ex

az egész annyira borzalmas volt, hogy minden egyes kilégzésnél azt mondta: jajj,
de így szinte végig, estig, meg ki-be takarózott, meg ha nem jajjgatott, akkor nyöszörgött meg sóhajtozott, és ott ültünk a halálos ágyánál, és semmit se tehettünk, csak hallgattuk, néztük, őriztük,

és bennem egyre nőtt egyfajta magány, hogy velem nincs ott a társam, mert már nem is az,
de ahogy fáradtam, ahogy gyűltek a bennrekedt könnyeim, ahogy forgácsolódott el az erőm, ez a plusz súly egyre nőtt,
és mikor már azt éreztem, nem bírom el tovább,
megírtam neki.

és persze válaszolgatott, meg írta, hogy ha bármiben segíthet, csak szóljak... de elég volt, hogy leírhattam és együttérzett.

és este is írta még, magától, hogy hívjam nyugodtan, bármikor, éjjel is, de nem léptem át ezt a határt sem, pedig ó, mennyire szerettem volna.

és átvirrasztottuk az egész rettenetes vasárnap éjjelt, bámultuk és hallgattuk a halált, ami mégse vitte el, csak mindig majdnem, és rettegtem, hogy már nem leszek ott, aztán hajnalban tényleg úgy kellett felbuszozzak dolgozni, hogy mindenem fájt már, büdös voltam, koszos és kócos és igazán azt se tudtam, hogy bírom ki a következő öt percet, nem hogy az előttem álló 12 órát,
és tudtam, hogy többé nem látom élve,
de továbbra is marad a várakozás,
és ezt is megírtam.

és rájött, hogy nem fogok semmit se magamtól kérni, így egy óra múlva írt, hogy szeretné, ha este találkoznánk, amire nem mertem válaszolni, hisz nyilván másra se vágytam, mint a jelenlétére, de már nem járunk, már nem az ő dolga.
és akkor fel is hívott, és felajánlotta, hogy elmegy nekem tiszta cuccokért az albiba, sőt, ha cukilakótárs nincs otthon, eljön előbb a kulcsért, aztán összepakol ő.

és este megetetett, meghallgatott, vigasztalgatott, ölelgetett.

és másnapra is ajánlotta, hogy ha nem akarok hazamenni... így mikor sokkos állapotban ültem a melóban, eljött értem, összeszedett, adott enni, adott cigit, végig fogta a kezem, végig szorosan átölelt éjjel, főzött nekem kávét hajnalban. és még utána is többször magától írta, hogy tudja, hogy most nagyon rossz, és keressem akárhányszor, beszéljünk, találkozzunk, ha kell. és kereshettem. és találkoztunk. és tartja bennem a lelket, amikor nagyon kell, érdeklődik meg minden.

és ettől még ugyanúgy nem vagyunk együtt, egy icipicit se lehet ezt félreérteni, de ott volt, mindig azt adta, ami a legjobban kellett, kérés-kérdés nélkül,

és igazán nem tudom, hogy tudtam volna ezt nélküle végigcsinálni.

végig tudtam volna, ha muszáj, nyilván, de így is annyira iszonyú volt...


most meg persze a kicsi szivem, aki eddig se tudott mit kezdeni az infóval, hogy már nem járunk, meg van teljesen bolondulva, sírva könyörög neki meg haragszik meg amit el se tudtok képzelni,
de a kicsi szivemnek azt hiszem ezt is meg lehet most bocsátani,
mert igen hülye dolog ez a gyász,
tele váratlan és kusza érzésekkel, gondolatokkal, késztetésekkel, tompasággal, bénultsággal, indulatokkal, függöny került a világra és egy táskányi ruhát összepakolni is lehetetlen feladatnak tud tűnni, ha temetésről van szó,
aludni se tudom, mikor lesz ugyanolyan,

és ugye nem lesz ott a temetésen a kezemet fogni,

és a mama tényleg meghalt,
és minden olyan furán fáj.