ez is egy "szakasz"

a jobb életke felé vezető úton. mondjuk így.

beragadtam magánéletileg valami nagyonszarba. ez egy dolog. ez messze túlmutat a racionális viselkedés határain, mert egy egészen más keretben értelmezhető csak - ott viszont tökéletesen logikus, már-már uncsin mintaszerű.
no persze a tények ismerete se segít most rajtam,

ellenben a pszichonénivel együttdolgozás mondjuk jó eséllyel fog.
nem állítom, hogy vértizzadás és kanyargás nélkül, mert nem, de azt igen, hogy az esélyeimet megsokszorozta már most.


jelenleg olyan élethelyzetben vagyok, ami fáj. tré. gázos. nehéz.


a másik, hogy eléggé elszigetelődtem az olyan emberektől, akik nem bántanak, akiket a barátaimnak tartok. furán hangzik, tudom. de mind a pasi, mind a családom tagjai (akik sokan vannak) küldözgetik a "nem vagy úgy jó és elég önmagadként, ahogy vagy" üzeneteket, meg hogy nem számítanak az én igényeim. a többiek pedig valahogy nem eléggé elérhetőek jelenleg, ami sok mindentől lehet, akár attól is, hogy nekem durrantak be a mindenféle komplexusaim, vagy csak simán zsufi az időszak, lényeg, hogy pont nem.

aztán ott a felismerés, hogy nekem van egy xtrastresszes melóm, amit senkivel nem tudok kibeszélni. ugyanis nincsenek munkatársaim. illetve persze vannak, csak épp egyikük sem érti, nem lát rá, vagy pont, hogy akkor látom, amikor levált és utál érte. így hiányzik a legeslegfontosabb védőfaktor: a társas támogatás.
egyetlen ember értené igazán, de egyrészt váltásban dolgozunk, másrészt ő végtelen rosszindulatú, így addig vagyok boldog, míg minimális a kommunikáció.
tehát semmi bajtársiasság, semmi lehetőség jól átrágott "ja, és képzeld, azt mondta, úgy kéne", satöbbire...
hihetetlenül magányos ez a munkakör, és borzasztóan hiányzik a bajtársiasság, a sorsközösség, a megértés. tulajdonképp a legfontosabb pszichés védőfaktor.
közben pedig ki vagyok szolgáltatva kb mindenki kénye kedvének és hangulatának, infódeficittel meg szokásjoggal, amitől minden egyes nap inkompetensnek érezhetem magam, és még egy pisilésért is rendre meg kell harcolnom, nem hogy olyan luxilehetőségekért, mint kv, cigi, ami tehetetlenség- és megalázottság-érzettel jár.


és ez így sok. sok a rosszból, sok az elemi félelmekből, úgy lehúztak energiával, hogy... hogy már nem tudok magabiztosan bejelentkezni másoknál: heló, have fun with me!
már egy buksisimi volna a "belépő" meg hogy jól kisírhassam magam, amiért mindenrossz.
addig már lassan befogadni, kérdezni, figyelni, kapcsolódni se tudok.

nemhogy kérni.

hogy kell kérni?

hogy kell azt mondani: figyi, én most elvesztem(, igen, megint, de basszus, ahhoz képest, ami van és volt, annyira nem is), rémes az élethelyzet, amiben vagyok, arra lenne szükségem, hogy figyelmesen és empatikusan meghallgass,
utána biztosíts a támogatásodról?

hogy mondd, hogy látsz, létezem, van remény és nem válok teljesen értéktelenné pusztán azért, mert még mindig bajban vagyok...?

mondd, hogy érek annyit, mint amikor még azt mondtad, ezt meg ezt kell tenni és oké leszek, és én osztottam, és hittem, hogy menni fog...
függetlenül attól, hogy nem voltam képes megtenni, és nem lettem olyan, nem lettem "oké".


hogyan kell nem beledögleni az efölött érzett szégyenbe, hanem csak beismerni, hogy teljesen másként működöm, meg szarban is vagyok, de attól még érek annyit, mint mikor még nem voltam szarban/máshogy voltam?

és megértetni màsokkal, hogy nem megoldani kell helyettem, hanem csak mellettem lenni, mint ahogy a "normális emberi kapcsolatokban"?

hogy kell nem beledögleni a magányba, csak mert... mert bizonyos dolgokban mégse azt teszem, amit mindenki szerint kéne/nem úgy működöm, mint x vagy y?

úgy egyáltalán...
rá kell jönnöm, a számomra fontosak hogyan ne lássanak ettől kerülendő kevesebbnek, és én magam hogyan vigyem az életet, miközben nyilvánvalóan nehéz a helyzet, rohadtul, és már majd' belefulladok a megnemértettségbe és hogy köbö rajtam van a skarlátbetű, csak mert megmondták, mégse úgy csinálom.

aztán abba is, hogy magam vagyok és eltűnök ebben a kibebaszott magamvagyokságban,
és senki rám se nyitja az ajtót, ha én nem jelentkezem,
és nem tudom ellensúlyozni a "nem vagy úgy jó és elég önmagadként, ahogy vagy" üzeneteket, mert csak ezek maradtak.

mert ami és aki ezen felül maradt  az qrvakevés...

és mert én azt hiszem, képes vagyok törődést nyújtani a fontos másoknak, ha látom, hogy komolyan kell, de fogalmam sincs, hogy magamnak hogyan szerezzek.




"és te hogyhogy nem mész férjhez?"

"mindennap imádkozom, hogy neked is sikerüljön férjet találni"

"ők azt hiszik, azért vagy zakkant, mert a fővárosban élsz"

"de te nem csak semmitérőn lődörögsz egész nap, mikor nem dolgozol?"

"elfogytak a szavak a helyzetedre, azért szigetelődsz el"

"csak pihenni vágyom, nem akarok a te igényeiddel is foglalkozni"

"jajj, lépj már tovább, hagyd békén és ne is beszélj róla és akkor majd elmúlik"

"az x-nek vannak szexi facér ismerősei, majd összehozunk valamelyikkel, de y-nt már stipistopizták, úgyhogy ő nem játszik"

"na, ki akarja már megint megpisiltetni?"

"vegyél már inkább pelenkát"

"beértél időben?"

"mikor jössz hazahaza?"

"bocsi, de Pestre nem megyek, csak x, y, meg z kedvéért, majd itthon találozunk"

"nem bírom végignézni, ahogy tönkreteszed magad, majd jelentkezz, ha már nem csinálod"

"oké, hogy szarul vagy és holnap 4:25-kor kelsz, de ne indulj még, mert én is 7:30-kor kelek és ki fogom bírni"




# meg-e fogok dögleni, vagy rájövök és megtanulom és nem fogok?

#nemfogok
#ezcsakegyszakasz