persze attól még...

... nincs szélsőségesen beszűkült negatív hangulat, de nagyot nehezít a napon.

ilyen állapotban kínlódós itt lenni, türelmetlen vagyok, zúg a fejem, fájnak az izmaim, szédülök, émelygek, zsigerből utálok mindenkit, akit amúgy nem is, fáziskéséssel kapcsolok, bebambulok, visszakérdezek, félreértek, elírok, mellényúlok, leejtek, dadogok, pongyola vagyok és akaratlanul flegma, semmi kontrollom a grimaszaim felett - ezek a tények, és hát rohadt nehéz azonosulni ezzel a nádjaverzióval.

(én kérem kedves vagyok, figyelmes, tisztelettudó, kommunikációképes, intelligens, a teljesítményére kényes, etc. legalábbis az illúzióhoz ragaszkodom.)


szóval vállalhatatlannak érzem magam. az intravénásan adagolt koffein se javítana rajta, közben már most alig várom a harmadik kvt...
ismeritek, milyen...


de: végre felvehettem az ultimate kacsás ruhámat, úgyhogy legalább szép vagyok, ahogy az idő is.


#azisvalami
#kihívásmaodatennimagam
#miértnemadjákingyenapénztbrühühü




u.i.: a nyitott ablak ellenére levegő sincsen, úgyhogy vagy megfulladok, vagy addig kalibrálom a hozzáállásomat, míg őszintén ki nem tudom nevetni a nyomorom, és onnantól mindegy...

álomcsapda

lefekvés után jöttek a rémesebbnél rémesebb önkéntelen gondolatfolyamok.

például félálomban arról fantáziálni, hogy reggelre visszakapom a 19 éves kori testem, és vele egy új, egy utolsó esélyt - nem a legjobb ötlet. sem arról, hogy a pasi összerántja az életét, aztán tisztalappal beleszeret egy másik nőbe. vagy hogy elvesz engem. vagy...

nem vagy, hanem és, mert volt ott minden, lottónyereménytől elkezdve fogorvoson és rákon àt a szottyadt, vén magányig... nagyjából az összes félelmemet prezentáltam.

ennél logikusabb sorrendben, adta magát egyik a másikból, de fogalmam sincs, miért és hogyan alakítottam így az estémet, hol kezdtem el, hogyan csúsztam bele...

(miért mindig munka előtt, satöbbi...)

egy ponton, a lélektani határnak számító qrvakésővan után, amikor realizáltam a történéseket és hogy nem bírok el a szorongással, ráírtam cukira, ébren van-e még.

már nincs, hasafáj, szenved, hagyjam. így egyedül mentem ki cigizni, aztán pedig addig nyomkodtam a fészt, míg bele nem ájultam.

nade. reggel az óra egy xtrém valósélményű álomból riasztott fel, amiben épp a volt nagyszerelmem (aka pillangócsináló) gyerkőceivel hesszeltem. 

nálunk laktak, és én nem értettem, nem is mertem rákérdezni, míg lassan le nem esett, hogy a szülők nemrég elhunytak. mi meg jótékonyságból nevelgetjük őket átmenetileg. utána már jobban dumcsiztam a nagyobbal, és okos volt és kedves és beszéltünk az ismeretségünkről meg a történtekről meg minden, és sajátomként szeretgettem és jól megvoltunk...

hát izé.

sikerült belecsatornázni a "szerelmem egy másik nőt szeret helyettem" érzésvilágát*, kombinálva azzal, hogy a pillangócsináló felesége posztolt valamit este (mert mért ne lennénk ismik, ugye) és apámnak meghalt az egyik legjobb gyerekkori barátja, sőt, a pasi gyerekét is, meg még egyéb saját és "kölcsönzött" veszteségélményeket. így.

konkrétan fizikai fájdalmat éreztem, és két kávéval bírtam csak kirángatni magam a hatása alól.

persze szavak nincsenek, mennyire alulteljesítenek a kognitív skilljeim - és mivel nem tehetek ki táblát, hogy "nem butuska vagyok, csak durván kialvatlan", mára a renomécsökkentés is pipa. megint. (gyanítom, holnapra is. utálom.)

hogyan ne hozzuk ki magunkból a legjobbat level ezer.

szóval a május idén is tol egy kis drámát múltában, gondolom a miheztartás végett.

#nagyonparavolt

#dolgozikasokgyász

#ennyitazelfogadásról

*valós keserű tapasztalat, hisz anno végigepekedtem a kapcsolatuk kibomlását szinte a megismerkedésük pillanatától...

köszönjük, Emese

ma ébredés óta a pasinak szorítottunk az utolsó nagy megmérettetéshez. túlvolt rajt', telefonon örültünk egy sort, mondta, hogy ha hivatalosan is vége és meglesz az eredmény, bejönne hozzám, mert este záróünneplés, akkor nem tudunk.

nekem viszont volt mára egy pszichonénim, így megbeszéltük, hogy ha addig végez, akkor jön, ha nem, hazamegy, hívjam egyből utána és meglátjuk, hogy' lesz alkalom találkozni.

pont úgy végzett, hogy én már úton voltam, mondjuk látta ő is az órát, de azért rápróbált.

ok.

pszichonéni késett, sebaj, szokott néha, vanilyen. pszichonéni sokat késett. morci voltam, mert annyival később végzünk, de hát ilyen is előfordulhat. megszólalt egy flex, írtam neki, hogy csörgessen meg, ha odaér és nem lát (hogy ne kelljen a flex közelében várnom).

erre hívott, hogy jajj, ugye nem mostanra beszéltük meg?!

