak, kitaláljam az aktuális hangulatát. szentül hittem, hogy szükségem van rá.

és hogy csak még keményebben kell próbálkoznom, hogy végre elég jól csináljam, elég jó legyek, hogy boldogok lehessünk, és én is megkaphassam tőle mindazt, amit adni tudtam.

egy frászt, természetesen.

egy nagy büdös... frászt.

na de ez elmúlt, vége, eljöttem... eltelt negyed év... 

most akkor mi van?

hogy lehet, hogy elkezdtem halálosan rettegni az emberektől, a megmérettetésektől? hogy lehet, hogy ilyen nagyon mélyen, elemien szégyellem és rejtegetem magam?

hogy lehet, hogy nem vagyok képes elfogadni: oké, hülye voltam, nyolc egész évet kidobtam az ablakon, de most nagyon ügyesen továbblépek?

hogy lehet, hogy nélküle már tényleg senkinek érzem magam?

olyan, mintha tényleg szükségem volna rá, mintha valóban nem volnék képes boldogulni az élet legalapvetőbb kihívásaival sem... mintha rajta kívül valóban senki sem viselne el, figyelne rám, szeretne és értékelne. 

pedig tudom, hogy de.

akkor most mi van?



update:
jézusom, mi van, ha addig formált, gyűrt, gyömöszölt ez a nyolc év, hogy már tényleg csak ennyi vagyok? hiszen sokszor viselkedem pontosan úgy, mintha rajta kívül senki más nem viselhetne el, szerethetne és értékelhetne, vagyis pontosan úgy, hogy senki más ne tudjon elviselni, szeretni, értékelni - sőt, még csak figyelni se rám.

most akkor hogy kell nem olyannak lenni? és nekem ez mikor megy végre?

holnap

persze tökmindegy, hogy sehogy se állok vele és ötpercenként nekiindulok elbujdokolni....

a küszöbről úgyis visszafordulok. 

nincs mese, végig kell csinálnom.

ha a fene fenét eszik is.

valahogy.

ráérek aztán megbeszélni magammal, mégis hogy is volt ez a pánik dolog...

vegyük úgy,

hogy az előző bejegyzést első mérgemben írtam, miközben napok óta nem alszom és két napja nem is láttam közelről élő embert, és szeretethiányom van, meg csevegéshiányom, meg ki tudja még, milyen szociális jellegű hiányaim, és telefonon is mindössze az exemmel meg a családommal kommunikálok, ami... hát nem az, amire szükségem lenne,

és emellett a szakdoga védésemre készülök. amiről eddig nem volt kedvem írni, mert egy nagy rinya az egész, na de majd most.

szóval napok óta nézem ezt az izét, amit én írtam még tavaly ilyenkor.

nézem és nem találok szavakat.

ez lenne az a remekmű, amire olyan kib...ul büszke voltam? komolyan? hát ez egy halombahányt gagyi.... és ezt kéne nekem prezentálnom? mi több: védenem? most tényleg?

nem, ezen a gondolatkörön nem tudom túltenni magam, napok óta. főleg, hogy oké, egy éve még tudtam, mit mért írok, még értettem is, most meg kétségbeesetten próbálom előadhatóvá gyúrni, mégse alakul.

és holnap(!!!) védés. 

ki kell állnom mindenféle szaktekintély elé, és elmesélni nekik nagyrészt fejből(!!!), hogy mit, miért és hogyan kutattam, milyen eredményeket kaptam és azok mit jelentenek. (jelentenek-e egyáltalán valamit, mehh.) közben elhitetni velük, hogy tudom, miről beszélek és professzionális szakembere leszek társadalmunknak. (nem leszek.)

mindezt egy teljesen fapados diasorból, mert  a csillámpónis kisvirágos interaktív prezi-remekművek mindig összezavarnak..

aztán pedig jöhet a rémálom: a kérdezgetés. értitek, hiába lavírozik az ember az előadásával, hogy az értelmesebb részt domborítsa, a gázosabbakat háttérbe szorítsa... itt rá fognak kérdezni az összes gyenge pontra.

amiből ennek a csodás kutatásnak van bőven. (az elméleti bevezetőn kívül nagyjából minden, aktuális véleményem szerint.)

