na de másról is

ne már mindig csak ez legyen. (jó-jó, most a pszichonéni feltépte a sebet, kinyitottuk a dobozt, meg az esküvős aktualitások eszkalálták a helyzetet, hisz a mi családdinamikánk pontosan erre volt mindig is kihegyezve, szóval kb gyújtóbomba,
magyarul qrvanagy akut krízis van,
így minden nap ezen "kattogok" - vagyis nem meddőn kattogok, hanem példás terápiás belső munka zajlik, khm.)

van itt kérem más is. (izé, elvileg van.)

például az időjárás minden szeszélye ellenére is tud csuda lenni... este se, reggel se áztam el. néha lenyűgözőek a fények. a színek. az illatok.

(a szagok is, mert ma például az újságért menet szarba léptem - és csak remélni tudom, hogy kutyáéba -, ám mire észrevettem, már végigcsattogtam a szőnyegen, hosszan a folyosón és a női mosdón... és még akkor se realizáltam egyből, hogy nem sár, hanem.
láthatatlan mintát hagytam mindenhol, nagyon lapítok inkább, az a biztos, de mégilyet...)

vacogós hideg van, meg a szelet utálom, amúgy viszont próbálom belelátni a szépet. (néha megy.)

aztán tegnap kaptunk egy hatalmas csokor harsogó lila nőszirmot, meg gyöngyvirágot is, itt boldogít mindenkit, aki csak erre jár... gyönyörűségesek!
egy kolega hozta a kertjéből, pontosan ezzel a céllal.

ő maga is igazi kincs, olyan szépérzéke van, meg hajlama és szeme a környezete csinosítgatásához! neki köszönhető a kutyás falikép, meg a folyosót is végigrakta cserepesnövénnyel, cukin ápolgatja őket mindig.
otthonossá, rendezetté varázsol mindent, ami a keze ügyébe kerül, jó gazdája az itteni gazdátlan részeknek.
érte, neki igazán hálás vagyok.

az is van, hogy mostanában minden egyes nap csokit eszem. teljesen érthetetlen, mivel pont, hogy nem vagyok csokis. amit kapok is többnyire továbbajándékozom. most meg alig várom, hogy elszabaduljak a büfébe és vehessek...

anomália.

meg mittudomén, tegnapelőtt összefutottunk cukival kb tíz percre, egymás nyakába borultunk, úgy hiányzott a másik. gyorsan ledaráltuk az aktualitásokat, majd mentünk aludni.

tegnap meg csináltam magamnak egy lazítós orgazmust, amitől elsírtam magam. hàt most komolyan, már magához se nyúlhat az ember lánya, az is bőgéssel fog járni? felháborító. (igazából kinevettem a helyzetet még azon frissiben, így inkább komikus lehetett, ahogy hüppögve azon röhögök, hogy sírok.)

viszont aludtam egy viszonylag rendeset.

ja, és már 5-ször késtem zsinórban a melóból, sürgősen vissza kell állni a pontosságra, különben gáz lesz.

és... és azért lassan jobb idő lesz, lehet outdoor dolgokat csinálni. (vagy veszek egy esőkabátot. ja, nem. úgyhogy jobb idő lesz!)


és nektek hosszúhétvége van - legyen olyan, amilyet kívántok!

osztva-szorozva

asszem, nincs nekem szükségem ilyen kríziselős rástresszelős szitukra most...

amúgy is mindig van pánik, ha találkoznom kell a családommal.
mindig.
a családi események felére nem bírom rávenni magam kb, csak hogy az arányokat lássuk. pl eddig tavasszal kihagytam a szüleim és a nagyanyám születésnapját is.
semmilyen racionális okom nem volt rá, mégis.

(amúgy asszem a saját névnapi ebédemet is elszabotáltam nem sokkal előtte...)


és a teljes jövő hétvége lánybúcsú, ami önmagában erőpróba, több szempontból is előre utálom.
(és épp most írtam a csopiba, hogy nehari, de én nem veszek részt a feladatos ötletelésben,
mivel eddig még egy olyan feladatsoros lánybúcsút se láttam, ami ne lett volna kínosan kötelességszagú plusz arra kell az összes enerdzsi, hogy egyáltalán elmenjek rá - node ezt nyilván nem így fogalmaztam,

ill szintén most botránkoztam meg, hogy az egyik csaj szerint "de jó, tudunk menni discoba is!"
atyaég, disco.)

utána a mama halálának évfordulója.

nyáron két lagzi.
egy eljegyzés.

meg a búcsúk.
meg a szokásos közös látogatás nagybátyáméknál.

1-2 hetente valami, amit előre utálok, hiába tudom, hogy objektíve nincs benne semmi rossz.
csak mert velük kell lenni, és attól én mindig kiborulok. előtte napokkal már gyomorgörcs, ami szívja az enerdzsit, utána, ha elmentem, minimum 1-2 nap, míg kiheverem (mostanában megint több, gondolom az esküvős téma, meg a pszichonénis folyamat miatt), ha nem megyek, akkor meg a bűntudat zavar és hogy kapom az ívet.


ja, szóval... nemtom. rossz ez mindenhogy.

nem tudom, megoldom-e valaha.

aktualitás: pánik

mégpedig nem is kicsi. hanem az a remegős, rettegős, bár inkább nyílna meg alattam a föld, csak ne kelljen.

ne kelljen odamenni, végigcsinálni.

elígértem magam arra a kibebaszott jubileumi koncertre, ünnepi vacsival meg minden. anyám legalább 3 hónapja rágta a fülem, hogy ugyejössz. én meg végül rábólintottam, mert tudom, mennyire fontos ez nekik.

meg mert azt hittem, simán letolom. hogy ennyit ki lehet bírni. végülis csak egy számomra érdektelen kulturális program, utána meg egy csomó vadidegen, akik valószínűleg kedvesek és jókedvűek lesznek, ingyenkaja, estöbö.


pánik meg mindig van, ha valamiért, bármiért hazahaza kell menjek, még akkor is, ha engem ünneplünk...

aha.

csak ez a pánik most egy sokkal nagyobb pánik, valamiért egy sokkal erősebb nemakarom. tán, mert nem otthon leszünk. mert nem lehet belőle kivonulni, ha már sok. talán, mert ennyire róluk szól. meg vallásos cucc. meg mittudomén.


fú. de mi van, ha tényleg nem bírom rávenni magam, ha tényleg megfutamodom? (ekkora pàniknál már meg szoktam, ilyenkor hazudok be hasmenést vagy bármit, vagy csak simán nagyon összeveszünk...)

de mi lesz, ha nem megyek, ők érthető módon vérig sértődnek, aztán nem fizetik mégse a pszichonénit?
mert oké, ha nem segítenek be mégse a továbbtanulásnál, az az ő ötletük volt, akkor mégse mostanában vágok bele, nagy cucc, azzal eleve nem is számoltam...

de nekem kell az a pszichonénis dolog,
és ziher, hogy nem tudom kigazdálkodni, minden tartalékom elment most az ágyneműkre, polcra, és a héten bejött a képbe, hogy a majdnemhugomnak elutazós lánybúcsút tartunk, mégpedig szinte azonnal, mert arra vágyik és csak most ér rá mindenki, ami megint visz majd mindent, mint váratlan kiadás.

elutazós lánybúcsú. mégiscsak a hugom, ott kell rajta lenni, de még azt se látom, hogy gazdálkodom ki. majd valahogy biztos.