én meg így:

baszki nemár, most komolyan, a szerelmem egyből rohant volna hozzám az államvizsga után, ahogy kilép a kapun, frissiben megosztani az örömét, 

és én helyette idejöttem potyára?!

one in a lifetime alkalom, a nagy és megismételhetetlen pillanat, amikor még félig az élményben van,

három év kőkemény munkájának katarzisa, amiből kettőt végigszoptam vele,

és te, te csak úgy elfelejtetted?! és ez akkor derül ki, mikor a pasi már félúton van haza holtfáradtan, éhesen, túlöltözve és nyilván nem fordítom vissza?!

persze nem ezt mondtam, de teljesen sokkolódtam, a létező legszarabb időzítés, komolyan.

később aztán találkoztunk a pasival, elmesélt mindent töviről-hegyire, meg is lett ölelgetve, koccintottunk is,

hihetetlen büszke vagyok rá,

de akkor is, na, értitek.

és tényleg

a tegnap is egy woww-faktoros nap volt.
hatalmas alvás után még sokáig fetrengtem, enyém volt a lakás, napfényes-jólevegős a szobám... annyira jólesett csak úgy pihenni, lenni, délig simán kívül maradtam téren, időn, minden csinálós kényszeren...

elmásztam aztán reggelizni-kvzni, virágokat bambulni, megértekezni fürtössel, mizu.
még neki azt írtam, ha van kedve, jöjjön át parkban üldögélni, utána főzőcskézek valamit, míg csacsogunk, majd mondjuk alszik az ágyamon, én meg szüttyögök a lakáson...
(nem tudtam végigírni, mert az elején vétózta az elfoglaltságaival, de ez volt a gondolatmenet.)
fullosan szabad, egyedülszüttyögős napra számítottam amúgy, így ezután pláne.

erre a pasi írt, hogy elmenekült otthonról a gyereknap miatt (- tanul), én meg feldobtam, hogy hát nálam ma nyugi van, ha úgy áll... nyitva hagytuk a dolgot. (pár napig most legálisan és megbeszélten hanyagol elvileg, úgyhogy nem gondoltam jönni, csak érezze, hogy akár.)

azért ehhez mérten bevásároltam,
ráértemben véletlenül szóba elegyedtem a bácsival, akit sokat szoktam látni csoszogni - most nem csoszogott semerre, hanem megosztotta velem az egyetlen árnyékos padot.
tök érdekeseket mondott, meg nagyon tisztán, okosan beszélt,
csak időnként újrakattant a lemez.
(így esett, hogy fél órán belül 4x is megkaptam, no way, hogy 30 legyek, max csak 20-21-nek nézne, aww.)

otthon épp elmerültem egy kád vízben, mikor berontott cuki (már hogy a lakásba),
na mondom, miaszösz...
rengeteg mondandója volt, úgyhogy utána az ebédemen nyammogva, döbbent pislogással hallgattam - néhány napba belezsúfolt neki az élet egy végtelen wtf sztorit, már a negyede is bőven ütős lett volna.

aztán szólt a pasi, hogy akkor ő jönne, nem baj, hogy kaja még sehol, a felajánlott rántottával is boldoggá tudom tenni.

jött, evett, tényleg vigyorgott boldogan, szundított is egyet, míg hajat mostam, cukiskodtunk kicsit az ágyon fetrengve, ami váratlanul aztaqrvaszexbe torkollott, meglepve mindkettőnket,

(és most nem mennék bele, miért érdemel ez szót, csak hogy több szempontból is.)

ő lassan balra el, mi meg cukival zenéket fedeztünk fel, vállalhatatlanul nevetgélve mosogattunk, rendezkedtünk, kitárgyaltuk a maradék mindenfélét, hasonló chill együttdolgok,

végül én realizáltam, hogy komolyan este lett és kidőltem.
még hallottam, ahogy újcsaj megérkezik, büszkén, mert szerzett magának munkát, szóval gondolatban megölelgettem megint, mielőtt elaludtam.



tudom, hogy semmi különös, de valahogy minden váratlanság pont olyan jól követte egymást, tartalmasan, léleksimogatóan, feltöltősen... szerettem ezt a vasárnapot, tényleg.

kalandok, mindenhol kalandok

a tegnap egy uncsi, csöndesen túlélős napnak ígérkezett, mígnem hirtelen azon kaptam magam, hogy egy srác szórakoztatja épp az agyam rém rozsdás tekervényeit,

aztán leesett, hogy egy éve ugyanígy dolgoztam és qrvára emlékszem minden részletre, ami szürreál azért, 

majd fordulatos lett a váltásom is, nagy röhögésekkel, 

utána a Deákon találtam magam a fűben ülve számomra idegenekkel meg exkoleganővel meg egy üveg rozéval, amit az én kedvemért vettek, aztán véletlenül bevodkáztunk, 

aztán fürtös tanulmányozhatott bebaszcsizva (már hogy én voltam bebaszcsizva), és kiderült, hogy a világ dekicsi, mondott jóhíreket, meg elképesztően okos és inspiráló dolgokat as usual, 

végül az uccsó előtti metróval estem haza és oda vagyok meg vissza,

csak annyi élmény sűrűsödött a tegnapba, hogy egy darabig eltart még az integrálása.

nem tudom, mi ez a kattanás az univerzumnál, hogy a semmi/szinte semmi és a mindenegyszerre végleteit váltogatja...

már múltkor is ez volt.

ma pihenni fogok, az ziher, de aww, életke, szeretlek.

végrepéntek

nektek péntek van,
úgyhogy rátok bíznám a kiélvezését,
(nekem még holnap is munka,)

külön figyelmetekbe ajánlom a várható jóidőt is,
meg a Belfesztet is
(meg azt a rengeteg egyéb izgi progilehetőséget, amit inkább nem is akarok tudni, de bizti lesz).

#havefunplíz

fejlemények

laboreredmény (mert lemaradt): magas a koleszterinem, plusz vér van a pisimben. (mindig van, ezért azzal nem foglalkozunk, koleszterin meg ejnye, no de a rossz táplálkozás "népbetegség", ezért azzal sem.)
vagyis minden oké, több dolog nincs vele.


pszichonéni: megérti, csak ő azt a módszert nem tudja. azt tudja, amit tippeltem (a magától hömpölyögtetőset), tessem eldönteni, hogy így megfelel-e. nabasszus.
oké, nem mondom, hogy ennek nincs értelme, meg ne találnánk így is kompromisszumot (mert szerintem már most sokkal határozottabb kiállást vett fel, és lehet, ez elég is, meg kicsit beszélt róla, mit miért csinálunk), csak tudom, hogy úgy lenne az igazi.
persze gyorsan mérlegeltem: beletoltunk már egy csomó enerdzsit, megfelel a helyszín, az ár, értelme ugye van, sikerült tisztáznunk végre ezt az igen fontos kérdést is, szóval nyilván maradok.
ez van, igyekszem ezzel kibékülni akkor.

növénykék

meg volt az, hogy a növénykék élnek, hol jobban, hol rosszabbul viselik, hogy a végletekig kiszàrítom őket, mielőtt alulról kapnának vizet,
viszont a nyomorult tőzeglegyek nem akarnak elfogyni.

és akkor cuki előállt vele, hogy dobjuk már ki őket, mert anyukája adna virágot, de így nem meri felhozni.

hát: no way.

komoly érzelmi szálak fűznek hozzájuk, és kétségbeejtő, hogy nem pusztulnak ki ezek a kis szarok.
mértnem.
nemár.

fú.


de közben meg nem akarok megint ezzel foglalkozni, új virágföldet venni, kisütni (?!), átültetgetni, úgyis marad a gyökerénél, úgyse merem az összes földet lekaparni/áztatni, utálom ezt az egészet, régen minden jobb volt, hisztike.
#tudomfwpdena
#azegészfelnőttéletemanalógiája

hirtelen csinálósstressz

este fürtössel dumcsiztunk, és baromira kattogtam utána alvás helyett, úgyhogy nagyon kései fájdalmas reggel lett belőle.

cuki eljött velem kvzni, aztán mégse ivott, csak én, valahogy inkább bezavart most a rutinba, mint hogy jó lett volna.

most még üldögélek, de nagyon nem vagyok toppon meg képben,

és a nyugis, ráérős tegnapom után hirtelen szembesültem vele, hogy menni kell felnyalni az albit, amit nem tudom, hogy fogok ennyi idő alatt abszolválni, aztán pszichonéni, aztán a pasi felszed, hogy megtámogathassam a tanulásban, amit abszolút önösérdek-mentesen, pusztán objektív segítő szándékkal dobtam most fel, mert szerintem fogok tudni,
és akkor már úgy kell pakolni meg tervezni meg bevásárolni,
holnap meg újra munka.

én meg itt pötyörészek egy cuki közkertben egy padon, és rohadtul semmi kedvem abbahagyni, hogy nekiugorjak a lakàsganézásnak, blöe.

hát a motivàció, az mifánterem, kérem.


ezzel szerintem örökösen elégedetlen vagyok: vagy az a cél, hogy végre lelazuljak és pihenjek, de akkor meg elszámolom magam és utána azt se tudom, hova kapjak, vagy az, hogy csináljam, de akkor meg utána megb*hatom magam, amiért hulla fàradt maradtam. kell az a vágyott középút.
de azmiaz és hogykell.

amúgy tök jó, csak ezek most stresszelnek.

és akkor ennyit...

...a kockára fagyásról. (szandál.)
pedig vittem kabátot.

#miezazidő

hektika

szóval vannak sztorik is, szeretném elmesélni ugye a lánybúcsút,
a pszichonénit,
azt, hogy a kis lakótársaimmal milyen vicceseket talàlkozunk és milyen hülye időpontokban,
hogy egyszer nem mentem dolgozni, mert lehánytam a kezem,
hogy az orvos milyen jót nevetett rajtam,
hogy a pasi elvitt ebédelni,
meg ringatózni a Dunán,
meg mennyit bohóckodunk kocsikázás közben,
meg milyen helyes és csinos voltam sokszor,
hogy milyen finomat fagyiztam,
hogy fürtössel csodálatosakat beszélgetünk és nagyon szeretem,
hogy milyen büszke vagyok rá is, a munkatársaimra is, meg pl anna futkosására is,
hogy micsoda felhőket láttunk cukival,
hogy simán felismerem a sült nyúlcombot ránézésre, pedig vagy tíz éve nem ettem,
hogy tegnap a melóban ragadtam de az egész viharról lemaradtam, mert végigveszekedtem a pasival telefonon, lemondtam fürtöst is, de végül persze kibékültünk,
hogy a kártyámon 7ezervalamennyiből 3ezervalamennyi lett, pedig ezernégyet fizettem, ma viszont, miután vettem még egy kenyeret, 5ezer, így mégse fogok éhenhalni, pedig egészen úgy tűnt,
hogy lett egy csodaszép szerelemruhàm,
hogy előszedtem a nyári darabokat és a szandálom,
hogy a zebránál álltam ázó verébként vacogva, mikor egy nő mellémtoppant az ernyőjével és nem is tudja szerintem, mennyire tényleg aww.


csupa ilyen, csomó minden biztos elveszett, de most se tudom leírni, mert sose tudom leírni, mert rángat magával a hullámvasutam,

és tökre tényleg vannak olyan állapotok, amikor az ember lemarad a külvilágról,
nem is egyféle,
meg amikor nem tud reagálni érdemben semmire, pedig akarna,
és hát ennek annyira nem örülünk.

de végre tudtam egyberuhában menni dolgozni, anélkül, hogy reggel kockàra fagytam volna, és ez mennyire klassz màr!

#nagyonvártam
#szeretnéktöbbetazlenniakiveljólenni

rúgja meg a 60 szláv javasasszony inkább

küzdök nagyon a szétesésekkel. legszívesebben sikítanék és toporzékolnék néha, annyira kiborító, hogy megszűnök azt csinálni, amit szeretnék, és sehogy se tudom visszavenni az irányítást. érzésre kábé megvárom, míg lecseng - persze fene tudja, közben próbálkozom mindenfélével, legjobb tudásom szerint, lehet, hogy azok nélkül tovább tartana...

ez még szürkezóna.

a hétvégére kettő, azaz kettő (amúgy szupi és vágyott) program volt előirányozva,

mindösszesen a megjelenésemet kívánták volna,

és hogy így bedőlt az egész és nem.

rohadtul nem értem, miért.

aztán tegnap jó lett volna találkozni fürtössel, de egyszerűen nem tudtam úgy rendezni a nap végét, hogy megengedjem magamnak,

hosszú hét a munkában,

muszáj voltam otthon maradni és korán feküdni.

naná, hogy szétszorongtam magam elalvás helyett, amit ráadásul viszonylag sokára ismertem fel, meg még mire lekezeltem...

utána olyan fasza kis rémálmaim voltak, ha nem lennék kiütve a kialvatlanságtól, nagyon röhögnék.

például álmomban arra keltem a halott nagyanyám házában (mert valamiért ott laktunk, és pont enyém volt a halálos ágya), hogy anyám épp lyukasztja ki a fülemet.

(mindenki megrökönyödésére. ilyen piercingszerű valamit tett bele. ja, amúgy nincs kilukasztva irl, tudtátok? sose volt.)

azért csinálta, mert előző este hazafele menet belefutottunk 60 szláv javasasszonyba (!!!wtf!!!), akik épp szembe jöttek biciklivel,

és kiderült, hogy az egyik mondta neki, hogy a bokám befeledőlése egy elharapódzó születési rendellenesség, és ahhoz, hogy megállítsa, ezeket a démonűző izéket kell a fülembe tennie.

aztán ugye mire felébredtem, már meg is csinálta pont, és akkor ilyen tök kómásan gimibe kellett menni, és azt se tudtam, mi van.

meg hasonlók. le a kalappal az agyam előtt, komolyan.

mondjuk most se tudom, mi van, fáj a fejem, hazaakarokmenni, bamba vagyok, satöbbi, pedig bennem van már két kv, egy felvágottas kifli meg fél liter víz...

újabb szép nap a paradicsomban, I guess.

voltak-vannak persze szép meg fun dolgok is, azokkal adós vagyok még, srry,

tudjatok róla, és majd valamikor.

életem eddigi terápiás fejlődése

egy rakás szar vagyok.

egy rakás szar vagyok, de hátha meg tudok változni.

egy rakás szar vagyok, de hátha van oka és ha kiderül, lehet a szarságomon változtatni.

egy rakás szar vagyok, mert x ok (x=betegség), de àllítólag lehet a szarságomon változtatni.

egy rakás szarnak érzem magam, ez az x ok miatt van, lehet ezen változtatni, de hogyan.

sokszor egy rakás szarnak érzem magam, de tanuljam meg felismerni, hogy én reagálok túl helyzeteket, azért érzem.

sokszor egy rakás szarnak érzem magam, de tanuljam meg felismerni, hogy nem mindig én reagálom túl a helyzeteket, hanem mások bántanak éppen, és abból fakad.

sokszor rosszul érzem magam, mert az x ok miatt vannak rossz működéseim, amiket nem értek, és nehézséget okoz például felismerni, hogy túlreagálok-e épp valamit vagy mások bántanak-e, stb...

sokszor rosszul érzem magam,
mert egy csomó mindent tudok már az x okról, mégse tudok úgy működni, ahogy szeretnék.

sokszor rosszul érzem magam, ami viszont teljesen természetes, az élet velejárója, főleg, ha az x-szel kell szívnom, ami egy istenátka, teljesen érthető a türelmetlenségem, kb minden érzésem, a rosszak is, majd, szép apránként egyre könnyebb lesz a működéseimmel és úgy általában.


valami ilyesmi.
milyen jó például, hogy már tudom: nem vagyok egy rakás szar, ugye.

nyílt levél a pszichonénimnek

(amit nyilván nem olvas, de milyen jó, hogy el fogom tudni mondani neki.) (ennél valszeg sokkal rövidebben, itt kicsit túltolom - a szerk.)

kedves xy!

azt hiszem, végre összeraktam, mi zavar, miért, és mi segíthet ezen.

azt érzem, elkezdtem erősen megkérdőjelezni a kompetenciáját és ettől dühös vagyok Önre, és egyelőre ugyan csak magamban, de fejben már elkezdtem "betámadni" Önt.
olyan érzés, mintha Önnek nem csak az ismerkedős részre, hanem úgy általában is az volna a technikája, hogy hagy szabadon beszélni, aztán ami adódik - ha adódik-, abba belekapaszkodik majd, és valahogy alakul...

((mint tudjuk, ezek érzések, tehát már létrejöttek, valósak, ugyanakkor az egyáltalán nem biztos, hogy az alapjukat adó helyzetértelmezések az aktuális valóságra reflektálnak, hogy azok adekvátak, helyesek... tehát ez egy olyan állítás mindig, ami egyben helyreigazítási igényt is megfogalmaz a valóságértelmezéssel kapcsolatban, és teljesen nyitott a másik állàspontjaira. - a szerk.))

viszont az én fejemben meg ott az elvárás, hogy Ön értsen ehhez jobban, mint én, és ezt fejezze is ki.

azért jöttem ide, mert a betegségem akadályoz kábé mindenben, megrekedtem vele, egy ponton túl körbe-körbe járok,
és szeretném, ha valaki, aki tudja, mit csinál, segítene továbblépni.

azt várom, hogy az első x alkalommal célirànyosan felmérje, mivel van dolga, majd ez alapján kiválassza a megfelelő módszereket és fókuszokat, és utána hatékonyságorientáltan elkezdjünk rajta együtt dolgozni.

tehát, hogy Ön irányítson, és kézben tartsa a folyamatot, tudja, hogy ehhez milyen információkra van szüksége és azokat hogyan szedje ki belőlem,
mivel Önnek van rálátása a nagy egészre, én meg azért eléggé bele vagyok veszve a részletekbe.

most az az érzésem, Ön is beleveszett velem, nem talál fogást rajta, és arra vár, én jelöljem ki az irányokat, nem strukturálja, vezeti eléggé a beszélgetéseinket, és ez számomra nyugtalanító...

nekem az adná a biztonságérzetet
(azaz hogy van értelme, hogy jó kezekben vagyok, hogy lesz eredménye, értelme az egésznek, hogy tudunk változtatni, hogy lesz megoldàs),
ha Ön nagyon határozottan (de nyilvàn rugalmasan is) irányítaná és strukturálná a folyamatot,
és legfőképp ha éreztetné velem, hogy van elképzelés, fókusz, rálátás.

tehát nem állítom, hogy nem tudja, mit csinál, csak, hogy én nem érzem - kérem, hogy változtassunk ezen, hogy megnyugodhassak.

nyilván a saját specifikus sztorimat én tudom, a lehetséges technikákat, megoldásokat viszont Ön.
kérem beszélgessen el velem arról, Ön szerint hogyan érdemes hozzányúlni ehhez az egészhez, és legyen mindig valami felütés is,
illetve újfent kérem, ne hagyjon nagyon csacsogni, csapongani,

mert én nagyjából bármiről képes vagyok nagy hévvel, terjengősen és színesen, minél nagyobb érzékletességre törekedve mesélni, beleveszve az élménybe,

((mivel élmény- és érzelemalpúan kommunikálok, sőt, gondolkodom, működöm,
plusz már megállapítottuk, hogy nagy félelmem, hogy nem értenek, nem engem látnak és valószínű így próbálom elérni, hogy minél jobban átmenjen, ki vagyok, hogyan látom a világot,))

teszem azt teljesen értelmetlenül is,
olyan témákban, aminek a bontogatása nem visz közelebb semmilyen megoldáshoz, maximum az időt veszi el attól, hogy haladjunk.

ez szerintem nagyon fontos nekem ahhoz, hogy valóban meglegyen a biztonságérzetem,
önmagában a terápiás kapcsolat puszta ténye számomra kevés kapaszkodó.

ez a türelmetlenség is a biztonságérzetem hiányàból fakad, azt hiszem, ami az életem minden területén jelen van. (és pokoli rossz.)

kérem, segítsen ebben.

köszönöm.

summa

ez a nap polkorrekten fogalmazva az elviselhetetlenség határát súroló kéretlen erőpróba,

pongyolán meg geciszar.


ráadásul semmilyen pozitív előjelű változás nem várható.
(sőt.)


#pech

a nap meg

amúgy munkával tellik, ami most a gyakorlatban főleg egyedül ücsörgést takar.

jólesik. ez az álmi idő is pont passzol hozzá.

megvannak még a labdarózsák, és letétbe került nálam megint az életnagyságú papír ténsasszony-fénykép,

csak valahogy úgy sikerült az ajtó mögötti sarokba tenni, hogy a mosdóból visszajövet mindig megijedjek.

értitek, egy fotó, ami páróránként rámhozza a frászt - minden alkalommal nagyon nevetek.

nemsoká lesz egy nagyobb rendezvényünk, egy csomó cuki fiatal kézműveskedik hozzá cukin a folyosón, olyan mosolygós-lelkes kedvem van tőlük. (és ez nem mond ám ellent az előző posztoknak.)

a pasi este grapefruitos sörrel várt, mert tudta, hogy azt szeretem, meg régi magyar trashreality-t néztünk összebújva-simizve és felolvasta a vonatkozó hogyvolt posztokat.

mégis hisztikéztem neki végig, persze a késztetéshez képest erősen (és szokatlanul ügyesen) disztingváltam, csak hát a hisztike az hisztike,

de (sőt, nagybetűs de) most végre rájöttem, mi a fene zavart épp ennyire.
amolyan heurékásan.

(tudniillik onnan nézve, mire is reagálok ennyire hevesen, milyen igényem kielégítetlenségére és miért - ez az igényesdi tényleg új perspektívákat nyit, imádom.)

oké, sokösszetevős a dolog, viszont, úgy hiszem, megint nyakon lett csípve egy.
a megfelelő szavakat még keresem rá, de valami olyasmi, hogy nem tükrözi a másikat eléggé, nem ad annyi visszacsatolást, mint általában az emberek, verbálisan szinte egyáltalán, nonverbálisan is keveset.
(bókok, pozitív megerősítések, hasonlók hiányára panaszkodtam mindig is -  na, ennél picit többet foglal magába, de például ezek.)
és - ami még qrva fontos - nem konkrétan velem csinálja, hanem úgy általában ez az ő (otthonról hozott) működése.

emlékszem, karácsonykor a családjánál is töltöttünk egy napot, és hát számomra baromi furcsa élmény volt. egyrészt jólesett, hogy megosztotta velem az élményt, családtagként kezeltek, ..., ...,
másrészt én még életemben nem láttam ennyire rideg, hideg ünneplést, holott kedvesek és közvetlenek voltak. amit fentebb próbáltam megfogalmazni, remekül magyarázná. bár, istenemre, olyan megfoghatatlan még így is... nem baj, majd összeáll jobban.