és ha nagyon célirányosan kérdeznek, én, aki híresen kiborulok, mikor prezentációt kell tartanom és többnyire azt se tudom, hogy hívnak, nem fogom tudni elkenni a dolgokat, hanem megsemmisülten lesütöm a szemem és kinyögöm a legrosszabbat: fogalmam sincs. 

(már ha egyáltalán meg tudok szólalni, persze.)

volt már ilyen a történelemben.

statisztika, számok... validitás, reliabilitás, korreláció, próbák, mit mért, basszus, mintha nem én írtam volna. hogy voltam képes ezeket kisakkozni akkor? hol egy időgép, hogy visszamenjek tavalyi lelkes másomhoz és pontos jegyzeteket készíttessek vele, szómagyarázattal meg mindennel?

nem lehet, hogy csak elolvassák és hozzám vágják a diplomát? mért kell nekem ebben az egész megszégyenítő pellengérre állításban részt vennem?

csókolom, kérem, én csak azt a rohadt papírt akarom, megesküszöm mindenre, ami szent, hogy a szakmának többé a közelébe se megyek, ha ez kell, csak hadd ne kelljen magyarázni a bizonyítványom...

igen, rohadtul ideges vagyok mostmár, jól látjátok*. 

*: elsírtam magam a telefonban anyámnak. eleve, képes voltam emiatt felhívni anyámat. és rossz metróra szálltam. és elmentem vele a rossz végállomásig. és biztos nem ennyire rossz a helyzet úgy általában, csak a mostani xtrém kedélyhullámzásaim, a kialvatlanság, az exem és az új életem mondat velem ilyeneket...

de most komolyan nem értem, hogy csinálhattam végig sikeresen annyi szóbeli vizsgát, prezentációt és állásinterjút, ha közben egy fél órás kis izén így kiborulok. 

mikor lettem én ilyen?

eddig tartott

a csaj, akivel találkoznunk kellett alkalmazni fogja az exemet. korábban ezer százalékra vettem, hogy ismerik egymást, de mindkettő állította, hogy nem tudják, kiről beszélek, így elkönyveltem, hogy max látásból, hogy kimaradtak egymásnak.

ex úgy mesélte, hogy felhívta valami csaj, és lehet, hogy egész nyáron tudna ott dolgozni, mintha sosem említettem volna neki semmit, nem is nevezte néven, de eltéveszthetetlen volt, és amikor rákérdeztem, még ő csodálkozott.

honnan ismered te?

mindig ez a kérdés.

a hely, ami az én kis menedékem volt, nem az.  mindenki őt ismerte előbb. min-den-ki. úgy mégis hogyan lehetnék önmagam szégyenérzet nélkül köztük?! úgy mégis hogy ne menjek oda gyomorgörccsel, ha közben ez fog a fejemben visszhangzani?! hogy látják, ahogy vergődök a szakítás után, miközben talán éveken át az ő verzióját hallgatták?

de ugyan hova máshova mehetnék tök egyedül?!

és még jól össze is vesztünk vele, mintha lenne még bármi joga veszekedni velem.

napom

különben két pohár almafröccs közt megtudtam, hogy ha semmit se bírok beerőltetni a befőtt teteje alá, át kell szúrni késsel*. de mindegy, mert nekiduráltam magam a konyhának, és lett tejszínes-sajtos krumplim rántott tökkel meg hússal. (amiből még alig bírtam enni jól bevacsoráztam.)

mondjuk előtte még ki kellett takarítanom a konyhaszekrényt, amibe reggelre belerobbant a tetra-pakkos, jövőre lejárós sűrített paradicsomom... (mikor először kinyitottam, egyből vissza is csuktam, mondom ennek fussunk neki mégegyszer...) ilyet se láttam eddig.

ja, és valamiért olaj van a konyhafiókban. már hogy úgy beleöntve, mert belefolyni sehonnan se tudna... azt se tudom könnyen értelmezni, meg is hagytam holnapi mókának.

meghallgattam még egy sztorit hugom ismerőséről: a komoly pasija bevallotta, hogy megcsalta, csak úgy ad hoc jelleggel, telefonon. mert, mint kiderült, fel lett jelentve erőszakért, ami miatt el is bocsátották. izé. (horror.) hugomnak meg elveszett az éterben a megrendelt telefonja, amit azért vett, hogy tudjon puskázni egy horrorvizsgán mert az előzőt megúsztatta a wc-ben, és csak órák múlva vette észre. az újat meg "átvétel híján visszaküldték", úgy, hogy még meg se érkezett az átvételi helyre, szóval lehet, hogy nem is létezik.