(ki a fene találta ki ezeket a többnapos, ottalvós mókákat, mehh...)


szóval valahogy le kéne gyűrni most ezt a pánikolást és felszállni holnap a buszra. és nem világgá menni helyette.

istenem, ha tudnátok, hogy gyűlölöm most az életem meg magamat, hogy 30 évesen még ilyen idióta helyzetbe tudok kerülni,
hogy nem mondhatom azt, rohadjatok meg ott, ahol vagytok, gyűlöllek titeket, mint a szart, és le is nézlek titeket, ostoba, korlátolt, bigott, intoleráns, irritáló szánalomkupacnak tartalak,
és soha semmiben nem akarok részt venni többé, ami csak egy kicsit is rólatok szól...

ha nem kötne hozzájuk a vérség, objektíve nézve pont olyan emberek, akikhez sose lenne önként közöm, olyan nézeteket vallanak, úgy gondolkodnak az életről, másokról, satöbbi. semmiben nem szimpatikusak, komolyan.

de köt, én meg még most sem tudok úgy élni, hogy ne szoruljak rájuk.
még.
de fogok, és onnantól csakis akkor nyitom rájuk az ajtót, ha én valamiért úgy döntök, és az lesz életem legnagyobb sikere. hogy odáig eljutok.
na így.


persze ettől még az aktualitás nem oldódott meg. és fogalmam sincs, mit csináljak. ekkora naiv butaságot...


hogyan ne szegjem meg az ígéretem? vagy épp hogyan szegjem meg?
a pánikállapottól már tisztán gondolkodni se tudok, basszus.
(ja, és mindehhez persze dolgozom, tök jó párosítás.)

szép, szorongós nap

fölkeltem reggel és sírtam. megint. és megint csak úgy.

gyönyörűséges napokat élünk. (nem.)

ellenben a levegőnek olyan intenzíven illatos teltsége volt, még az én erősdohányos orrom is érezte. mindenhol virágok, tavasz, élet! és egy csendes, langyos eső simogató igérete.
úgy sétáltam, hogy néha csepergett, mégse szakadt az ég a fejemre.


a kv után itthon aztán megküzdöttem minden értelmes percért. sírtam, teljesen tehetetlennek éreztem magam - majd mégis megettem egy kókuszgolyót, persze a létező legnagyobb undorral - sírtam - àtfutottam a blogokat - sírtam - betettem egy mosást, fürödtem, szőrtelenítettem, hajat mostam-szárítottam - sírtam - felöltöztem - sírtam - felhívtam a pasit pontosítani a találkát - sírtam - megettem egy szelet spenótos-lilahagymás pizzát - sírtam - posztot írok.

persze azért ennél több mindent csináltam, de nagyjából így.

elvileg nincs bajom (tehát ma, aktuálisan), úgyhogy kicsit csodálkozom,

lehet, hogy mostantól ez lesz?
az összes létező problémám dolgozik bennem, akkor is, ha épp csak simán élvezhetném az életet/tehetném a dolgom? hàt de nemár.

na, megyek, megnézem, esik-e már, vagy ilyesmi.

helyzet

fú, ez most egy akkora felismerés, amivel elleszek egy darabig. szomorú is, de izgalmas is ám, mert hát magában hordozza a lehetőséget, hogy ebben az új értelmezési keretben válaszokat kapjak meg újféle megoldási lehetőségeket csomó problémás helyzetre.

rájöttem továbbá, hogy leginkább b.tam foglalkozni a betegségemmel, mert pl ezt a fogalmat (érvénytelenítés) sem ismertem, pedig wikipédia.

(vagy csak eddig nem esett le, mit takar?)


tök kivagyok tőle, hogy nem csinálhatok úgy, mintha mindig jól működnék, amúgy. milyen már, hogy felszínen kell tartani ezt a betegség-témát?!


tele vele a fejem.
remek új kihívást találtam, mert így se maradhatok, az élet nem ennyiből áll, helyet kell csinálni mellette a mindenféléknek. pedig még a szobám újrarendszerezése se készült el...


a pszichonéni örülni fog, még el se kezdtük a munkát, máris miket tudok vinni neki...

draftposztok zanzája

"telve az életem az esküvős nyomasztással, hiszen két menyasszony és két vőlegény büszke "tulajdonosai" vagyunk, megy a tervezgetés, szervezkedés,
de hát roppantul megnehezítik, hogy velük örüljek.
viszonylag idegen férfiak is képesek megkérdezni ennek kapcsán, hogy és én hogyhogy nem megyek férjhez.
(anyátok.)
és kifejezni sajnálatukat.
(volt, hogy egy napra 2 ilyen alkalom is jutott.)
nem tudom, miért érzi mindenki kötelességének, hogy először tapintatlan legyen, majd sajnálkozva hozzátegye: majd csak neked is összejön végre/egyszer, drukkolni fogok.
mintegy kifejezve, hogy hát igen, para, hogy még nem.
anyám is rendszeresen "bátorít", hogy minden nap imádkozik érte, hogy nekem is sikerüljön férjet találnom.
kishugomék meg a kissógor unokatesóit ajánlgatják, hogy na, majd jól össszeboronálnak.

közben finoman tolják mellé, hogy hát ha nem így élnék, ha járnék templomba, vallási közösségbe, lefoglalnám magam, hogy szerintük azért vagyok defektes, mert a fővárosban élek és az elrontott (itt külön kedves, hogy defektesnek tartanak), hogy biztos egész nap nem csinálok semmit, hogy biztos csak kocsmázok és link alakokkal barátkozok, hogy...

hogy mi? hogy nem találom a hangot velük, mert minden alkalommal megbántanak, éreztetik, hogy hát így, ahogy vagyok, nem vagyok teljesértékű ember?

hogy továbbra is az megy, hogy ha nem akarok kimaradni az infókból, a családi életből, menjek haza?

hogy rám nem különösebben kíváncsiak?"


"nem "készültem", nem lehet előre kisakkozni, hogy fog hatni a családozás pölö. (màr hogy ennyire...) vagyis az ember sejti, hogy x dolog meg fogja viselni, de csakis utólag derül ki, mennyire.

főleg a magány alattomos.
mert mondjuk eleget, sőt, bőven sokat vagy emberek közt, az viszont nem tudatosul, hogy ezek a találkozások sorra kivesznek belőled, míg már azt nem érzed, szinte nem is létezel, mert "senki sem lát" és tükröz vissza és veszi tudomásul a határaidat.

ettől bekerülsz egy légüres buborékba, ahonnan mintha nem lenne kiút.

egyszercsak már szinte megfulladsz a szép csendben begyűrűző érzésektől, amiket nem tudsz hova tenni.

nem tudom, megfogalmaztam-e így valaha, de nagyjából ez történik.

vagyok én, minden instabilitás ellenére egy konkrét személyiség, és bekerülök egy közegbe, ahol folyamatosan és következetesen "támadják, sőt, megtagadják" azt, aki-ami vagyok.
egyrészt (főleg burkolt) lekicsinylő beszólásokkal, másrészt azzal, hogy mintha egy teljesen másik emberre reagálnának.
tehát nem azt a személyiséget tükrözik vissza, aki nádja.

tulajdonképp érvényteleníteni próbálják a létezéshez való jogomat.

én meg nem tudom elég jól láttatni magam. bevédeni a határokat. satöbbi.

itt ez a nyomi élethelyzet, hogy a pasi, az összeomlás, a krízis, ami kudarc, szégyen.

most nincs alapom képviselni az értékeimet. az önmagamhoz való jogomat(?). olyan ez így, mintha nekem ebben a helyzetben nem szabadna, hogy igényeim legyenek, se határaim, se semmim,
és egyrészt pl a családom ezt érezteti velem, másrészt magam is ezt érzem belül, és ehhez igazítom a viselkedésem.

tehát én is csinálom. szó nincs róla, hogy ezt csak mások teszik velem.

ellenben az, hogy mások mit tesznek, az önmagában nagyon durva.

a megoldás meg az, hogy:
-kibogozom, mikor mi történt
-megértem, kinek-minek mi volt a szerepe benne
-kitalálom, hogyan hozom helyre
-meg azt is, hogyan védem ki, hogy megismétlődjön.

fú, de nagy ördöngősség... (nem, de amúgy meg de.)"

napsugaras madárcsicsergős

ma már úgy keltem, hogy oké, ezen túllendülök.
úgy tűnik, a nyűglődés valójában megint az a folyamat volt, amikor szar, szar, és nem is érted, és fogalmad sincs, mit tegyél,
majd összeáll, heuréka, ja jó, akkor ez így viszont már menedzselhető lesz.

ha megvan, mi és miért, meglesz az is, mivel tegyük rendbe.


csak gyorsba' el akartam újságolni, ne a kínlódás maradjon a feedben. hogy igen, kérem, lett fogódzó, lesz tanulság is meg minden.

félek

már túl sokszor félek ahhoz, hogy ne ez legyen az alapállapot.

ez is egy "szakasz"

a jobb életke felé vezető úton. mondjuk így.