ennek a felfedezésnek magának örülök, mert minden ilyesmi számít a gyakorlatban is, minél jobban értjük egymást, annál gördülékenyebb a viszonyunk, legrosszabb esetben is tanulok magamról valami újat.

mióta (asszem 3 hete) elkezdtünk hatékonyan kommunikálni, olyan furin más az egész így is. akkor is az volt, hogy én rájöttem magamról valamire*, ennek tükrében felülvizsgáltam kettőnket is, változtattam valamin, amin úgy ítéltem, kéne, meg el is mondtam neki, és hirtelen teljesen más válaszreakciókat kezdtem kapni.
ja, hát ez tényleg csak így ennyi.
gondolom, nem spanyolviasz, de nekem újdonság, mindegyik.


ettem az előbb egy mennyei sütit,
röhögtem, hogy mások is megijednek a ténsasszonytól,

most meg inkább berekesztem ezt a posztolgatást,
mert át kéne gondolni, van-e otthon bármi kajaalapanyag. a héten még csak egy borzalmas kifőzdei zöldséges lasagne formájában ettem főtt kaját, ami tarthatatlan, ugye.

meg kávéznék is mégegyet,

meg el is fáradtam.



*: oké, nincs sok értelme, ha nem árulok el valami konkrétabbat, hiába nincs kedvem belemenni most.
olyasmikről volt szó, hogy amúgy jogos igényeket rendre nagyon rosszul kommunikáltam le, olyan üzeneteket közvetítve pluszban (sőt, sokszor helyettük), amiket egyáltalán nem is akartam, ezzel nyilván teljesen más hatást elérve.

arról, ami nehéz

hülye egy helyzet ám ez (írom sokszor, tudom), mert egyrészt rajtam múlik, én nem csinálom a dolgokat úgy, én nem működöm,

másrészt ugye papírom van róla, hogy betegség okozza a nemcsinálást, nemműködést.

kicsit a 'felelőse vagyok annak, amiről nem tehetek' paradoxona.

múltkor a pszichonéni mondta ki: nagyon nehéz lehet, hogy a környezete nem érti, hogy ez nem akaratlagos.

és tényleg. hisz ha tudnám, már rég olyanra csináltam volna magam, hogy teljes, jólműködő életet élhessek.

nem iq minusz vagyok, hogy ne mérjem fel, mit kéne és nem is lusta vagy hanyag vagy...

mégis szinte mindenki úgy veszi.

nagy fájdalom ám, amikor azt éli meg valaki: akárhogy próbálja, képtelen dolgokra, amiket akar. (és amik másoknak, úgy tűnik, játszi könnyedtséggel mennek...)

olyankor jön a tehetetlen düh - nem is én okoztam, mégis én szívok vele még mindig, én nem működöm úgy, nekem nincs még most se olyan életem.

mások cseszték el, mégis nekem kell a következményeket viselnem. fizetni a mások hibáiért annyi év óta.

hiába tudom, hogy sokan vannak így, sőt ígyebbül, és az élet igazságtalan, nem vigasztal.

hiába tudom, hogy immár, felnőttként az én felelősségem a helyrehozása, és a legelőrevivőbb elfogadni, hogy ez van, ezzel dolgozunk továbbra is, azért, lássuk be, a tehetetlen percekben ez sem vigasz.

rohadtul nem az.

ha már olyan lennék, ha már elég eredménye lenne annak a sok befektetett... valahányszor szembesülök az ellenkezőjével, elkeseredett leszek, dühös, és haragszom.

azt érzem, én aztán mindig megtettem minden tőlem telhetőt, akkori legjobb tudásom szerint, hogy helyrehozzam - aztán mire volt elég? ennyire?

még mindig, annyi év után is csak itt tartok az életben, holott úristen, hol tarthatnék, ha csak közelítőleg normális, átlagos alapokkal indulok...

és nehéz a megnemértettség is, igen. hogy kb mindenki azt hiszi, énhibám,

olyan mércével mér sokban, amivel nem is vagyok kompatibilis,

csak azt nézi, hol tartok, azt nem, honnan indultam,

hogy senki se látja, mi munkámba került így is idáig jutni, 

nem gondol bele, mennyi mindenről lemaradtam már, mert esélyem se volt és milyen ezzel a sok veszteséggel élni,

abba meg pláne nem, mennyire frusztráló, hogy még mindig nem megy egy csomó minden,

mennyire félelmetes tud lenni így néha a jövő,

mennyi nehéz és rossz érzéssel jár ez az egész,

mennyire magányos tudok lenni az élményeimmel és kétségeimmel és gondolataimmal és örömeimmel és sikereimmel is, ezzel az egésszel, ami vakfolt másoknak.

igen, szoktam néha nagyon sajnálni magam. most ez viszont, szerintem, nem önsajnálat, hanem együttérzés.

azt hiszem, meg kell tudni engedni magamnak, hogy együttérzéssel forduljak magamhoz, úgymond. (fú, hát ez elég értelmetlenül hangzik, de jobb szavak nem jutnak eszembe rá, hátha így is értitek...)

megengedni, hogy ezeket kimondjam.

persze annak tudatában, hogy ettől nem vagyok különleges, millió egytucat hasonló sztori van, semmi extra, nem rinyálni kell, hanem csinálni tovább, satöbbi, satöbbi... 

de attól még nekem ez nem kisebb veszteség. nekem ez sérelem, nekem ez fájdalom. engem itt rengeteg mindentől megfosztottak. engem nagy igazságtalanság ért. bántás, ami maradandó károsodást okozott. méltánytalanság, amit nem érdemeltem.

legalább nekem szabadjon azt mondani: igen, ez sajnos így áll, és ez rohadtul nem fair.

jogtalan (és szörnyű) volt, amit tettek, hogy visszaéltek a védtelenségemmel, és jogos (és érthető), hogy emiatt haragot, szomorúságot, elkeseredettséget, csalódottságot, kifosztottságot, elárultságot és elárvultságot érzek. 

(és magányt, szégyent, bűntudatot, félelmet, szorongást, reményvesztettséget, ambivalenciát, bizalmatlanságot, cserbenhagyottságot, kiszolgáltatottságot is, sok-sokféle rosszat, következményesen.)

akkor is, ha rajtam kívül senkit se érdekel, senki se ismeri el, senkit nem hat meg, tán még egyet sem értene... legalább nekem el kell ismernem. legalább nekem szavakká kell formálnom ezt a nyomasztó belső súlyt.

néha, azt hiszem, meg kell állni és ki kell mondani, hogy igenis.

aztán mehet tovább a nap.

az belső munkáról

akkora hosszú feladatlistám van, hogy vége sincs, halljátok.

- félig feldolgozott gyász - mert a mama, apám, a pasi tavaly egyben egyszerűen túl sok volt. túl intenzív, hosszú, összetett és fájdalmas.
érzem, hogy még nincs a helyén, hogy mintha feltettem volna a polcra valahol félúton...
most is, az évfordulón: nem éreztem semmit. szinte nem is gondoltam semmit.

pedig durván beégett egyébként minden, filmszerűen látom, naponként, mit csináltam tavaly, kikkel, hol, melyik zenét hallgattam és hogy nevetett cuki és milyenek voltak a fények és illatok és ízek. emlékszem a hangulatokra, érzésekre.

olyan sokmindenre, amire máskor nem...
úgyhogy ez a semmi, ez inkább beragadás, vihar előtti csend,
az a túlsok-féle semmi.

- fel kell göngyölíteni végre az elveszett gyerekkort, ami tele van fájó hiányokkal, bántással, megbocsáthatatlan dolgokkal,

aztán el kell szépen gyászolni, kifájni azt a csomómindent, az összes elmulasztott lehetőséggel, hamvába halt álommal, hamis jövőképpel.
(amiben egyébként semmi szép nincs, ugye, a gyász rohadtul kínlódós, vergődős pokoljárás tud lenni belülről, kiszolgáltatott padlón fetrengős nemúgyműködős állapotokkal, tehetetlen dühvel.)

- meg kell érteni azt is, mikor-miért-hogyan működöm. rájönni, mit kéne másképp, mit takar az, hogy 'másképp' és azt hogyan lehet.

- meg is tanulni, ami igazából hosszabb begyakorlós folyamatokat takar, sok visszaeséssel és kudarccal, úgy sejtem.

- rá kell jönni arra is, mi az, ami megváltoztathatatlan, vagy sose lesz olyan, amilyennek szeretném. aztán ezzel a tudattal megbarátkozni, ezeket a vágyakat is elgyászolni.

a bejegyzés kulcsszava, úgy tűnik, a gyász.
(no meg a munka, mert a gyászmunka az nem csak úgy történik magától, meg a felgöngyölítés sem, meg a tanulás sem, fene vigye el, hogy ezért a sok szirszarért nekem kell felelősséget vállalnom és beletolni az ipari mennyiségű energiát,
és még azt is le kell valahogy rendezni magamban, hogy az ebbe tolt enerdzsi meg idő kifelé deficitként fog megjelenni, merthogy miért nem inkàbb mindenféle látványos dolgokra fordítom, ránézve mintha nem is csináltam volna semmit.
kb csak én fogom tudni, hogy az a semmi, az igazából mennyi.
nekem ez idáig is rosszul esett, mindig rosszul esik, mert senki se látja, hiszi, ismeri el, pedig évek kemény munkája áll már ebben így is, néha erőn felülinek érzett küzdelmekkel, sikerekkel. viszont a külvilág számàra értelmezhetetlen, mint személyes teljesítmény, ugye. pedig.)

napsütéses péntekes

úgy elszállt a két szabad napom, nem is értem, hova lettek. kettőt pislogtam, már megen itt ülök, semmivel se kipihentebben, sőt.
erősen kell emlékeztetni magam, hogy szombat estig kell csak kibírni.

nem az, hogy bármi is kimondottan rossz lenne, mert végülis nem, inkább sok, meg aludnék vég nélkül, meg mennék a jó levegőn - olyan illata van,
igazi öröm így kilépni a kapun, madárfüttyös, napsütéses-fényes, csupa élet, csupa zöld...

a felsőm is zöld, tengerészkék nadrággal, fekete kardigánnal és cipővel,
olyan egyszerű, mégis úgy tetszik...

egy nagyvázányi labdarózsa várt idebent, isten tartsa meg kollégám jó szokását, hogy megosztja velünk a szépet.

a hajam borzalom, tegnap, nagyjából minden logikának ellentmondva átbumszliztam a városon késő-késő este - hajmosás helyett -, hogy újra (és indokolatlanul) a pasi szuszogására alhassak el. az arcomon meg hetek kialvatlan nyúzottsága, pedig.
na, ezt ma kénytelen leszek kedvességgel és mosolygással ellensúlyozni, de úgy, hogy a szemem is nevessen,
megvan a napi kihívásadag.

illatos tejeskávékkal alapoztam, pizzás fornettikkel is - én nem tudom, mi lehet bennük, de simogatják a lelkem. mindig beválnak.

nektek szép reggelt, ébredezzünk együtt, este kapcsolódjatok ki helyettem is,
ilyenek...

péntek van, egy igazi májusi péntek.

random rövidek

ma egy éve halt meg a mama.

egy hónap múlva lagzi.

még mindig nem tudom leírni a lánybúcsút.

se semmi más fontosat/érdemlegeset.

még mindig próbálok visszazökkenni, újra koncentrált lenni, túljutni a kötelező minimumok szintjén.