ó, és tegnap este úgy találtunk közös ismerőst valakivel, hogy egyetlen embert ismer a szülővárosomból, és azt pont én is, csak ő az ország másik felén találkozott vele. (ez nem a napom része, csak eszembe jutott.)

kicsit szomorkodtam is, mert látványosan lesoványodtam ebben a pár napban: a mellem és a vádlim rémesen fest. de bízom a rántotthús erejében, szóval. 

valamint lett egy szúnyogom, le fogom még vadászni, miközben vállalhatatlan zenéket hallgatok...  (mindig elfelejtem, hogy zenét hallgatni mennyire must have.) (vállalhatatlanokat meg főleg.)

maradhatna minden kicsit így... 

kivéve a szúnyogot.

update: levadásztam.

*egy befőtt fedelének megrongálása ellenkezik a neveltetésemmel, így sose jutott volna eszembe.

a barackbefőtt tehet mindenről

annyira felqrtam az agyam ezen a befőtt dolgon (nyilván nem ezen), hogy mérgemben elhúztam a városba.

értitek, péntek este, a tömegbe, egyedül.

pedig tudom, hogy az elveszettség halálra ítéli a "bulit". senki se kíváncsi szomorúságra, nyomorúságra, lehúzós ábrázatra...

mégis, órák alatt, nagy nehezen sikerült magamhoz térni, kimászni a fal mögül, mutatni némi életkedvet. úgy indult, hogy nem lesz senki, akivel érdemben két szót válthatnék, aztán megkaptam, hogy unalmas vagyok és még ott is hagytak. de csak beindult valami beszélgetésféle, amiből nagy nevetések lettek, beesett egy rég látott ismerős is, meg hívtak táncolni, bár nem mentem. végül fél öt körül értem haza.

és az univerzum még a kedvenc pultosommal is megörvendeztetett.

szóval a mérleg pozitív, megérte erőltetni. hazafelé már úgy utaztam a trolin, hogy a bőrömben ez itt végre megint én vagyok - amit kb két hete éreztem utoljára, pedig talán a legfontosabb dolog az életben.

keep calm and...

arra jutottam, hogy tényleg ez a soknapos rosszullétes időszak borított meg mindent. ha tovább erőltetem az evést, előbb-utóbb visszaáll, jobb lesz a kedvem is, kevésbé fogom magam egy darab kakinak érezni, aki nem alkalmas semmire és örökké magányos marad....

merthogy ez hülyeség. ma lehetetlen küldetésnek tűnik kisuvickolni az összeolajozva itthagyott konyhát? nincs mit csodálkozni, legyengültem, evvan. legyek kicsit türelmesebb.

.....

update: gondoltam, kinyitom a hívogató sárgabarackbefőttet, amit három hónapja őrizgetek, éééés... nem megy. basszus, nem tudom kinyitni.

most itt bőgök mint a szar, mert nem tudok kinyitni egy szaros barackbefőttet.

pszichológus

persze tudom én, hogy ez egy jó pszichológuson kívül senkire sem tartozik, mert egyből bekerülök a flúgos-kalapba... de mit csináljak, ha egyszer blogom van, nem pénzem...

meg aztán, tudjátok, ez leginkább engem zavar. a pms-es, menstruálós heteken mindig elfogy az étvágyam, szóval annyira nem meglepő, hogy megint nyűglődhetek, mire visszaszerzem... csak ijesztő és fárasztó.

különben épp totál életképtelennek érzem magam, másmilyen szempontból is (gyakorlatilag minden szempontból), szerintem alapból sztrájkolok a saját önálló élet ellen. én nem akarok független lenni. és nem akarok felnőtt lenni. engem etessenek, engem kérdezzenek meg, hogy milyen volt a napom, engem vigasztaljanak, ha megégettem az ujjam és bátorítsanak, ha félek a záróvizsgától vagy az állásinterjútól, dicsérjenek meg, ha csinos vagyok és örüljenek velem, ha gyönyörű zsenge zöldséget kaptam a piacon, nekem ne kelljen azt éreznem, hogy egyes-egyedül vagyok ezen a világon.