beragadtam magánéletileg valami nagyonszarba. ez egy dolog. ez messze túlmutat a racionális viselkedés határain, mert egy egészen más keretben értelmezhető csak - ott viszont tökéletesen logikus, már-már uncsin mintaszerű.
no persze a tények ismerete se segít most rajtam,

ellenben a pszichonénivel együttdolgozás mondjuk jó eséllyel fog.
nem állítom, hogy vértizzadás és kanyargás nélkül, mert nem, de azt igen, hogy az esélyeimet megsokszorozta már most.


jelenleg olyan élethelyzetben vagyok, ami fáj. tré. gázos. nehéz.


a másik, hogy eléggé elszigetelődtem az olyan emberektől, akik nem bántanak, akiket a barátaimnak tartok. furán hangzik, tudom. de mind a pasi, mind a családom tagjai (akik sokan vannak) küldözgetik a "nem vagy úgy jó és elég önmagadként, ahogy vagy" üzeneteket, meg hogy nem számítanak az én igényeim. a többiek pedig valahogy nem eléggé elérhetőek jelenleg, ami sok mindentől lehet, akár attól is, hogy nekem durrantak be a mindenféle komplexusaim, vagy csak simán zsufi az időszak, lényeg, hogy pont nem.

aztán ott a felismerés, hogy nekem van egy xtrastresszes melóm, amit senkivel nem tudok kibeszélni. ugyanis nincsenek munkatársaim. illetve persze vannak, csak épp egyikük sem érti, nem lát rá, vagy pont, hogy akkor látom, amikor levált és utál érte. így hiányzik a legeslegfontosabb védőfaktor: a társas támogatás.
egyetlen ember értené igazán, de egyrészt váltásban dolgozunk, másrészt ő végtelen rosszindulatú, így addig vagyok boldog, míg minimális a kommunikáció.
tehát semmi bajtársiasság, semmi lehetőség jól átrágott "ja, és képzeld, azt mondta, úgy kéne", satöbbire...
hihetetlenül magányos ez a munkakör, és borzasztóan hiányzik a bajtársiasság, a sorsközösség, a megértés. tulajdonképp a legfontosabb pszichés védőfaktor.
közben pedig ki vagyok szolgáltatva kb mindenki kénye kedvének és hangulatának, infódeficittel meg szokásjoggal, amitől minden egyes nap inkompetensnek érezhetem magam, és még egy pisilésért is rendre meg kell harcolnom, nem hogy olyan luxilehetőségekért, mint kv, cigi, ami tehetetlenség- és megalázottság-érzettel jár.


és ez így sok. sok a rosszból, sok az elemi félelmekből, úgy lehúztak energiával, hogy... hogy már nem tudok magabiztosan bejelentkezni másoknál: heló, have fun with me!
már egy buksisimi volna a "belépő" meg hogy jól kisírhassam magam, amiért mindenrossz.
addig már lassan befogadni, kérdezni, figyelni, kapcsolódni se tudok.

nemhogy kérni.

hogy kell kérni?

hogy kell azt mondani: figyi, én most elvesztem(, igen, megint, de basszus, ahhoz képest, ami van és volt, annyira nem is), rémes az élethelyzet, amiben vagyok, arra lenne szükségem, hogy figyelmesen és empatikusan meghallgass,
utána biztosíts a támogatásodról?

hogy mondd, hogy látsz, létezem, van remény és nem válok teljesen értéktelenné pusztán azért, mert még mindig bajban vagyok...?

mondd, hogy érek annyit, mint amikor még azt mondtad, ezt meg ezt kell tenni és oké leszek, és én osztottam, és hittem, hogy menni fog...
függetlenül attól, hogy nem voltam képes megtenni, és nem lettem olyan, nem lettem "oké".


hogyan kell nem beledögleni az efölött érzett szégyenbe, hanem csak beismerni, hogy teljesen másként működöm, meg szarban is vagyok, de attól még érek annyit, mint mikor még nem voltam szarban/máshogy voltam?

és megértetni màsokkal, hogy nem megoldani kell helyettem, hanem csak mellettem lenni, mint ahogy a "normális emberi kapcsolatokban"?

hogy kell nem beledögleni a magányba, csak mert... mert bizonyos dolgokban mégse azt teszem, amit mindenki szerint kéne/nem úgy működöm, mint x vagy y?

úgy egyáltalán...
rá kell jönnöm, a számomra fontosak hogyan ne lássanak ettől kerülendő kevesebbnek, és én magam hogyan vigyem az életet, miközben nyilvánvalóan nehéz a helyzet, rohadtul, és már majd' belefulladok a megnemértettségbe és hogy köbö rajtam van a skarlátbetű, csak mert megmondták, mégse úgy csinálom.

aztán abba is, hogy magam vagyok és eltűnök ebben a kibebaszott magamvagyokságban,
és senki rám se nyitja az ajtót, ha én nem jelentkezem,
és nem tudom ellensúlyozni a "nem vagy úgy jó és elég önmagadként, ahogy vagy" üzeneteket, mert csak ezek maradtak.

mert ami és aki ezen felül maradt  az qrvakevés...

és mert én azt hiszem, képes vagyok törődést nyújtani a fontos másoknak, ha látom, hogy komolyan kell, de fogalmam sincs, hogy magamnak hogyan szerezzek.




"és te hogyhogy nem mész férjhez?"

"mindennap imádkozom, hogy neked is sikerüljön férjet találni"

"ők azt hiszik, azért vagy zakkant, mert a fővárosban élsz"

"de te nem csak semmitérőn lődörögsz egész nap, mikor nem dolgozol?"

"elfogytak a szavak a helyzetedre, azért szigetelődsz el"

"csak pihenni vágyom, nem akarok a te igényeiddel is foglalkozni"

"jajj, lépj már tovább, hagyd békén és ne is beszélj róla és akkor majd elmúlik"

"az x-nek vannak szexi facér ismerősei, majd összehozunk valamelyikkel, de y-nt már stipistopizták, úgyhogy ő nem játszik"

"na, ki akarja már megint megpisiltetni?"

"vegyél már inkább pelenkát"

"beértél időben?"

"mikor jössz hazahaza?"

"bocsi, de Pestre nem megyek, csak x, y, meg z kedvéért, majd itthon találozunk"

"nem bírom végignézni, ahogy tönkreteszed magad, majd jelentkezz, ha már nem csinálod"

"oké, hogy szarul vagy és holnap 4:25-kor kelsz, de ne indulj még, mert én is 7:30-kor kelek és ki fogom bírni"




# meg-e fogok dögleni, vagy rájövök és megtanulom és nem fogok?

#nemfogok
#ezcsakegyszakasz

minden úgy csak mégse

persze olyan bamba vánszorgást toltam, hogy késtem volna, aztán az univerzum azt mondta: mossál nyugodtan hajat meg minden, mert a kishugodék felszednek kocsival a plázánál, mert úgyis pont oda mennek előbb, így mindenre lesz időd.

és tényleg, így mindenre volt időm, pedig végig azt éreztem, hogy kicsúszok belőle, bőszen csekkolgattam is a telefonomat - de mindig sokkal korábban volt, mint gondoltam. (ez fordítva szokott lenni.)

utána kiderült, hogy kishugomék nagyon lazán kezelik ezt az érjünk oda háromra dolgot, merthogy úgyis kocsival vagyunk.
majd a parkolóból még vissza kellett menni, mert az ékszerész rájuk telefonált, hogy ott felejtették a szűkíttetett gyűrű blokkját.
majd lefagyott a gps.
majd kiderült, hogy annyira lefagyott, hogy félre kell állni megmókolni az útvonaltervet.
majd megpróbáltunk parkolóhelyet találni. (aha, burzsuj környéken, aha, pont a könyvünnep idején pont ott.)

végül az eredeti  4órási tervhez képest is késtünk egy erőset.

az viszont szuper volt, hogy ezen senki nem idegeskedett, nem kellett feszülten kussolva ülni, nem állt bele az ideg a sofőrbe, amiért már harmadszor megyünk körbe ugyanazokon a zsúfolt utcákon, vagy mert annyira centizni kellett a parkolást, hogy mi arra a tíz percre inkább becsuktuk a szemünket, lehetett hozzá szólni, sőt, lehetett poénkodni is, és kishugom se pattogott, hogy hülyevagymegbéna. én ezt a verziót szeretem, csak sajna olyan ritkàn van hozzá szerencsém...

megtekintettük unokatesóm lakását.
(ami rettentően nagymamásan és nyomasztóan van berendezve, fú, egyikünk se élne így szívesen...) kedélyesen elcsevegtünk, én közben mégis bevettem egy fájdalomcsillapítót, halottnak a csók.
nagyon nehezemre esett koncentrálni, nem is igen szólaltam meg, csak miután hatott a gyógyszer, más vágyam se volt, mint bebújni az ágyba.

ahhoz képest jó volt, de nem 5-kor léptem le, ahogy akartam, mert hát az illem, 6-kor pedzettem meg, hogy bocsi, muszáj, de addig nyígtak, hogy kivártam a hetet.

megegyeztünk, hogy összejövünk többet, fogunk társasozni nála meg hasonló jók.

persze tudom én, hogy ezekből sose lesz semmi, de ha mégis, jó lesz.


aludni persze nem tudtam, most meg végképp semmi kedvem semmihez, senkihez, a humorérzékem is otthon maradhatott, vagy én nem tudom, de ahelyett, hogy sikerülne összébbvakarni magam, egyre kellemetlenebb társaság vagyok, kívül savanyú képpel, belül dühös sírhatnékkal, tehetetlenül, mert utálom a napot, utálom előre a hetet, jujj.

és xtrán sok munka lesz, és tudom, hogy semmi okom rinyálni, és én mosolygós-kedves szeretek lenni,
de most nem akarok itt ülni, nem akarok másokra figyelni, nem akarom, hogy basztassanak,
max olyanokkal lennék, akiknek kihisztizhetném magam és utána együttérzően, törődően megvigasztalnának, kicsit hagynának aludni, majd nevetgélhetnénk meg csak úgy léteznénk együtt.

asszem, ezen most még dolgoznom kell.

mindig így oldódjon meg minden

az univerzum figyelembe veszi, hogy nyüssz és nyaff van, ugyanis kerített nekem babgulyást holnapra a melóba, tehát nem kell főznöm, a kedd meg mondjuk szendvicsnap lesz és kész. nem kell ezt erőltetni, ha nem megy.

a vendégségbe meg akartam volt sütni, aztán inkább vettem hejre kis kakaós croissant-szerűségeket, problem solved.

az meg már csak menni fog, hogy hajat mossak-előkészüljek-elinduljak...
yepp.

ennyire

pedig mostanában észrevétlen, rutinból ment:

pihenőnap

aludtam kb 11 órát, a biztonsági ébresztőm előtt 5 perccel keltem, pedig. azt hiszem, ez jó.

aztán egyből szembementem a kishugommal, hogy hát nemár, hogy 4-re akarjanak uncsitesónkhoz érni (én 5-kor legkésőbb már indulnék haza...), kötöttünk is egy kompromisszumot, de semmi kedvem. pedig ez is jó.

miután kikeltem az ágyból, spontán zokogni kezdtem. azt éreztem, dühös vagyok, de fogalmam se volt (és azóta sincs), miért, mitől, kire vagy mire. 

annyira sírtam, hogy én nem is értem.

még a kvmért menet is.

most jó dagadtak és vörösek a szemeim, haha, legjobb smink. (nem.)

lehet, hogy a rossz közérzet miatt?

még ma is fáj a karom. a vérvétel óta. pontosabban, mire akkor hazaértem, kezdett fájni, de hogy így a nyolc kiflit, amit vettem, alig bírtam vele megtartani, 

pár órán át fogni se nagyon tudtam, még jó, hogy inkább ledőltem és nagyrészt àtaludtam, ugye. erre nem voltam felkészülve, hisz simán ment, egyszer szúrtak, estöbö.

na, és azóta hasogat, attól függően, használom-e vagy hogy tartom, ami, hát, elég zavaró már.

a fejem is fáj, ráadásul a tarkómnál, amit nem szokott, az is hasogat és az is zavar.

meg hideg is van. (sokkal több ruhában sétáltam, mint gondoltam, hogy kéne, mégis vacogva értem vissza.)

és folyik a vér, és zutyogtatja a hasam, meg azért bele-beleszúr, pont hogy kellemetlen legyen, de gyógyszert még inkább ne vegyek be.

nem nagy dolgok, de a komfortérzetemet így együtt asszem agyoncsapták.

köbö két órája nyomkodom a netet az ágyamon fetrengve, és egyre kevésbé látom magam, ahogy összekészülök holnapra, bevásárolok és nekiindulok a családi talra. (a főzést már átcsúsztattam estére, amúgy se tudom, mit kéne.)

semmi kedvem semmihez - vagyis de, valaki jöjjön át és simizze a hátam, miközben filmet nézünk. ahhoz nagyon is lenne...

szóval így nem világvége, nem panasznap, de ez van. tök jogosan nyüssz és nyaff, ha kezelhető is.

a kimaradt jelenetek part2

kedden csudahatékony és kisimult is voltam, valahogy adta magát a nap ritmusa, elszöszöltem az otthoni dolgokkal, előkészültem a melóra, megnéztem egy filmet, amit már kinéztem magamnak, aludtam egy jót délután (pedig nem szoktam), és random befizettem magam a fitnessbe egy gerinctréningre.

pont elcsíptem a legutolsó szabad helyet, 30 másodpercen múlt. besza-behu kategória, a teltház ellenére szuper, figyelmes oktatóval. humora is volt, persze senki se tudott még egy mosolyt se megereszteni, de attól még értékeltük...

sose szokott velem előfordulni, mivel nagy mumus, úgyhogy nagyon meglepődtem:
hogy jé, 1 alkalomnyi táncikálás után egyszerűen kívánta a szervezetem a mozgást.

ezt meg már rég ki gondoltam próbálni, erre pont megfelelő időpontban is volt.

és iszonyú büszke vagyok, és jólesett.

(és hát ja, ezzel teljes ellentmondásban alvás helyett meg jött az üvöltve zokogás. jupiájé. de akkor ez ilyen.)


szerda-csütörtök dolgoztam, fáztam, nyűglődtem, teljesítettem, amit feltétlen muszáj volt... gondolom, hasonlókat éreztetek ti is.


a péntek a meglepik napja volt.
elmentem laborvizsgálatra (szintén történelmi pillanat!!!),
háromnegyedre volt időpontom, ehhez képest félkor már a kapun léptem kifele. ilyet még nem is hallottam... még kábé a sorszámomat se volt idő megnézni, már szólítottak is, azt se tudtam, hova, mit, merre, annyira pikk-pakk történt minden. ráadásul normálisak, kedvesek is voltak.
mit szóltok?

a hirtelen nyert szabadidőmben megint aludtam egy jót.

délután csekkoltuk egymást a pszichonénivel, jónak tűnik, megyek jövőhéten is. persze kemény volt.

majd anyám azt találta mondani  magától a telefonba, hogy gondolkodott, és lehet, hogy jópár hibát vétett ellenem, és majd szeretne erről beszélgetni.
(köpni-nyelni nem tudtam.)

aztán fürtössel taliztunk egyet, jó volt beszélgetni, csak kockára fagytunk.

este csúcsra járt a pms-em, reggel fájt, hogy ma is kelni kellett és melózni jönni, majd megjött,
bármelyik percben el tudnék aludni, itt tartunk.


bocs a katyvaszos beszámolóért, de valahogy vissza kellett ülni a lóra, inkább erőltettem és ez lett, mint hogy esetleg beragadjak a nemírásba. összeszedetlen, ezért utálom, ugyanakkor legalább nem vész a feledés homályába.

na, megyek, zombulok tovább.

a kimaradt jelenetek part1

múlt szombaton enyém volt az albi, egész nap mostam, pakoltam, estöbö, estöbö. egyrészt jó érzés volt, hogy mennyit haladtam vele, másrészt bosszantó, hogy még így se lett új helye a cuccok felének.
egy ponton inkább bedobáltam a maradékot random helyekre, aztán véletlenül táncikáltam másfél órát.

