patakokban

úgy folyik a könnyem, amióta csak a mindenféle magyar számok keresgetése közben szembejött az apám sírjánál... - symphonic. zokogok rá, mint egy hülye, vagy egy órája legalább.

merthogy ugyan az enyém nem halt még meg, de nincs is már. 

nézem a dátumot, és tavaly novemberi.

tavaly novemberben ő már nem volt.

tavaly novemberre már az én apám is elment. 

tán elment már augusztusban, ültem mellette a buszon gyanútlanul, miközben ő már ki tudja, merre, hol volt... de minimum úton. novemberre meg seholse.

egy éve már.

és fáj. akkor is, ha nem szerettem. vagy hát nem úgy. akkor is, ha olyan ember volt, amilyen.

sok minden fáj.

miatta is sok. amik már nem jönnek pedig helyre. nem mondjuk ki. nem tesszük jóvá. nem kérdeződhetnek meg. 

nem beszéltünk igazából sose, de már nem is lehet. nem vele, az ott nem ő már.

sokszor, azt hiszem, az a stratégiám, hogy nem engedem magamnak átérezni a dolgokat, mert ha átérzem, az az elviselhetetlenség határát súrolóan fáj. csak néha valami gyomron talál. csak néha nem lehet távol tartani.

tudom, hogy minden öröknek és állandónak, változtathatatlannak tetsző dolog megváltozik, elmúlik... 

az élet pereg,

...elpereg..

a dolgok gyorsulnak.

a dolgoknak ez a rendje.

de ... akkor is felfoghatatlan. és akkor is fáj.