én mindig is halálosan féltem egyes-egyedül lenni, senkihez sem tartozni, és ez egy pindurit sem változott, attól tartok.

mintha azzal, hogy nem tartozom senkihez, billog került volna a fejemre: nem alkalmas a valakihez-tartozásra. mintha azzal, hogy egyedül vagyok, azt üzenné nekem a világ: nem vagy elég jó, hogy valakivel legyél, nem vagy elég jó és ezt mások is látni fogják, és nem engednek majd oda a tábortűzhöz, és halálra fogsz fagyni vagy széttépnek a farkasok, de ha nem legalizálja a létezésed valaki más, akkor nem is érdemelsz többet.

mintha az, hogy most egyedül vagyok, azt jelentené, hogy én tehetek róla és hogy ez már örökké így lesz...

(ja, nem, előbb jönnek a farkasok...)

basszus, ideje volna már ezt az elemi félelmet visszanyomni egy felnőtt-korban is elfogadható szintre... ez egy nagyon kisgyerekkori életérzés. hja, mintha fa lennék, évgyűrűkkel: látszik, mikor lett belepiszkálva a rendszerbe... így, huszonnyolc évesen azért kicsit vicces...

valaki simogassa meg a buksimat, mielőtt visszavedlek felnőttbe... ja, várjatok...

kiábrándító kiábrándult poszt

eltelt három hónap az "új" életemből. és bármilyen unalmasan hangzik is: nem vagyok jól. csalódtam picit, ennél azért többet vártam az idő múlásától, vagy magamtól, vagy nem is tudom...

mintha ástam volna egy gödröt és belefeküdtem volna meghalni.

(nem, semmi öngyilkos késztetés, semmi komoly halálvágy, csak egy hasonlat, nem tudtam érzékletesebbet kitalálni.)

említettem már, hogy rég nem látott problémák is visszajöttek, lehet pörögni megint a sok szirszaron...

például, kínos még leírni is, de megint abbahagytam az evést.

tudom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy ezt a félmondatot így egyikőtök sem érti, mert csak az értheti, aki már tapasztalta. 

az evést igenis abba lehet hagyni. mégpedig a legeslegegyszerűbben: az ember nem eszik és kész. 

van mindenem: zsömlém, felvágottam, vajkrémet is vettem, hátha egy kis luxus segít, halkonzerv, nutella, sőt, kapásból háromféle ételt tudnék készíteni magamnak, még vásárolni se kell... és semmi.

az előbb már magamba erőltettem egy banánt meg pár szem puszedlit (van ez a sparos sajátmárkás, amit imádok, és előrelátóan rászántam a pénzt, pontosan az ilyen helyzetek végett), mégis csak délután van... jó nehezen ment.

nagy fejtörést okoz ez a dolog a szakembereknek is. mert anorexiás az nem vagyok, franc se akar nemenni. hosszú tanakodás után végül kaptam azért egy papírt anno, amin ez a szó áll, de már akkor is megmondták, hogy nem értik, nem értik.

a tudomány jelen állása szerint létező probléma, látják, tudják, viszont nevenincs, kezdeni is csak annyit tudnak vele, hogy felírják receptre a rendszeres táplálkozást, esetleg némi fehérjeitallal megtámogatva.

nemenni több okból is rossz. egyfelől fogy tőle az ember, másfelől szétcseszi vele a szervezetét, minden szempontból. vitamin- és tápanyaghiánya lesz, felborul az anyagcseréje, a teste elkezdi felzabálni önmagát, az agyában halnak el a neuronok, a teherbírásnak és fizikai erőnek búcsút lehet inteni. és ami a legfontosabb: ha addig nem volt depressziós, szorongós, beszűkült, ettől az lesz. aztán könnyen beindul valami lefele húzó spirál.

