megoldásokba'

lemondtam a hugomat.

nem volt valami elegáns, no de egyszerűen nem ért ennyit az egész.
hetek óta nyomult vele, igyekeztem ràvenni magam, látszólag egyszerű, odabkv, pár katt, némi jópofi, hazabkv,

de nekem igazából hánynom kell ettől a képmutatástól.

mindazok után, amik történtek, hirtelen boldog család vagyunk, csak mert babát vár?! bízzak meg benne, mintha mi sem történt volna? ja, wait, nem kell bíznom benne, csak el kéne játszanom kicsit, hogy mindenoké ...

tán nem is konkrétan ez az eset, hanem főleg a kollektív családi képmutatás, amiben felnőttünk... (meg azok a sérelmek...)


részt lehet abban venni, több-kevesebb önmegerőszakolással, szigorúan a felszínen maradva,
de ahhoz egyrészt kell a pasi jelenléte nekem,
és/vagy/másrészt egy viszonylag semleges időzítés.


nem, amikor majd' megveszek, hogy a pasi velem is tervezzen családot, és feszítenek a hormonok, hogy mostmost,
és akkor nézzem, ahogy a 'szociopata' (szóval némileg érdemtelen) hugicám mindezt csak úgy megkapja az élettől,

míg az én pasim élete nagy napját éli a saját gyerekével, amiből még mindig kihagy engem,
és épp csak kibékültünk, ami azt jelenti, hogy nem beszélhetek neki a rossz érzéseimről már, mert hivatalosan 'minden rendben' (ő meg nem lelkitámogatna, csak kétségbeesne, és felajánlaná, hogy mondjam, hogy hagyjuk abba, ha nekem ez ilyen rossz),
és mert nem ronthatom el a nagy napot (nem akarom, azt akarom, hogy a lehető legcsodásabb legyen),

és ennyifele én nem tudok úgy tenni, mintha nem fájna.

(s pláne mellé ez a családozós basz, úgynevezett anyáknapja,
ez is mi már,
hugaim vernyogtak, hogy hogyhogy nem megyek haza ebédre,
hát faszt.
és olvastam itt a cikkeket, hogy mit köszönhetünk anyunak,
és őszintén,
tökre semmi se jutott eszembe,
azóta se,
semmi, egy picurka pozitív se, akárhogy erőltettem.

ettől is csak a szomorúság jött rám.

és hosszas tépelődés után írtam egy boldoganyáknapja:) smst, de azt is hazugságnak és meghasonlásnak éreztem.)



szóval ezeket végigvettem, lemondtam a hugom, kizokogtam magam,
majd erővel nekiálltam mindenféle hàzimunkáknak, és eltevékenykedtem, míg jó későn be nem futott a pasi, ragyogva a boldogságtól.

nem volt őszinte a mosolyom, hiába próbáltam (fú, pedig annyira-annyira akartam), de neki, úgy tűnik, nem tűnt fel,

így sikerült, ezt most megbocsátom magamnak, mert megtettem mindent.


hatalmasat sétáltunk, töviről-hegyire beszámoltattam mindenről,
és amennyire örülök, hogy nem vette észre a világfájdalmam, annyira szomorú is vagyok emiatt,
ez egy órmótlan, súlyos belső teher, ez a magány, hogy senki, de senki nem látja, s ha látja is, igyekszik úgy tenni, hogy ne kelljen észrevennie mégse.

(kinek mondani ezt?
ki tudna kezdeni vele bármit is?

ja, persze, majd egy pszi hátha. addig meg mindegy.)


na, látjátok, egész jól megoldottam.
a szomorúság meg csak elmúlik egyszer...