melodráma

visszatért az is, hogy utálom magam, szégyellem is, és örökre elrontottam.
hogy mindent és hogy nem változott semmi, az egész csak egy illúzió volt. hogy nem tudom helyrehozni az életkét mégse, sosem lesz használható, mert nem vagyok képes.
ez már így este is, majd reggel a metrón, most meg csak méginkább.

ma van az apukám születésnapja, és elfelejtettem. délután, tegnap még átfutott az agyamon, hogy el ne, hogy ez fontos, hogy reggelre valamit.
reggel meg màr tíz perce állt velem szemben a nyávogós csacsogásom hallgatva, amikor megláttam a naptáron a hatost és bevillant egy rövid basszameg.
és tudjátok, mi villant még be?
harag.
hogy ezt is mért kellett, miért nem fontos, hogy lehet olyan ember, aki ennyire nem érdekel. hogy' lehet feledhető, aki ennyire passzív, és mindig csak vár, vár, hogy majd a másik, majd lép valamit és akkor lesz viszontlépés, vagy nem.
és akkor ez a bűntudatos gondolatmenet megint rólam szól, hiába az ő születésnapja. mennyire végtelen önző is vagyok... és ezt már nem tudom helyrehozni, teljes tanácstalanság, adni semmim nincs, tagadni se lehet, mi'csináljak, szóljak-e bárkinek, hogy oldjam meg, sehogy.
újabb bűntudat.

és így ennyi. hogy bántok másokat azzal, aki vagyok. nem törődöm velük, születésnapokat rontok el, csalódást és fájdalmat okozok és még a pillanatot is elorozom.

hogy lehet még mindig ekkora tévedés az életem?... én nem akarok olyan lenni, amilyen pedig harminc éve vagyok.

körbeértünk, de ezzel se hoztam helyre semmitse, csak áthárítottam, ami pedig saját felelősség mind, tudom jól.

#elbaszcsiznimindent
#önzőkisönsajnáló