na mi lett

köszi a kérdéseket, gondolkodás alatt.
azóta valahogy sikerült kijjebb mászni, némi újabb visszábbeséssel.

mondjuk ennek az lett a "haszna", hogy megpróbálok visszamenni a pszihez. (nem tudom, írtam-e, de idén végig gyakorlaton volt, és pont a pandémiás bezárkózásra ért vissza, én pedig nem akartam videóterápiát ennyiért.)

az pedig tuti kimaradt fejezet, hogy mióta ez a munkaköröm, pokol lett itthon az élet. alig tudtunk párként együttlenni a pasival, csomószor rájött még, hogy pihenés helyett gyerekezés volt csak, és ez szépen felmorzsolt engem.
hiszen én egy gyerektelen nő vagyok még, könyörgöm. nem tudok úgy élni, mint akinek van...
(utólag azt mondom, meg kívülről is azt mondták, hogy ez így tényleg nem maradhat, nagyon gáz volt, nem túlreagálás, sokkal hamarabb kellett volna lépni.)

na, erre jött a pandémia, ami elvágta, és így jutottam végre némi levegőhöz.
mondjuk előtte a pasi végre maga is azt mondta, hogy ezen változtat, csak sor nem került már rá,
ezen megy még bennem a bizonytalankodás,
mert annyira retteg a nőtől, hogy inkább az ő kezébe adja a kb teljes irányítást 6. éve, nem vagyok biztos benne, hogy képes lesz változtatni ezen.

pedig tényleg meghatározó probléma.

és a másik: rájöttem, hogy az 5x8 munka nekem azért sem akar átjönni, mert én nem ezen szocializálódtam. apám csak minden 4. nap ment dolgozni, anyámnak volt kb 2-3 fix idős kötelezettsége per hét, a többi random időpontegyeztetős, rugalmas, nagyszülők ezer éve nyugdíjban - egyszóval úgy nőttem fel, hogy sose láttam senkit klasszik reggeltől estig bemenni, nálunk tényleg senkinek se falta fel az idejét ez a rendszer a gyerekeken kívül. nagyrészt otthon voltak, pl mindig tudtak meleg ebédet elénk tenni suli után, ami, lássuk be, nagy szó. (csak akkor ezt nem láttuk.)
arra is emlékszem, gimi utolsó két évében naponta megbeszéltem magammal, hogy már csak ezt a kicsit kell kibírni, aztán soha többet nem kell naponta kelni-menni így. (és ezt egészen komolyan hittem is, hisz buborékban éltünk, nem fogtam fel, hogy másoknál nem így van...)

konkrétan arra lettem előprogramozva, hogy az első és legfontosabb a család, és a velük otthon töltött idő dominálja az életet, és amikor felnövök, nekem is ez lesz.

és már volt, de: szóba se jött, hogy a diploma után nekem holmi anyagiak megszerzésével kéne b.akodnom, hát azt majd a férjecském intézi, míg én a gyermekeinket potyogtatom. ez a deal, mi vagyunk az élete értelmei, stb.

nahh, erről az egészről hiába látom, hogy waitwhat, nem életszerű, elvonatkoztatni, azt nem sikerül, haha. mindig újra azon kapom magam, hogy fut a háttérben,
és persze mindig fáj is, hogy nem ez van - ilyen tudatalatti szinten persze.
nem tudok mit kezdeni ezzel a másféle élettel igazán.

szóval bennem az van, hogy az emberek nem ìgy élnek.

(és nem is sikerült megszokni.)

és akkor ezzel valamit kezdenem kell. (és eddig nem jött össze.)