(hallgassunk valami jót. ó, ez is jó. a következő is. na, ez nem, keressünk a végére valami szintén jót. ahh, na, egyet még várok, mert jónak tűnik. meg mégegyet. fú, de ez is jó... hupika, csatakosra mozogtam a lelkemet is, már mindenem fáj, oké, akkor nyújtani is kéne...
pedig csak youtube.)

szemléltetésül, ilyen lett a komódom (aww? jó, a szürke doboz mintája nem, de majd ha lesz megint pénzem, lecserélem, addig is kell a kompozícióba az arányok miatt, élőben működik, léleksimogató):

és ilyen a megújított, meghosszabbított ágyam (szemfülesek észrevehetik az ottfelejtett portörlőt, amit én csak most, illetve nyilván nem látszik az a + 35 centi, de próbáljátok odaképzelni az örömöt, amit jelent, hogy legyen értelme):

no és fontos, hogy már borult befele, viszont muszáj volt megörökíteni a pillanatnyi büszkeséget azonnal, ott helyben, fotófeljavítás nélkül...


vasárnap hazahaza utaztam. nagycsalád, nagy ebéd. változatos kiborulás-faktorok és örömök és ambivalenciák.

például csináltunk anégytesós képet:

ami nyilván nem ez, az eredeti személyiségi jogi okokból nem publikálható, de higyjétek el, kísérteties a hasonlóság.
szorongós olvasatban lehetne az is a címe, hogy "a három menyasszony meg én", de akkor sajna nekem kéne a zöld cicának lennem, ami pont nem akarok, úgyhogy ezt a szomi címet inkább elhessegetem mindig.

meg mióta megjelentek, rengeteget puffogtam a brüsszeles plakátokon és tv spotokon, atyaég, van ember, aki ennek bedől, nem csak felqrja?! satöbbi. erre apám a közös reggeli hazabuszozásunk ötödik percében megnyugtatott, hogy nincs nagy baj, semmiről nem maradtam le, mert helyettem is kitöltötte a nemzeti konzultációs papírt... szentséges jó atyaú... meg ilyenek.
és csupa wtf, meg (!!!!).

volt érzelmi zsarolós, mártírkodós, passzív-agresszív anyámos jelenet is, sok, meg 'egy rakás kaki az életed' üzenetű félmondatok és 'majdcsak egyszer neked is lesz férjed' "vigasztalások" random irányokból, de aztán szerencsére kibírtam estig a sírással.

ja, és a mamika házában is jártunk, ahová kishugomék költöznek az esküvő után, durván szívfacsaró volt.
csomó minden ugyanúgy maradt, a személyes piperéi a fürdőben, a födői a konyhában, a tavalyi naptár a falon még a magának írt emlékeztetőivel, függönyök, bútorok, mindenféle kisebb-nagyobb holmik,
és az illat is ugyanaz,
közben a többiek már ott tartottak, mit fognak kidobni, felújítani... auccs.

cserébe a kaja mind szuper volt, eszméletlen sütikkel, az unokaöcsim most először nem erőszakosan (és idegörlően), hanem okosan és kedvesen cuki, a fiatalság humoros, én aktívan partner, no és büszke, amiért eleget tettem ezirányú kötelezettségeimnek.... ilyenek.

valahogy eltelt, bár leginkább erőpróbának nevezném utólag.


a hétfő, nos, locsolókat várós, illemtudóan unatkozós, délután már hazajövős.

a legjobb a "de miért veszel részt ebben" komment volt, eskü, napokra elgondolkodtatott.
teljesen ledöbbent, hogy egyeseknek volt joguk a családjukban autonóm embereknek lenni,
konkrétan valakinek, ráadásul különálló valakinek...
saját énhatárokkal, döntésekkel, véleménnyel, akarattal, privát szférával meg minden.

a büdös, perverz csávó persze jött, rémes volt, kacsingatott meg bámult is,
de kishugommal beültettük a mamához,
aki alig hagyta szóhoz jutni, és nem néztünk rá kb egyáltalán.

most a mama folyton ki akar kelni az ágyból, mert azt mondta neki, hogy oké, most nem tud menni, de ez fejben dől el(!!!), képzelje el sokat, milyen, és majd fog, és addig is másszon négykézláb...
fú.
valamint megerősítette benne, hogy az antibiotikum mérgezhette meg, azért nem tud lábraállni. (mondjuk mama szerint az egy bogár, ami megcsípte, de akkor is.)

agyfasz.

viszont ezek után szuper volt visszautazni és segít jobban értékelni az itteni életem. naná.

szerdán még írtam egy ilyet este:

végül nem hánytam le senkit.

reggel teljesen őszintén megdícsértem a fornettis csaj hajnali mosolyképességét és örült.

mikor én mentem dolgozni, még sokkal jobb idő volt.

igazából viccesnek találtam ezt az abszurd időjárást. (az bizonyos hóesés - a szerk.)

meg a mémeket is róla.

sikerült összealibizni egy egész napot.

szereztem időpontot egy pszichonénihez.

izomláz lett a seggemben, pedig pont ott nem is számítottam rá, dupla öröm.

egyszer csak melegebb lesz végre...

ja, hogy van blogom is

minden nap nekifutottam, hogy írjak, egyszer se. valahogy nem ment. mesélnivaló pedig lett volna, lenne.

fura egy érzés, mikor valamiért mégse jönnek hozzá a szavak...

no de mindjárt, lássuk csak!

ja,

amúgy a két nap anyámékkal önmagában is megmagyarázna mindent, rettenet felkavart.
ahhoz képest amúgy jól vagyok, csak utálok rossz közérzettel, random potyogó könnyekkel és be-bekacsintó remegős halálfélelemmel (true story, szerintem főleg poszt-gyásztrip, szóra sem érdemes), no meg koncentrációs kihagyásokkal melózni. tudjátok, amolyan "haza akarok menni és a fejemre húzni a takarót" fíling, erre csak jönnek és kérdeznek és akarnak, én meg próbálom nem lehányni őket, leginkább.

eddig jól megy.

shitstorm, vagy amit akartok

hát ez az idő mi?!

(hát ez az életke, ami az enyém, az mi?!)



igen, lesz értelmes poszt is, szánsájnnal meg hepivel. de most dolgozom. és este megint produkáltam egy 4 órás üvöltve zokogást egy amúgy klassz nap végén, úgyhogy egy elnyűtt mosogatórongy szellemi szintjén vagyok. hangulatügyileg pedig inkább nem is nyilatkozom, ki szeret így összeszedetten és kedvesen 12órázni, senkise, minden enerdzsi kell hozzá most, hogy legalább úgy tűnjön, mintha.

random szemezgetés

reggel csak a kiflit hagytam otthon, de például volt agyam előkutatni egy fél kígyóuborkát (a kiflik mellől!!!), pöccre korán elkészülni (az ünnepi menetrend miatt), és a végállomáson észrevenni és kikerülgetni a hajleszbácsi hagyta vércsíkokat-tócsákat (még mielőtt észleltem volna, hogy helyzet, mentő, ténylegvér, stb).


egy először normálisnak tűnő jólöltözött srác értelmetlenségeket ordibálva oldalba húgyozta a munkahelyemet.


bár pirosbetűs ünnep, meglepett minket az exfőni, köszönés helyett lecseszett egy olyan dolog miatt, amiről a másfél év alatt egyszer sem hallottam még (és amúgy faszság is), majd lecseszte a fiúkat is, mintha még a főnökünk lenne (és mintha lenne olyan szabály, ami tuti nincs, mert faszság, de mindegy). napi szürreálunk' add meg uram nékünk, hesteg.


szerintem még mindig van a tavalyi gyászból, sokszor felötlenek csak úgy részletek, egy-egy haldoklós kép, egy-egy éjjeli telefon emléke, ami görcsbe rántotta anno a gyomrot... anyám zokogó hangja a vonal végén, a páni félelem apám szemében, vagy a mamika fura fáradt szemesárgája... csupa váratlan villanás.
múltkor már elpakoltam a nagymamás vászonképet, nem kell most mellé még külön emlékeztető.


eszembe jutott, hogy hétfőn családi hagyomány szerint megint várni kell a locsolókat, és tuti jön anyám gyerekkori haverja, a púpos, sánta, büdös (és ellenszenves) természetgyógyász (a perverz nézésével), és megint bájcsevegni kell vele, és megint nem akar majd továbbindulni, és jujj. a hideg ráz attól a csávótól.
tőle tudjuk pl, hogy nem szabad sokat a temetőben időzni, mert a bizonytalan holtlelkek rátapadhatnak az emberre, aztán hazahurcolódnak vele és kísértik meg szívják az életerejét.
(ugyanitt mit csodálkozom, hogy anyám egyszer kidobálta az összes keleti spiritualitásról, más vallásokról, hasonlókról szóló könyvünket, hogy az energiáik ne ütközzenek a katolikus hit energiáival a házban,
vagy hogy apám anno kiselőadást tartott nekem valami "ártó szellemek és a betegségek, pl rák" összefüggéseiről, vagy miről - most nem is ugrik be már, de nagyon váratlanul ért a gondolatmenet.)


múltkor elindultam volna fürdeni, miközben a tvben valamelyik xedik Transformers film ment (amit sosem értékeltem), csak még lekuporodtam a földre a töltőn lévő telefonomra rákukkantani, és véletlenül úgy, ahogy voltam, cuccokkal a kezemben ottragadtam vagy negyven percet. akkora blődségek sorjáztak benne gyors egymásutánban, hogy egyszerűen nem tudtam nem nézni. de így kábé tátott szájjal.
nagyon vicces volt.


a tegnapi eső színeiben és illatában már egy nyári záporra hajazott, csak épp rohadtul hideg volt hozzá. szerettem. (naná, eddig valahogy mindig megúsztam, hogy elázzak, kopp-kopp.)

haladunk

a hetet ugye a paródiaszerűen hullámvasutas nyomi hétfő nyitotta, amit némi törzsben bandázással zártam, kárpótlásul.

a keddi meló botrány volt egész koradélutánig, beszélni se érdemes róla, csak, hogy letudtuk. mondjuk az egyik kolegina, akit nagyon szeretek, tanúja volt egy wtf szitunak és utána hozott nekem csokit, hogy feldobjon, mekkora cukiság már tőle!

szerdán még nagyon bambultam a reggeli kv-m fölött, amikor fürtössel lechateltünk egy spontán talit. megint órákig tartó világmegváltás lett.
délután értem haza, sikítófrászt kaptam a lakástól (hogy lehet, hogy hetente ennyire leamortizálódik?!), 2x megjártam a közeli jysköt, becserélni az ágytakarót, majd a paplant is, egy duplára (kettőre szétpatentolható 4évszakos, aww), majd egy másikat is, párnákért.

csütörtökre mind kimosva, meg egy sötétruhás adag és a lepedők is.
délelőtt találkoztunk végre a lányokkal, a héten először (ennyit a lakótársságról), mindenki elcsacsogta, mizujság, aztán mentek is. utána befigyelt némi pakolás, takarítás-szerűség, de még mindig vár rám egy teljes szobaátrendezés (nem a bútorok, habem a cuccaim lesznek átlogisztikázva, az a nagyobb falat) meg 6 adag mosnivaló, ami a mi gépünk 2órás normálprogramjával xtra kihívás lesz.

ma úgy jöttem dolgozni, hogy nyaff, álmi vagyok, minek kell ezt (minek kellett későig filmet nézni, khm), és alig vártam, hogy reggelizhessek.
akkurátusan ki is pakoltam mindent a kis zöld kockás konyharuhámra, majd ahogy nyúltam volna a kiflikért - nincsenek. na, mondom, beraktam volna a szekrénybe? nem. a hűtő környékére? oda sem.
kellett még egy perc, hogy döbbenten konstatáljam: én azokat a kifliket biza otthon felejtettem.
pont a piros betűs boltzáras ünnepen, pont aznap, mikor ebédre is csak egy negyed grillcsirkét terveztem - kiflivel.
bánatosan benyomtam magában az összes felvágottat, amit a szendvicshez hoztam, meg találtam fehérjeitalt is a szekrényben... mondanom se kell, hogy őrülten szénhidrátot kívánok azóta is. nyaff.

persze most, hogy lassan nyit a büfé, már nem tűnik reménytelennek a helyzet, csak bosszant a felesleges költekezés, mikor pedig most jóelőre készültem, hogy ne kelljen, és így is becsúszott már a hónapban egy csomó luxiság.

holnap elvileg a koleganő melózik helyettem, most cseréltünk először napot, (persze még mindjárt rákérdezek), hát, egy cseppet se bánom.
szerintem az albinak fogok nekiesni, meg mosni, amennyit bírok.
húsvétozni meg vasárnap a családnál.

még mikor exsemmiséggel éltem, volt pár év, hogy a húsvétra is lelkesen előre készültem, de valahogy idén pont nem érdekel. se kalácssütés, se főtt sonka és tojás, se ajándékozás, se díszítés.
nem jó ez így, persze, mintha kicsit kiégtem volna, érdektelen vagyok, elmegy mellettem, mintha mi se történne... de hátha nemsoká visszazökkenek egy jobb kerékvágásba, és akkor majd... nem tudom, valami.
lelkesebb leszek?

egyre javulok amúgy, erősödöm vissza, szóval bízzunk benne, hogy újra lesz valódi életkedvem is.

most komolyan? (updatelve)

nap eddig (szemléltető leírás):

-a programra jöttem, hol kell bemenni?
-a másik bejáraton.
-á, de akkor inkább bemegyek itt.
-de amott van a regisztráció.
-de előbb beugranék a büfébe.
-de azelőtt regisztrálni kell.
-nem baj, akkor is inkább itt megyek be.
-nem.
-de.
-nem.
-naná, hogy de, csak akkor megvárom, míg egy percre elfordulsz, aztán beszaladok, mint a rossz gyerekek.


W.T.F.
#?!?!?


csupa ilyen és még 10 óra sincsen.
az idegeim már most rojtosak.

amúgy a kedvem és a nap jó volna, csak félek, hogy esetleg a következő ilyenhez hozzá találok vágni valamit és kirúgnak.

update: és akkor egy teherautó lezúzta a kapum. nagyon.

updateupdate: nagyjából megcsinálták, de ó.

de vicces ez a nap

én nem tudom, hogy a peteérés, a kialvatlanság, vagy úgy mégis micsoda hozott hullámvasutat hajtűkanyarokkal,
de így prájvitli szórakoztat egész álló nap.
leginkább a pms-re hajaz, holott messze nem tartunk ott.

mindenesetre vicces így dolgozni, pörögni, mosolyogni, estöbö.


illusztrációként egy random részlet:

szomi bekönnyezés a semmiből.
durván falkaparós instant szexhiány.
gyűlölöm a pasit.
meghalnék érte, úgy imádom.
könnyezős boldogság, hogy ismerhetem.
műtéti hegfájdalom.
letargia.
menekülni akarok innen.
örülök, hogy itt vagyok.
emberölősen dühös vagyok.
az élet szép.
az élet borzalmas.
joghurtot kívánok.
fú, mégse, de már kibontottam.
decuki ez a cicás kép.
undi joghurtszag lett, hánynom kell.
éhes vagyok.
kv kell.
sohatöbbet kv.
de mégis.
meg a joghurt is.
cukicica2.
rühes dög az összes.
vicces mémeken röhögés.
magányos vagyok, társaság kéne.
nem, alkohol és egyedüllét.
inkább szex.
szex és egyedüllét.
fujj, férfiak.
megakarokhalnihogynemszeret.
mindenoké.
semmitseértek.
szomiság.
qrvahegfájás.
magabiztosság.
szexhiány.
letargia.
gyűlölömaszüleimet.
bűntudat.
szeretekélni.
aludnikéne.
estemennivalahova.
...
...

wtf. végtelenítve. honnan és miért.

nektek milyen?

siker

fél órányi megfeszített munka árán visszaoperáltam a cipzárt az ágyneműhuzatomra, ami a múltkor a kezemben maradt.

ha a polcot én rakom össze, annak is biztos ugyanígy örülök, kábé mintha sajátkezűleg ejtettem volna el egy mamutot.

