kiábrándító kiábrándult poszt

eltelt három hónap az "új" életemből. és bármilyen unalmasan hangzik is: nem vagyok jól. csalódtam picit, ennél azért többet vártam az idő múlásától, vagy magamtól, vagy nem is tudom...

mintha ástam volna egy gödröt és belefeküdtem volna meghalni.

(nem, semmi öngyilkos késztetés, semmi komoly halálvágy, csak egy hasonlat, nem tudtam érzékletesebbet kitalálni.)

említettem már, hogy rég nem látott problémák is visszajöttek, lehet pörögni megint a sok szirszaron...

például, kínos még leírni is, de megint abbahagytam az evést.

tudom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy ezt a félmondatot így egyikőtök sem érti, mert csak az értheti, aki már tapasztalta. 

az evést igenis abba lehet hagyni. mégpedig a legeslegegyszerűbben: az ember nem eszik és kész. 

van mindenem: zsömlém, felvágottam, vajkrémet is vettem, hátha egy kis luxus segít, halkonzerv, nutella, sőt, kapásból háromféle ételt tudnék készíteni magamnak, még vásárolni se kell... és semmi.

az előbb már magamba erőltettem egy banánt meg pár szem puszedlit (van ez a sparos sajátmárkás, amit imádok, és előrelátóan rászántam a pénzt, pontosan az ilyen helyzetek végett), mégis csak délután van... jó nehezen ment.

nagy fejtörést okoz ez a dolog a szakembereknek is. mert anorexiás az nem vagyok, franc se akar nemenni. hosszú tanakodás után végül kaptam azért egy papírt anno, amin ez a szó áll, de már akkor is megmondták, hogy nem értik, nem értik.

a tudomány jelen állása szerint létező probléma, látják, tudják, viszont nevenincs, kezdeni is csak annyit tudnak vele, hogy felírják receptre a rendszeres táplálkozást, esetleg némi fehérjeitallal megtámogatva.

nemenni több okból is rossz. egyfelől fogy tőle az ember, másfelől szétcseszi vele a szervezetét, minden szempontból. vitamin- és tápanyaghiánya lesz, felborul az anyagcseréje, a teste elkezdi felzabálni önmagát, az agyában halnak el a neuronok, a teherbírásnak és fizikai erőnek búcsút lehet inteni. és ami a legfontosabb: ha addig nem volt depressziós, szorongós, beszűkült, ettől az lesz. aztán könnyen beindul valami lefele húzó spirál.

mivel nem vagyok anorexiás, minden alkalommal, amikor szembesülni kényszerülök a problémával, döbbenten bámulom.

hiszen csodás terveket szövögetek: milyen ételeket szeretnék kipróbálni, mi mindent szeretnék megfőzni, mi mindent kéne venni a piacon... aztán hopp, már egy banán is komoly kihívást jelent.

mert az úgy van, hogy ha valamiért nem eszem rendesen egyik nap, másnap már ignorálva van az éhségérzet, csak ha már nagyon minden bajom van és szédülök, jövök rá, hogy kimaradtak étkezések. a harmadnap meg már úgy néz ki, hogy terhes, szörnyű kötelesség és nyűg minden falat. képes vagyok órákig húzni, hogy nekiálljak, és átkozom a konstrukciót, miszerint nem csak kenyérrel él az ember, de kenyérrel azért biztosan.

miközben én szeretek enni. imádom élvezni a jó kajákat, imádom a nagy, hedonista családi zabálásokat, a ráérős reggeliket, a munkahelyi közös ebédeket, nem riadok vissza a pacaltól, csülkös bablevestől, hurkától, szalonnás tojástól, életemet és véremet egy jó szilvásgombócért, a saját tökfőzelékemről nem is beszélve.

szóval ha időnként rámszakad a koplalás nyers valósága, dühös leszek és kiábrándult.

próbáltuk megfejteni mitől lehet, de már ott elakadt a dolog. most úgy nézem, talán az egyedüllét, a magányérzés, az elveszettség, bizonytalanság, önállótlanság lesz a kulcsa, mert hogy szerintem ez egyszerűen csak egy kísérőtünet - de igazából leszarom, csak tudjak enni újra.

tudom, hogy éhes vagyok. tudom, hogy jót fog tenni.

mégis inkább megírtam ezt a nem mutogatni való posztot, semmint hogy kimenjek összedobni egy 3perces szendvicset.

annyira WTF. annyira utálom, mikor ezt csinálom. annyira utálom undorral, picuri falatonként leerőltetni azt, amiből máskor olyan jóízűen repetázom...

ásó. gödör. szimbolikus halál. 

mehh.