meg ahogy Móricka ...
egyfelől mire megírtam a posztot, merthogy hajnal óta írtam, eltűnt a megnyugvás.
úgy tűnik, csak szusszantam egyet.
mint valami pánikoló állatka a csapdában, minden idegesít, nem akarok itt lenni, utálom, hogy itt kell lennem, el akarok innen menni, ordítani, csapkodni.
másfelől a kishugommal beszélve derült ki, hogy ő hajlandó csak valódi választ adni a kérdéseimre,
és az elcsendesedés, hát az már megszűnt, az arca, nos, hagyjuk, szóval visszajött az 'ez borzasztó' érzése,
úgyhogy gyűlölöm az összes csivitelve várakozó diákot, telefonálót, bárkit, akire figyelni kell,
és meg hogy: a picsába.
nem tudsz kivenni szabit és hazamenni?
VálaszTörlésez annyira durva...
Ilyenkor annyira nem érzem úgy, hogy elítélendő lenne akár az aktív eutanázia is. Lehet, hogy van valami magasztosabb célja a szenvedésnek, nem tudom, de én magamnak, vagy bárkinek, egyáltalán nem szeretném, ha így kellene véget érnie. Mi, és szerintem nagyapám is, a körülményekhez képest szerencsések voltunk, nála ez a se itt, se ott nem levés "csak" néhány napig tartott, és a fájdalomcsillapítóktól nem volt magánál. Kitartást nádja, remélem, nemsokára megpihen a nagymamád.
VálaszTörlés