annak érzem magam.
néha akkor is, mikor vagyok valahol társaságban és még érvényesülni is tudok...
van ez a lefele húzó spirál, mikor veszekszünk és én egyre többet sìrok, és emiatt még többet veszekszünk, és már azt se tudjuk, hogyan is kezdődött, de olyan nehéz abbahagyni.
és én simán eljutok odáig, hogy már semmi se érdekel, kiszakadok a valóságból, lefagyok, és csak nyomja a mellkasom ez a "megfulladok" érzés, a csalódottság, a magányosság, a magamrahagyottság, a megnemértettség, a sehovasetartozás... hogy nem számíthatok senkire és nem vagyok sehol se biztonságban ésésés...
és ebből nagyon nehézkes visszajönni.
mert ugyan egyszercsak megfordul a spirál, valódi párbeszéd kezdődik, valódi közeledéssel, kizökkenve a sablonos forgatókönyvekből, újrakacsolódva
de én még napokig szét vagyok...
most is, kényszerítenem kell magam bármit is csinálni, egyáltalán felkelni,
és nem azt érezni, hogy 'halálosrettegés'.
és ehhez spec hozzájárul a nyomorult hugom idióta terhesfotózása, "csak tíz perc", de az nekem 2x egyórányi utazás most,
és főleg a rettenetes lelki szenvedés, hogy én is akarok babàt, csalàdot, olyan párt,
és nekem miért nem adatik meg, az enyém mért a régi nőjével és azzal a gyerekkel van elfoglalva, ahelyett, hogy velem tervezne, tervezgetne vagy legalább álmodozna,
engem miért nem szeret úgy senki...
hogy az én szerelmem miért csak "valamennyire szerelmes" belém, és miért nem dicsér soha, és miért nem ért engem, és miért nem én vagyok a fontos,
mi olyan nehéz azon.
utálom ezt érezni,
vissza akarok térni a valóságba,
oda, ahol a sírós-veszekedős spirál előtt is voltam és még nem ezt éreztem, nem így,
nem volt "valamennyire szerelmes", hanem csak "szeretlek" volt,
meg biztonság(nak gondolt valami).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése