pszichológus

persze tudom én, hogy ez egy jó pszichológuson kívül senkire sem tartozik, mert egyből bekerülök a flúgos-kalapba... de mit csináljak, ha egyszer blogom van, nem pénzem...

meg aztán, tudjátok, ez leginkább engem zavar. a pms-es, menstruálós heteken mindig elfogy az étvágyam, szóval annyira nem meglepő, hogy megint nyűglődhetek, mire visszaszerzem... csak ijesztő és fárasztó.

különben épp totál életképtelennek érzem magam, másmilyen szempontból is (gyakorlatilag minden szempontból), szerintem alapból sztrájkolok a saját önálló élet ellen. én nem akarok független lenni. és nem akarok felnőtt lenni. engem etessenek, engem kérdezzenek meg, hogy milyen volt a napom, engem vigasztaljanak, ha megégettem az ujjam és bátorítsanak, ha félek a záróvizsgától vagy az állásinterjútól, dicsérjenek meg, ha csinos vagyok és örüljenek velem, ha gyönyörű zsenge zöldséget kaptam a piacon, nekem ne kelljen azt éreznem, hogy egyes-egyedül vagyok ezen a világon.

én mindig is halálosan féltem egyes-egyedül lenni, senkihez sem tartozni, és ez egy pindurit sem változott, attól tartok.

mintha azzal, hogy nem tartozom senkihez, billog került volna a fejemre: nem alkalmas a valakihez-tartozásra. mintha azzal, hogy egyedül vagyok, azt üzenné nekem a világ: nem vagy elég jó, hogy valakivel legyél, nem vagy elég jó és ezt mások is látni fogják, és nem engednek majd oda a tábortűzhöz, és halálra fogsz fagyni vagy széttépnek a farkasok, de ha nem legalizálja a létezésed valaki más, akkor nem is érdemelsz többet.

mintha az, hogy most egyedül vagyok, azt jelentené, hogy én tehetek róla és hogy ez már örökké így lesz...

(ja, nem, előbb jönnek a farkasok...)

basszus, ideje volna már ezt az elemi félelmet visszanyomni egy felnőtt-korban is elfogadható szintre... ez egy nagyon kisgyerekkori életérzés. hja, mintha fa lennék, évgyűrűkkel: látszik, mikor lett belepiszkálva a rendszerbe... így, huszonnyolc évesen azért kicsit vicces...

valaki simogassa meg a buksimat, mielőtt visszavedlek felnőttbe... ja, várjatok...