a pillanat, amikor álltam az erdőben, gombóccal a torkomban, de közben végtelen hálát érezve,
hogy én annyira féltem, hogy elveszitem a kirándulósdit az előző életemmel együtt, pedig milyen fontos volt,
és erre most ott voltam mégis két csajszival a mohás kövek közt, a fák alatt, pont olyan terepen, amit úgy imádok,
konkrétan ugyanazon a helyen, ahol anno exszel is jártunk és úgy tetszett,
és valahogy át bírtam vergődni a tériszonyom miatt necces részeken is nélküle
(de hogy biztos vagyok benne, hogy segítettek volna még azzal is a csajok is, hogy megfogják a kezem a kritikus pár métereken, ha máshogy esetleg nem megy, ami mekkora medzsik, amúgy),
és hát ez mekkora ajándék már az élettől...
na és mennyire fontos, reparatív èlmény.
utána kivételesen elmentünk egy étterembe a céltelepülésen, (mindig tervezi a csajszi, akivel túrázgatunk, de sose jött még össze) - éspedig pontosan abba, ahova akkor ex vitt.
szóval ez így pláne.
és amúgy a kirándulópartnerem csajt se ismertem még pl fél éve, és mikor megismerkedtünk, se volt benne a pakliban, hogy pont ővele lehet majd pont ilyeneket csinálni, szóval ez is totál #kigondoltavolna meg #trusttheprocess. konkrétan még bármi is jöhet, jóból is, a legváratlanabb módokon, helyekről, tényleg semmit nem tudni előre.
ez egy nagyon erős, meghatározó élmény volt. és kapaszkodó, hogy lehetséges olyan újéletet építeni, ami nekem való, úton vagyok, a jó úton, és apránként ugyan, de kialakul majd szépen a minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése