háromkor

háromkor hívott anyám, hogy meghalt.
leraktam, bőgtem, pedig érzésre, nos, nem éreztem semmit, szerintem ez ilyen sokkszerű valami volt. leváltattam magam, bőgtem kb negyed órát,

majd visszamentem, és eltelt vagy öt perc, mire leesett, hogy még két és fél órán keresztül ugyanúgy ott kell ülnöm és tenni a dolgom, emberekkel beszélni, udvariasnak és figyelmesnek lenni, hallgatni, hogy 'további kellemes napot', meg 'szép estét', meg 'ugye milyen rohadt egy idő van', meg ezredszer is elmondani, hogy nem tudom, esik-e épp az eső, sem, hogy xy vajon kiment-e. és nem tehetem hozzá, hogy amúgy meg pont leszarom.

na ez a durva.

annyira szerettem volna kicsit még sírni, egyedül lenni a gondolataimmal, valamit érezni,

ehelyett mellékeket kapcsoltam és kártyákat meg kulcsokat adminisztráltam és mások dolgával foglalkoztam,

aztán anyám összeveszett velem a telefonban, mert meg mertem kérdezni, szerinte mikorra derül ki a temetés időpontja,
aztán arra jött valaki, aki tudta, rákérdezett, elmondtam, és akkor, gondolom, puszta jószándékból megállt nálam, és nekem kellett valamiféle kényszeredett csevegést vinni, hogy ne álljunk már ott szótlanul,

és azóta totálisan üres vagyok tényleg.


(olyan jól esett volna, ha szólnak, hogy mehetsz, kicsikét végig vártam, de nem jött senki 'megváltani'...)