#büszke
#ésfőlegmegkönnyebbült

az hétfő reggelek (vernyogós)

ez most nem megy valami könnyen, azzal az alaphangulattal ébredtem, hogy bàrmit, csak munkát ne. (gondolom, nem voltam vele egyedül.)

eszembe jutott, hogy már 16 éves koromból tisztán megvan az emlék, miszerint mindent és örökre elrontottam és ez már sose lesz jobb.
(gyötrődve kuporogtam az ágyam mellett és legszívesebben megszűntem volna, azon törpöltem, hogyan és miért kell ezek után, ezzel a tudattal mégis élni.)

lehet rámondani, hogy akkor ez nemkomoly, csak egy rossz trip,
de lehet azt is, hogy lám, valóban nem lett jobb, ugyanaz a kínkeserves élményvilág, ugyanaz a tehetetlenség, ugyanolyan elveszettségérzet.

hát nem tudom. a valóságban, a saját önálló életemben szétszorongom magam, megint, fut a legtöbb jellegzetes (és hibás) alapprogim,
menekülőutakat keresek, amikor csak tudok,
és valszeg ez mindig is így volt, azért nem eszem és alszom rendesen boldogabb időkben se,
és azért vannak olyan fura emlékképeim, hogy gyerekként titokban a végletekig erővel visszatartottam a kaksit, körömvágó ollóval szurkáltam a tenyerem, és kezdő kiskamaszként egyből arról fantáziáltam, hogy megvernek, majd megvigasztalnak és aztán szexelünk.
és ezek nem egyszeri esetek ám, hanem.

(ez még mind általános iskola, és sok évig komolyan el volt fojtva, én, aki a boldog és tökéletes gyerekkorommal jöttem, hogy kérem, fogalmam sincs, mi lehet a gond, jobban meglepődtem, mikor elkezdtek beugrani, mint a szakim... na jó, a problémáimból a szaki már jóval előbb tudta.

boldog és tökéletes gyerekkor, az.)


olyanokat csinálok, amikről nem gondoltam, hogy még valaha,
és igazából olyanokat is érzek rendre.

közben végigzongoráztam egy csomó magánszakembert, és egyik se tud vállalni, aki jó lehetne. franc se tudta, hogy ez ilyen bonyi.


szóval elvagyok, megvagyok, sokkal-sokkal jobban, de azt, hogy jól, azt erős túlzásnak érezném.

jóság poszt

hogy a randa idő kezd szebbre váltani.

az új szerzemények és azok várható komfortnövelő hatása.

hogy a néni rákérdezett és megvárt a kuponnal.

hogy pihiztem, ettem, aludtam.

hogy még mindig tiszta a lakás.

emberek.

filmek.

hogy a tegnapot nagyjából végig két gyerekkel és kutyázással töltöttem, és csak az elején volt fura, pedig se az ismeretlen gyerekeket, se az ismeretlen kutyákat nem szoktam szeretni vagy kezelni tudni, a vizslákat meg pláne nem bírom valamiért. feltöltősre-bandázósra sikerült az élmény.
mutatok is egyet azon ritka pillanatokból, amikor a kutyi nyugton volt, míg olvastam, és nem a hátsóját akarta simogattatni velem, hanem a fejét:

nádja vásárol

nem, az ülőpárnák valahogy mégse akkorák, mint lenniük kéne. sebaj, betömködtem még a kispárnámat is, úgy már jó. (de fel vagyok háborodva.)

vettem lepedőket is (mert már kellett), és van egy új paplanom (igazából azt is kellett). most azon törpölök, hogy nagyon jóárasítottak kb mindent, lehet, most kéne befektetni párnába is,
mert a toll, ami van, nemszeretem a gyakorlatban (hullik, néha szúr és nem merem kimosni), a pasinál meg szerettem a szintetikusat,
és akkor mondjuk elköltök mégegy tízest, de mindenem lesz egyből duplán.

(figyelitek a reménytelen optimizmusom?
kicsit félek, hogy ez olyan "előre iszom a medve bőrére" dolog, és lehet, be kéne érnem 1személyessel, ahogy eddig, vagy legalább paplanból megtartani a régit másodiknak,
de a garnitúra kifejezetten szívmelengető, ágyneműhuzatot is úgy vásárolok mindig. passzolnak, no meg kicsit előrevetítenek egy boldogabb jövőt is.
mikor tavaly anyámék jézuskája csak single-t hozott, az számomra totál lehangoló volt, hiába szép, hiába érthető, és hiába lett "igazuk"...)

beugrottam a kikbe (mert mióta felfedeztem, mindig beugrok, ha arra járok), még egy darab volt abból a vászonképből, amit múlt hónapban is vágyakozva néztem, hogy pont illene... na mondom, akkor ezt most elvisszük és pont. és a néni a kasszánál megkérdezte, hogy kupon?
én meg leboltoltam, hogy félreteszi, míg hazarohanok érte - nagyon hálás vagyok.

és a váza projektre is akadt egy tetszetős megoldás, egy hótegyszerű szögletes üvegpalack formájában, ami pedig már vagy fél éve reménytelennek tűnt.
(vagy túl kicsik, vagy túl nagyok, vagy túl öblösek/randák voltak. de ez szerintem pont jó lesz, pedig került cirka 300 ft-ba, csak nem szabad sok virágot venni.)

igaz, annyi időt elcsesztem ezekkel, hogy trolival kellett bevásárolni mennem,
de így legalább találtam például megfelelő sót.
(valahogy most vagy gagyit kapni itt, vagy nem jódozott, nekem meg fixa ideám, hogy nem véletlen tesznek bele, úgyhogy.)

van egy ágytakaróm is, de nem passzol, be fogom cserélni egy ugyanolyan bézs plédre, amim már van. sajnálom, hogy egyben nem tudom megoldani, de ez a natúr szín kell, nagyobban meg túl drága a hasonló. azt a plédet amúgy is imádom, jó lesz.

az ikeás pokrócötletet közben kilőttem, fölösleges.

ja, és persze glamour-napoztam, dm, rossmann pipa: mosószer, öblítő, betét, sminklemosó, hajspray, deo, szempillaspirál, ilyenek. betáraztam pár alapcuccot.

arányaiban eszméletlen sok pénzt költöttem a hétvégén, és húzós lesz a hónap, ha még hozzáköltök,
de szerintem megérte és az a lényeg.
biztos lesznek képek, egyelőre minden csak le van dobálva, és a jóságposzt után rohannom kell, mert az ananászos-tejszínes csirke sajna nem csinálja meg magát, holnap pedig meló.

ágyvég mizéria megoldva

mondtam ugye, hogy kijebb húztam az ágyam a faltól, mert zavart a guillotine-ként fejem fölött lógó függöny. (az is megvolt, hogy az ajtó fele alszom, de nem komfortos.) és dobozokat szerettem volna mögé venni, de képzeljétek, a mai kommersz doboz/tárolókínálatnak pont olyan idióta a méretezése, mint az ágyamnak.

(az ágyam 193 centi hosszú. ki talál ki ilyet és miért?! hogy pont 193, nem 190 vagy 195 vagy 2 méter, nem, legyen pontosan 193! ami egyrészt wtf, másrészt qrva rövid.)

viszont attól, hogy egyformán idióta, még nem kompatibilis, sőt.

az egyetlen fajta, ami saccperkábé jó lett volna, ott bukott meg, hogy 3 kellene belőle egymás mellé, és pont 4 centi híján nem férnének el a radiátoromtól.

ebben a lakásban amúgy minden ilyen. hogy csak pár centi kéne és jó helyen volna, de nem, se a konnektorok, se a radiátor, semmise. fú. 

és minden fércmunka ám, ferdék a szegélylécek, kijárnak a konnektorok a falból, a laminált padló illesztéseiből kilóg a tömítőanyag/ragasztó/akármi (nem értek hozzá) és foszlik fel, a plafonon a lámpa egy konnektorba van bedugva, a tapéta csíkosan festve, a négyzetes darabokból kirakott előszobatükör pont annyival elcsúszva egymáshoz képest, hogy látsszon, hogy nem jó, mintha az egész Mekk Elek kezemunkája lenne...

(persze szeretjük és így szeretjük, de azért elég szürreál...)

na, és akkor végülis inkább megvettem ezt:

ez értelemszerűen egy álló polcszekrény, csak pontosan így, elfektetve került be az ágy és a fal közé. ugyanis így ugyanolyan széles és magas, illetve csak annyira kell kijjebb lennie az ágynak, amennyire még nem sérti a szoba összképét. 

az ágyam meg kétoldalról nyitható. belepakolok olyasmiket, amiket évente max 2x szedek elő, így azzal se lesz gond.

bónuszként pedig 3 db occsó ülőpárnával borítom, aminek a széleit betűrködöm az ágy és polcél közti résbe (elvileg széltében pont lefedik), majd a karácsonyi giccses, de vastag pokrócommal, aztán az egészet egy occsó, de passzoló ikeással, földig, így porosodni se fog.

egyrészt erre már simán rá lehet tenni az alvós párnát, nem érzed, hogy kemény meg picit magasabb, tehát mostmár férfiember is tud rajta aludni, vagy én is, ha nyújtózós kedvem van (és épp elviselem a függönyt),

másrészt igény szerint lehet pakolófelületnek használni, ott már nem kell pont passzentosnak lennie a dobozoknak.

(nem, kívülre azért nem kerülhetett, mert bár jobban hozzáférhető lenne a tartalma, lerúgnám az ülőpárnákat, míg itt ellenttart a fal, és no way, ugye, hogy arra legyen a fejem.)

már összerakva és betéve a helyére.

zseniális megoldás a lehetőségekhez képest, imádom, komolyan!

ilyen sakkozós izékben jó vagyok amúgy is, cuki a mai napig rendre hangoztatja, hogy woww, ő millióféleképp rendezgette ezt a szobát, míg az övé volt, de soha nem sikerült ilyen praktikusra és otthonosra,
én meg ránézésre, azonnal megtaláltam a legideálisabb konstrukciót. (és szerintem is.)

megérkezett a válasz

random szerencsesüti.
univerzum, humorizálsz-e.

melodráma

visszatért az is, hogy utálom magam, szégyellem is, és örökre elrontottam.
hogy mindent és hogy nem változott semmi, az egész csak egy illúzió volt. hogy nem tudom helyrehozni az életkét mégse, sosem lesz használható, mert nem vagyok képes.
ez már így este is, majd reggel a metrón, most meg csak méginkább.

ma van az apukám születésnapja, és elfelejtettem. délután, tegnap még átfutott az agyamon, hogy el ne, hogy ez fontos, hogy reggelre valamit.
reggel meg màr tíz perce állt velem szemben a nyávogós csacsogásom hallgatva, amikor megláttam a naptáron a hatost és bevillant egy rövid basszameg.
és tudjátok, mi villant még be?
harag.
hogy ezt is mért kellett, miért nem fontos, hogy lehet olyan ember, aki ennyire nem érdekel. hogy' lehet feledhető, aki ennyire passzív, és mindig csak vár, vár, hogy majd a másik, majd lép valamit és akkor lesz viszontlépés, vagy nem.
és akkor ez a bűntudatos gondolatmenet megint rólam szól, hiába az ő születésnapja. mennyire végtelen önző is vagyok... és ezt már nem tudom helyrehozni, teljes tanácstalanság, adni semmim nincs, tagadni se lehet, mi'csináljak, szóljak-e bárkinek, hogy oldjam meg, sehogy.
újabb bűntudat.

és így ennyi. hogy bántok másokat azzal, aki vagyok. nem törődöm velük, születésnapokat rontok el, csalódást és fájdalmat okozok és még a pillanatot is elorozom.

hogy lehet még mindig ekkora tévedés az életem?... én nem akarok olyan lenni, amilyen pedig harminc éve vagyok.

körbeértünk, de ezzel se hoztam helyre semmitse, csak áthárítottam, ami pedig saját felelősség mind, tudom jól.

#elbaszcsiznimindent
#önzőkisönsajnáló

megláttuk

végül ez egy szarcsi-foscsi nap lett.
de aztán a törzsben szivemnek kedves emberekkel koccintottunk egy jólesőt, és más szivemnek kedvesek is amolyan összetartozós fílinget kommunikáltak, időben megyek hazafele és valami majd lesz, valahogy.

tán.

jóságlista

kimorcogtam magam, szóval lássuk!

tepsis bolognait csináltam, meg végre tócsnit.

majd' elfelejtettem, de: tisztaság van és rend! (még a partvist is ledomestoszoztuk, annyira.) a jól végzett munka meg az öröme. (no és az eredmény, ahh.)

megint feljött a szennyes víz, de most nem csapott ki a lavórból és cuki is csak kicsit veszett velem össze, amiért nem akartam otthon maradni lesni, jön-e még random krach.

cuki megbékélt, újra szeretés van.

újcsajjal kvztunk egyet tegnap a napsütésben és megbeszéltük az elmaradtakat.

voltam a Veresegyházi medveparkban és szórakoztatott, igaz, a macik helyett egy farkas ette a mézet, ahogy láttam. (drukkoljunk, hogy még meglegyen, mert se ő, se a fakanalas emberek nem olvasták a táblát, hogy neki nem szabad.) véletlenül ingyen felmehettünk a bámészkodós lifttel és meg se moccant a tériszonyom. extra meglepi, hogy ormányos medvéket is tartanak, azokért mindig odavagyok. (persze Rudi a kedvencem az állatkertből, ha nyerek a lottón, simán örökbefogadom a kis idiótáját. vagy lehet, majd így is, vannak ilyen luxi dolgok, amik kényeztetik a lelket.)

majdnem együtt ebédeltem a kishugommal.

támadt egy csúcsszuper ötletem az üres ágyvégemre, és mások szerint is működhet, mint kreatív "barkácsmódszer", úgyhogy szeretném megvalósítani. a fejemben ezzel amúgy meg is hosszabbodhat akár a fekvőfelület is, de azt majd a gyakorlatban meglátjuk. (micsoda izgalmak.)

glamour kuponok indahouse, most sokkal kevesebbet és célirányosabban fogok vásárolni a költséghatékonyság jegyében, mert csomó minden maradt, meg mostanra kikísérleteztem, jó lesz.

kiharcoltam egy megfelelő laboridőpontot, mostmár akkor megyek.

tegnap csak egy kvnak éreztem szükségét és annak sem ébredés után. (rekord!)

le se lehet szaggatni rólam az új cipőmet, és az ősszel túrt duplagombsoros fekete szövetkabátom is jól szuperál.

végülis nagyon szép a reggel ezzel a csendes, pilinckáló esővel meg a hozzá szokásos madárénekléssel.

jó a hajam. (már persze ahhoz képest.)

tudok azonosulni a ruházatommal. (amúgy egész héten.)


mindjárt kapok ajiba egy gyönyörű tejeskávét a két szép szememért, és ehhez elég volt kedvesen mosolyognom (meg kihúzni a pilláimat), magasélet.

morci(ca)

hogy elvileg okos vagyok, aztán mégse tudom kézben tartani a saját érzelmi állapotaimat és szorongásaimat, csak fut az alapprogram.

hogy a visszaamunkába napom pont egybeesik a hidegfronttal. kis szervezetem úgyis szereti az egy nap alatti tíz fokos hőmérsékletcsökkenést... (nem.)

hogy álmomban hatalmas zúzódásokat borogattunk a hugom hátán, félve kérdeztem, mi történt és mondták, hogy sógorom csinálta, mielőtt öngyilkosságot kísérelt meg. közben a nagymamámat cipeltem, a hóna alá nyúlva, olyan könnyű volt, mint régen a kishugom az utolsó idilli időkben, mielőtt kiakadt rám, mert elhagytam. (olyan 10-12 éves lehetett tán? fene se tudja.) és a mama olyan volt, mint egy rossz gyerek, és ugyanúgy, ahogy mindig, ki-be járkált a jelen valóságából, meg bepisilt meg mittudomén.
álmomban még más is történt, sok-sok minden, de igazán csak ezekre emlékszem élesen. mozgalmas volt, fárasztó, rémes.

hogy amúgy nem aludtam el, csak sokára és ezekre meg rendre felriadtam. gyomorgörcs meg a qrvaélet, satöbbi.

hogy hányingerem van a reggeli kvmtól, amit ráadásul a végére már szemelő esőben ittam, és nagyjából ilyesmi élmény, hogy fel kellett kelni ma rendesen újra:

vagyis ennél sokkal ilyenebb, csak hirtelen ez jött szembe az interneteken, amit le volt kedvem lopni.

érdekes egy nap lesz. ójee.

meglátjuk.

nem gondoltam végig

izé.

amúgy megvagyok.

csak a lelki nyomorom, az is.

szóval az összeomlós részből jövök felfele, de persze lekopogom.

képzeljétek, éppen főzök, annyira.

"a halálba indulók köszöntenek"

vesztes állásaiból eleve vert had öngyilkos küldetésre menetel.
Visegrádon döntetett el végleg.
a végzet (el)várja, hogy bevégezd.


#azanagyhelyzet
#nemszószerinthálisten
#attólmégeznemegyvidámtörténet