mivel nem vagyok anorexiás, minden alkalommal, amikor szembesülni kényszerülök a problémával, döbbenten bámulom.

hiszen csodás terveket szövögetek: milyen ételeket szeretnék kipróbálni, mi mindent szeretnék megfőzni, mi mindent kéne venni a piacon... aztán hopp, már egy banán is komoly kihívást jelent.

mert az úgy van, hogy ha valamiért nem eszem rendesen egyik nap, másnap már ignorálva van az éhségérzet, csak ha már nagyon minden bajom van és szédülök, jövök rá, hogy kimaradtak étkezések. a harmadnap meg már úgy néz ki, hogy terhes, szörnyű kötelesség és nyűg minden falat. képes vagyok órákig húzni, hogy nekiálljak, és átkozom a konstrukciót, miszerint nem csak kenyérrel él az ember, de kenyérrel azért biztosan.

miközben én szeretek enni. imádom élvezni a jó kajákat, imádom a nagy, hedonista családi zabálásokat, a ráérős reggeliket, a munkahelyi közös ebédeket, nem riadok vissza a pacaltól, csülkös bablevestől, hurkától, szalonnás tojástól, életemet és véremet egy jó szilvásgombócért, a saját tökfőzelékemről nem is beszélve.

szóval ha időnként rámszakad a koplalás nyers valósága, dühös leszek és kiábrándult.

próbáltuk megfejteni mitől lehet, de már ott elakadt a dolog. most úgy nézem, talán az egyedüllét, a magányérzés, az elveszettség, bizonytalanság, önállótlanság lesz a kulcsa, mert hogy szerintem ez egyszerűen csak egy kísérőtünet - de igazából leszarom, csak tudjak enni újra.

tudom, hogy éhes vagyok. tudom, hogy jót fog tenni.

mégis inkább megírtam ezt a nem mutogatni való posztot, semmint hogy kimenjek összedobni egy 3perces szendvicset.

annyira WTF. annyira utálom, mikor ezt csinálom. annyira utálom undorral, picuri falatonként leerőltetni azt, amiből máskor olyan jóízűen repetázom...

ásó. gödör. szimbolikus halál. 

mehh.

pammparamm

egyébként ilyenek vannak, vázlatpontokban:

-lehet, hogy ha még belefér az időbe a jelentkezésem és ügyesen megdolgozom érte, pénz áll a házhoz. (drukk.)

-a tegnap estét annak a pasinak a csajával töltöttem főleg, akivel először voltam ex után (és akiről úgy tudtam, nincs már meg a csaja. lépjünk túl.). először "bosszúból" azért, amiért direkt rám szabadított egy saccra skizofrén srácot (nem, nem többes személyiség, inkább zavaros gondolkodás, stb), később, mert kiderült, hogy kifejezetten aranyos és jófej, és nem is akartam otthagyni egymagában, míg a pasi körbemászkál, mert senkit nem ismert. (és mert kicsit a régi magamra ismertem benne, so weird...) 

- a saccra skizofrén sráccal próbáltam nem kommunikálni, ettől függetlenül lenyomott nekem egy spontán szabadverset. legalábbis a fura, sokszor full értelmetlen, oda nem illő (sehova sem illő, hogy őszinte legyek) félmondatai úgy, egymás után, ahogy elhangzottak, azonnal mehetnének nyomdába, mint a modern punk/dadaista/akármilyen költészet legújabb gyöngyszeme. aztán szerencsére talált más áldozatot.

- nagyon szeretnék írni majd róla, milyen konklúziókat szűrök le egy-egy ilyen estéből, mik azok az új felfedezések, amik sokat segítenek nekem, és amikre mindig rácsodálkozok - de még gondolkodom, hogyan ne legyen pletykálkodás is egyben.

- cukilakótársról kiderült, hogy képes a fürdés-hajmosás-hajvasalás-körömlakkozás-felöltözés abszolválására 24 perc alatt. (demégishogy?!?!?) és brutál csinos a kis fekete rucijában.

- illetve hogy holnap hazautazik és két hétig egyedül fogok itt lakni. tehát egy teljes lakást birtokolni egy szoba áráért. nem tudom még, mihez kezdjek a lehetőséggel... szerintem pont hogy hiányozni fog, de majd meglátjuk.

- elmúlt a másnaposság nagyja és váratlanul rám tört a mehetnék. hát, nem mondom, hogy odavagyok az érzéstől... szerintem maradok a fenekemen itthon.

- amúgy is: főzni kéne.

filmmaraton

mire felcihelődtem, leszakadt az ég. ex végre otthon volt, és mi mást csináltunk volna a nagy dörgés-villámlásban, mint hogy horrort nézünk?

halálra rettegtem magam, amit nem tudott értelmezni, úgyhogy egyből berakta a kedvenc ijesztgetős filmünket is, láttatni a különbséget. (the conjuring 2013-ból, jó szívvel ajánlom, szerintünk 10/10-es.)

tudni kell, hogy horrort csak az én kedvemért szoktunk volt nézni: imádom, de kell egy pasi hozzá, akinek szorongathatom a különböző végtagjait (és aki utána orvul rémisztget, ha nem figyelek), viszont őt 99%-ban untatja.

szóval nekem a horror-nézés nagyon intim dolog.
a duplázás pedig olyan volt, mintha valami nagyon különleges ajándékkal lepett volna meg.

és mivel a vihar sehogy sem akart elvonulni, én is maradtam, és megtoltuk még egy kellemes kis akció darabbal az estét.

nagyon-nagyon klassz volt.

túl klassz.

pityeregve búcsúztam másnap, és rutintalan módon egyből elmentem túl sok rosé fröccsöt inni, nem mintha nem olvastam volna lenszinél a várható következményeket, vagy nem tudtam volna, hogy épp csak kezd magához térni a szervezetem...

a mai állapotomat nem részletezném. gratula, nádja.

és még a szívem is sajog. dupla grat.

de azért minden megérte.

hát szóval

úgy jártam, hogy a várva várt csodás meleggel együtt megérkezett a pms-em is. (tudjátok, kedvenc tünetegyüttesem, a mensi előtti rettenet.) mégpedig egy szokatlanul durva.

(mivel érdemeltem én ezt ki?!!)

most, amikor életemben egyszer tengernyi szabadidőm lenne kiélvezni a kedvenc időszakomat. most, amikor végre van mit felvennem. most, amikor úúúgy ráférne a kis lelkemre a mindenféle kaland, fűben-árnyékban heverészés, barátnővel piknikezés, kirándulás, hajókázás, strandolás otthonotthon, eperszedés estefelé, a bringám Pestre hozatala, tekerés az illatos Duna-parti éjszakában, vagy csak mászkálás a városban, a Kórusok Éjszakájára, a BelFesztre, a Főzdefesztre (ezeken pénzköltés nélkül is remekül el tudtam volna lenni, pl a kézműves sörök nem az én világom, mindegy, mennyire trendik, de infószinten érdekelnek)...

mindezek helyett csütörtök délután villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy szarul vagyok. nagyon.

ezzel "szórakoztattam" magam vasárnap reggelig, amikor is "végre" megjött...

így az insomnia, étvágytalanság, szédülés, émelygés, lepkefing-szerű gyengeség, bágyadtság, depi, szorongás és hiszti kibővült még hasmenéssel és görcsökkel - már csak egy migrén, tényleges rókázás, esetleg ájulás hiányzik a teljességhez.

csütörtökön még elvergődtem a barátnőmhöz ottalvós pizsipartira, ami szuper lett volna volt, de mivel kettőkor még ébren voltam, ötkor meg már, egy vadidegen helyen, ahol még a kutya is aludt (mégpedig szorosan hozzám simulva), így pisszenni se mertem, nem hogy elfoglalni magam valamivel...

...szóval másnap egyenes út vezetett gólyafosként elkóvályogtam exhez egy délutáni összebújva alvásra. (vagy egy hete csábítgatott. nem bírtam megállni, akkor már nem.) és azóta is itt várom a halált vegetálok, míg ő jön-megy mindenfele, és meleg van és macska és nyűglődés.

de a ma estéhez nagy reményeket fűzök... például, hogy végre jobban leszek. (alagút. fény.)

reggelre meg egészen jól.

mit nekem hajókázás... mit nekem biciklizés...

csak kapjam vissza az erőmet. (ami eddig se volt túl sok, de most megtanultam értékelni, becsszóra, tényleg...)

