depressziósposzt

hát igen, nyilván életválságba kellett kerüljek, ha már pandémiás otthonmaradós extremitások vannak... ahh, annyira sablonos.

nem vagyok jól. de, komolyan, kit akarok áltatni, erősen kételkedem mostmár, hogy valaha leszek.
szerintem én már csak ilyen, kívülről indokolatlannak tűnően szenvedő hol így-hol úgy maradok.

az a rész, amikor megfeledkezem az időről, mert nem vagyok hozzá kötve, és a dolgokat szép egymásutánban csinálom, ahogy adódnak, valami belső ritmusra, az mindig jó.
sétálni, levegőzni, a környéken bóklászni mindig jó.
kettesben szerelmezni is, a neten érdekes dolgokat összeolvasni is, szeretett emberekkel kommunikálni is.

de így kb ennyi.

halálos rettegéssel tölt el a gondolat, hogy nemsoká majd újra rendesen dolgozni kell járni.
mostanra megundorodtam a helytől, csupa képmutatás, fontoskodás, dilettantizmus. minél többet làtok, annál inkább azt gondolom, egy szánalomkupac.
na és amúgy is rosszul vagyok a tudattól, hogy heti öt napomat feláldozzam munkára, dzsíz, és akkor az ember mikor éljen? a fontos dolgokra mikor van idő?
ki találta ezt ki?
én nem ezt akartam, én nem erre készültem, én nem ebben akarok megrohadni.

node semmi egyéb nem jut eszembe, nem úgy tűnik, hogy bármihez is értenék, amiből pénz lesz, szóval ebben fogok.

és akkor ez ìgy fáj. mindig.

ez a kapcsolat is, hogy oké, persze, szeretem, szeret, de akkor most így ennyi az élet? sosenem lesz teljesszívbőlházasság, közösgyerek, kertesház, valódi mély megértés, absztrakt szinten folytatott naaaagy beszélgetések, annyiolyanszex, az érzés, hogy ismer, hogy tudja az ízlésemet, hogy úgy passzolunk, hogy olyan életünk lesz?

a suli is, hogy hát én már elvesztettem a lelkesedésem, mert hát mit fogok én ezzel csinálni, soha az életben nem lenne önbizalmam tényleg dolgozni benne, hülyének érzem hozzá magam, pénzem se lesz továbbképződni... némelyik tanár csak elénk lökött címszavakat, hogy guglizzunk magunknak forrást, aztán ìrjunk beadandót, ez is aztán az ismeretátadás magasiskolája.
és most éppen megint nem megy, megint csak a kötelező minimumot szenvedem ki magamból (most pont még azt se), mi lesz így, minek.

nagyon alkalmatlannak érzem magam, az életre is úgy általában, nyomorgatnak a kontrollálhatatlannak tetsző szorongások,
olyan dolgokat gondolok, amiket nem akarok, nem vállalok.

yepp.


de légyszi, ne ìrja meg senkise ide, hogy pedigilyenazélet, meg változtass, meg bármiokosságok,
mert senki sincs az én bőrömben, hogy értse, amit élek.

aztán mittudomén...
valamit majd csak kitalálok ezekre is, ugye, és akkor megint jobb lesz.

bár találnék egy lottónagynyereményt vagy egy ténylegjó jó pszichológust, vagy egy màsik agyat, vagy értitek.

(update megjegyzés: amúgy ponthogy a pandémia szakította meg ezt a depressziózást, ami még a poziváltással jött igazán. csak sajna vészesen fogy az ereje, és folytatódik bennem ugyanaz a nyomor, amit kicsit legalább elfelejthettem.)