tegnapra már sokat aludtam és nagyon szépen ettem (és egyáltalán nem volt hasmenésem evés után, ahogy eddig, örülünk), kitakarítottam a nyomorult üvegszilánkokat, meg ha már, akkor az egész lakást is, de hogy még a tűzhelyet is csillivillire súroltam, és mostam és magamat is helyreállítottam tetőtől-talpig és kinyitottam a hugomtól kapott lecsót, mondván, habzsi-dőzsi lesz.
az is lett - volna. nagy lelkesen ültem neki a vacsorámnak, ám a második falatnál ráharaptam egy üvegszilánkra.
de hogy most... értitek. centiről-centire nyaltam fel a szobámat, összeporszívózva a nyavalyásokat, kiráztam mindent, sőt, át is simogattam pl a szép szőrös pokrócomat, nagyon óvatosan és következetesen, nehogy véletlenül később belém állhasson valami. ollóval kivagdostam a beolvadt darabokat a szőnyegből-ágyból-pokrócból-fürdőköpenyből... még a virágcserepeket is felfordítottam. (nagyon helyesen, teszem hozzá.)
szóval hogy került órákkal később a rizses lecsómba?! ami később főtt? és a másik szobában ettem? hát nem felháborító, hogy valahogy rólam-belőlem, pedig már azt hittem, nincs több?
kicsit felqrtam az agyam rajta, de persze ha csak ennyi lenne, nem mesélném ilyen hosszan.
nem ennyi volt.
kiderült, hogy az egész lecsó tele van(!!!) üvegdarabokkal. sanszosan eleve így lett eltéve annak idején. tehát nem rólam-belőlem, hanem a villanykörtétől függetlenül, alattomos meglepinek.
nem tudom, mi a frászt akar üzenni az univerzum (üvegszilánkok? mért pont üvegszilánkok?), de túlzásnak érzem. főleg, hogy végre visszatért az étvágyam, erre ki kellett öntenem a vacsimat. (és mai ebédemet...)
minden üvegszilánk mondjon le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése