ez most nem megy valami könnyen, azzal az alaphangulattal ébredtem, hogy bàrmit, csak munkát ne. (gondolom, nem voltam vele egyedül.)
eszembe jutott, hogy már 16 éves koromból tisztán megvan az emlék, miszerint mindent és örökre elrontottam és ez már sose lesz jobb.
(gyötrődve kuporogtam az ágyam mellett és legszívesebben megszűntem volna, azon törpöltem, hogyan és miért kell ezek után, ezzel a tudattal mégis élni.)
lehet rámondani, hogy akkor ez nemkomoly, csak egy rossz trip,
de lehet azt is, hogy lám, valóban nem lett jobb, ugyanaz a kínkeserves élményvilág, ugyanaz a tehetetlenség, ugyanolyan elveszettségérzet.
hát nem tudom. a valóságban, a saját önálló életemben szétszorongom magam, megint, fut a legtöbb jellegzetes (és hibás) alapprogim,
menekülőutakat keresek, amikor csak tudok,
és valszeg ez mindig is így volt, azért nem eszem és alszom rendesen boldogabb időkben se,
és azért vannak olyan fura emlékképeim, hogy gyerekként titokban a végletekig erővel visszatartottam a kaksit, körömvágó ollóval szurkáltam a tenyerem, és kezdő kiskamaszként egyből arról fantáziáltam, hogy megvernek, majd megvigasztalnak és aztán szexelünk.
és ezek nem egyszeri esetek ám, hanem.
(ez még mind általános iskola, és sok évig komolyan el volt fojtva, én, aki a boldog és tökéletes gyerekkorommal jöttem, hogy kérem, fogalmam sincs, mi lehet a gond, jobban meglepődtem, mikor elkezdtek beugrani, mint a szakim... na jó, a problémáimból a szaki már jóval előbb tudta.
boldog és tökéletes gyerekkor, az.)
olyanokat csinálok, amikről nem gondoltam, hogy még valaha,
és igazából olyanokat is érzek rendre.
közben végigzongoráztam egy csomó magánszakembert, és egyik se tud vállalni, aki jó lehetne. franc se tudta, hogy ez ilyen bonyi.
szóval elvagyok, megvagyok, sokkal-sokkal jobban, de azt, hogy jól, azt erős túlzásnak érezném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése