draftposztok zanzája

"telve az életem az esküvős nyomasztással, hiszen két menyasszony és két vőlegény büszke "tulajdonosai" vagyunk, megy a tervezgetés, szervezkedés,
de hát roppantul megnehezítik, hogy velük örüljek.
viszonylag idegen férfiak is képesek megkérdezni ennek kapcsán, hogy és én hogyhogy nem megyek férjhez.
(anyátok.)
és kifejezni sajnálatukat.
(volt, hogy egy napra 2 ilyen alkalom is jutott.)
nem tudom, miért érzi mindenki kötelességének, hogy először tapintatlan legyen, majd sajnálkozva hozzátegye: majd csak neked is összejön végre/egyszer, drukkolni fogok.
mintegy kifejezve, hogy hát igen, para, hogy még nem.
anyám is rendszeresen "bátorít", hogy minden nap imádkozik érte, hogy nekem is sikerüljön férjet találnom.
kishugomék meg a kissógor unokatesóit ajánlgatják, hogy na, majd jól össszeboronálnak.

közben finoman tolják mellé, hogy hát ha nem így élnék, ha járnék templomba, vallási közösségbe, lefoglalnám magam, hogy szerintük azért vagyok defektes, mert a fővárosban élek és az elrontott (itt külön kedves, hogy defektesnek tartanak), hogy biztos egész nap nem csinálok semmit, hogy biztos csak kocsmázok és link alakokkal barátkozok, hogy...

hogy mi? hogy nem találom a hangot velük, mert minden alkalommal megbántanak, éreztetik, hogy hát így, ahogy vagyok, nem vagyok teljesértékű ember?

hogy továbbra is az megy, hogy ha nem akarok kimaradni az infókból, a családi életből, menjek haza?

hogy rám nem különösebben kíváncsiak?"


"nem "készültem", nem lehet előre kisakkozni, hogy fog hatni a családozás pölö. (màr hogy ennyire...) vagyis az ember sejti, hogy x dolog meg fogja viselni, de csakis utólag derül ki, mennyire.

főleg a magány alattomos.
mert mondjuk eleget, sőt, bőven sokat vagy emberek közt, az viszont nem tudatosul, hogy ezek a találkozások sorra kivesznek belőled, míg már azt nem érzed, szinte nem is létezel, mert "senki sem lát" és tükröz vissza és veszi tudomásul a határaidat.

ettől bekerülsz egy légüres buborékba, ahonnan mintha nem lenne kiút.

egyszercsak már szinte megfulladsz a szép csendben begyűrűző érzésektől, amiket nem tudsz hova tenni.

nem tudom, megfogalmaztam-e így valaha, de nagyjából ez történik.

vagyok én, minden instabilitás ellenére egy konkrét személyiség, és bekerülök egy közegbe, ahol folyamatosan és következetesen "támadják, sőt, megtagadják" azt, aki-ami vagyok.
egyrészt (főleg burkolt) lekicsinylő beszólásokkal, másrészt azzal, hogy mintha egy teljesen másik emberre reagálnának.
tehát nem azt a személyiséget tükrözik vissza, aki nádja.

tulajdonképp érvényteleníteni próbálják a létezéshez való jogomat.

én meg nem tudom elég jól láttatni magam. bevédeni a határokat. satöbbi.

itt ez a nyomi élethelyzet, hogy a pasi, az összeomlás, a krízis, ami kudarc, szégyen.

most nincs alapom képviselni az értékeimet. az önmagamhoz való jogomat(?). olyan ez így, mintha nekem ebben a helyzetben nem szabadna, hogy igényeim legyenek, se határaim, se semmim,
és egyrészt pl a családom ezt érezteti velem, másrészt magam is ezt érzem belül, és ehhez igazítom a viselkedésem.

tehát én is csinálom. szó nincs róla, hogy ezt csak mások teszik velem.

ellenben az, hogy mások mit tesznek, az önmagában nagyon durva.

a megoldás meg az, hogy:
-kibogozom, mikor mi történt
-megértem, kinek-minek mi volt a szerepe benne
-kitalálom, hogyan hozom helyre
-meg azt is, hogyan védem ki, hogy megismétlődjön.

fú, de nagy ördöngősség... (nem, de amúgy meg de.)"