nem sírok, pedig most meg akarnék. (jaja, tudom, nekem semmi se jó...)

tegnap megvolt életem eddigi legjobb szexuális élménye (pedig orgazmus nem is volt benne).

aludtam egy rendeset, végre. (kialudtam a kisvukság nagyját.)

délután van, én meg csak most kezdek magamhoz térni.

szabadnap - úgy kb semmit se tervezek mára, azon túl, hogy regenerálódok valahogy, rámfér. zuhannyal, kiadós reggelivel, 2 ráérős nagyontejes kvval, olvasással, chattel indítottam, eddig stimmt.

fontolva, haladva

fogalmazgatok egy posztot a törődésről, ma bele is kezdtem. reggel óta írom már.

ahelyett, hogy sommásabb lenne, belekavarodtam, bele is fáradtam, megkérdőjeleződött és elbizonytalanított.

majd egyszer azért biztos meglesz.


fáradt vagyok amúgy. kialvatlan is. küzdök a lánybúcsú utóhatásaival. szétestem. dolgozom is.
nyaff van.
és még nem is sírtam miatta, még csak szarrá pánik-szorongtam magam a fél éjszaka.


kisvuk lettem, lelki buksisimire vágyom, ölelgetésre, szeretgetésre, egy kis külső biztonságra, ilyenek.

marry on

bármennyire hárítok is, törvényszerűen utolért az esküvősdi, majdnemhugom bizony mindjárt hivatalosan is összeköti az életét majdnemsógorral.

finishben vagyunk, megsűrűsödtek a családi csopiban majdnemhugom aranyos érzelmi kapcsolódós kísérletei, bár főleg esténként, amikor valahogy senki nem ér rá - belül mocorog már a késztetés, hogy a legközelebbinél felhívjam, hogy jól kibeszélhesse magából.
lassan túlnövi majd bennem a haragot és elfojtásokat.

a lánybúcsús csopi is felrobbant a héten, picit nem figyeltem és lett 146 olvasatlan üzenetem, ha elnapoltam másnap reggelre a feldolgozást, érkezett még 40.
fürtössel most nem is találkoztunk hosszút, de azalatt megint lemaradtam egy rakás mindenről.

disznó módon megmondtam már előre: bicsibocsi, ki szeretnék maradni belőle. hát, nem sikerült, feladat-jeligéket és oklevéldizájnokat kellett véleményeznem és mindjárt indulok pólót csináltatni a menyasszonynak,
összepakolok,
aztán visszavonhatatlanul is megkezdődik az utazás és a móka.

ha minden jól megy, valahol felszednek kocsival - bár van belőle némi sértődés, hogy nem akarnak házig jönni, mert az már "Pesten vezetés", függetlenül attól, hogy csak azon az úton kéne kicsit bejönni, nyílegyenesen, ahova a lehajtó visz, jobbra befordulni és tádááám, ott lakom.
de nem. tömegközlekedjek én ki a lehajtóig. (nemértem.)

persze ez még mindig a jobbik verzió, tegnap még kötötték az ebet a karóhoz, hogy buszozzak hazahaza (bő 2 óra, kényelmetlenség, pénz), hogy aztán onnan visszakocsikázzunk ugyanide és tovább az ellenkező irányba. hahh, no way, nyilván akkor vonatoztam volna.

meg az is volt, hogy hosszan csacsogtam telefonon az örömanyával - szerintem még sose hívtuk egymást, és sose beszéltünk ennyit, élőben se, nagyon furi (nekem), tényleg mennyire semmi kapcsolatom velük, tényleg nem ártana valamit kialakítani...

persze a pólóméretet pont nem sikerült kideríteni, kicsit lutri lesz.

remélem, àt tudok kattanni fejben, és itthon hagyni a nagy ellenállásomat,

mert szeretnék őszintén együtt örülni majdnemhugommal és jelen lenni teljes valómban, végig.

kihívás on.
szeretetérzés-generátor (remélhetőleg) bekapcsolva.

#drukkoljatok

boldogmájus!

ez eddig egy klassz, ráérősen nyugis nap, olyan dolgokat csinálok, amiktől jól érzem magam.
(ebbe pl alvás, zenére táncikálás meg napozás is tartozik, szóval uncsi self-care dolgok.)

reggel a pasi tolt egy furi passzív-agresszív tripet, aminek keretében kirázott az ágyból, így jó sok időm van rá. (nem haragszom, előfordul mindenkivel néha, csak meglepődtem. külön meglepődtem, hogy ilyen tisztán felismertem pölö, nekem nehezemre szokott esni. azt egyedül nyilván nem sikerült kisakkozni, mi volt a mögöttes motiváció, de vannak ötletek.)

azért kicsit vakarózok mostmár, mert az volt az elképzelés, hogy szervezek mára valami társas dolgot,
csak aztán közbejött ez-az, ami miatt elmulasztottam.

meglátjuk.

hazahaza végül nem mentem, elfogadták (halleluja, hogy meséltem mindig a sok sírást anyámnak), bár nyilván nem örültek. jobb ez így.

őrület amúgy, mennyi mindenre rájöttem (és még fogok is), megdöbbentő, mekkora lökést kaptak a dolgok,

és hagyján, hogy új szemmel nézek egyes szitukat, de már többször sikerült teljesen máshogy is viselkedni, működni bennük, mint ahogy zsigerből jött volna,
(mert az új logikai sor más viselkedést, hozzáállást dobott ki soronkövetkező lépésnek,)
és surprise, így más is lett a kimenetel,
általában sokkal kedvezőbb,
óváó.

such izgalmak.

a spontán bőgés maradt, ma például kifejezetten vidám és energetizáló zenékre sírtam el magam. csak úgy, de nagyon.
esküszöm nem értem.

mondjuk igazából vicces.