(sajnáljatok kicsit.)

like a...

...princess

amúgy meg miért oltják belénk kiskorunkban, hogy találkozol vele, összejöttök, összeházasodtok és lesz sok-sok gyereketek meg happily ever after?

hol vannak azok a mesék, ahol szakítanak? az egyoldalú szerelemről, össze-vissza vonzódásról, énkeresésről, a saját, független élet jelentőségéről mért nem szólnak?

vagy ezeket csak nekem nem olvasták fel annak idején?

perfect time

szóval hazahaza utaztam, váratlanul és viharos gyorsasággal, ahol is kezdetét vette egy tegnapig tartó masszív nyaralás...

a következő megterhelő programokat váltogattam:

csirke- és kertszemlélés. családi kutyasétáltatás. nagymamázás. madárcsicsergés-hallgatás. napfénnyel hajat szárítás. hatalmas közös kajálások. borsófejtés. barátnőzés. eperszedés. gyógyteázás. testvérlátogatás. kiscica-simogatás. az érzés kedvéért biciklizés. hugica-ölelgetés. egyfolytában beszélgetés mindenkivel. feltankolás szeretetcsomaggal a visszautazáshoz. szandálvásárlás.

szóval kicsit újból gyerek voltam, akinek örülnek, akire főznek, akit elhalmoznak minden jóval. az egyetlen, ami a "helló nyár, kislány vagyok újra" hangulatból kimaradt, a fagyizás. az úgy nagyon adta volna magát, de beláttam én is, hogy túl sokba kerülök, egy közös már nem fog beleférni, egyedül meg nem olyan...  erre utolsó nap a barátnőm, akivel úgy tűnt, nem tudunk találkozni, aztán mégis a lugasos-árnyas teraszukon kötöttünk ki egy lopott órácskára, és aki csodás vendéglátó, mivel várt? 

 

life is my best friend.

tükröm-tükröm

kezdjük valami furával. nevezetesen, hogy mostanában igen sűrűn vannak rémálmaim. a költözés óta ez a második hullám - az elsőben meghaltam, lezuhantam, nácik lövöldöztek rám, épületek dőltek össze, ki kellett ugrani ablakokon, menekülni, bújkálni, ilyesmik.

ahogy az ember a rémálmokat elképzeli.

na de most, hetek óta megszégyenülésről és kitaszítottságról álmodom. a sehova nem tartozásról, arról, hogy azt hiszem, jóban vagyunk, aztán kiderül, hogy csak nem vettem észre magam, nem tűnt fel, hogy valójában zavarok, nem kellek, kinevetnek a hátam mögött. hogy amikor elfordulok, röhögve letörlik a puszimat az arcukról a társaság szórakoztatására.

ezeket nagyon rossz álmodni.

ráadásul a szereplők is valós személyek, múlt és jelenbéliek keverednek, sehol egy arctalan katona vagy zombi, legyen csak jó valósághű... ha meg valamiért nem várom meg a természetes ritmus szerinti ébredést, amikorra magától elül az álom, még benne is ragadok. az agyam csak tolja elém a képeket, mint valami emlék-mozit vagy alternatív valóságot, és csak egy lórúgásnyi fekete tea segít. (amitől meg mindig rosszul leszek, szóval.)

megviselnek ezek az álmok. furcsa látni, mennyi félelem van bennem, miközben esténként félismeretlenek közé járok egyedül, mert nincs, akivel, de inkább, mint itthon ülni. igyekszem jól érezni magam, de azért zavarba is ejt. próbálok kezdeni valamit ezzel, legalább észrevenni és leállítani az ilyen jellegű érzéseimet, ha már elkerülni nem tudom.. nem engedni falat húzni magam köré. visszabontogatni a suttyomban lepakolt téglákat. 

szerintem egész ügyesen csinálom, de mehetne már kicsikét könnyebben...