Én azzal vígasztaltam magam, amikor azt éreztem, hogy nem lesz már soha semmi és senki és világvége is kevés lenne ahhoz képest, amit érzek, hogy amikor ott voltam sem volt már jó, már az ottlét is kínlódás volt, és messze a jótól, és csak rosszabbodott, így én csak azt sírom vissza, amikor a rózsaszínköd még beterítette a szívemlelkem, az hiányzik, a távolság azt hozta közelebb csak. És ez valóban így van, hiszen nemhiába lett vége, nem azért, mert jó volt már, mert igazán szeretett még, mert igazán és nagyon szeretettem én, és ha még mindig tartana, akkor is sírnék és kínlódnék, mert semmi sem volt már olyan, mint amilyen volt és mint amit szerettem. Lesz még! Hidd el! :) Betty
Egy hős vagy, hogy ki tudtál lépni, lényegében a semmibe. Én egy alkoholistával kínlódtam évekig, tényleg mindent megtettem, ami ebben a helyzetben elvárható, de kilépni nem tudtam, csak akkor, amikor becsajozott (ugyan szétköltöztünk még előtte, de a válópert képtelen voltam beadni és állandóan utánam jött az új helyekre). Valószínű, hogy nem csak azért nem voltam erre képes, mert olyan hatalmasan jó ember vagyok, aki nem hagy magára alkoholistát az utcán meghalni, hanem féltem az utána következő semmitől. De mindig van valaki aki jön (ebben az életkorban!), így előbb-utóbb enyhül a fájdalom. Azt nem lehet mondani, hogy tuti jobb lesz, de biztosan más.
Szia! Tudom, hogy rohan az idő, de van ez a bizonyos "gyászév"....egy kapcsolat halálakor ezt nem mindig tudatosítjuk, pedig durván ott van...nekem szinte napra pontosan annyi volt mindkétszer, és onnantól már csak egy halvány nosztalgikus pár könny elmorzsolós érzés suhant át az ilyen helyzetekben (vagy még az se, vagy pont az ellenkezője, hogy "Isssstenem de jó hogy már nem abban élek és túlléptem"). Mindig bennem, a szívemben lesznek ezek a férfiak, vagyis inkább az a gyönyörű rózsaszín, boldog érzés, amit velük átéltem. Ettől is vagyok én én. Hogy ezeket megéltem. Ahogy előttem is írták, a SZERELEM, összetartozás érzése az, ami fáj, nem maga a pocsék helyzet, ami kialakult a végére. És idővel minden megszépül, ezért fáj távolabbról a hiány ennyire. Anyukám (86 éves és nagyon jókat szokott mondani) legjobb útravalója: A múltban az a legjobb, hogy elmúlt. Teljesen megértelek, fáj ez bizony piszkosul, a magány meg aztán pláne. Volt, hogy vezetés közben csak szimplán eleredtek a könnyeim, és rájöttem, hogy nincs különösebb oka , "csak"pusztán a magány érzése mennnnnyire kvára tud fájni... Ölelés, bombori
UI: kitartást, ügyes vagy, szabad sírni, szabad fáj-ni!!!!
Én azzal vígasztaltam magam, amikor azt éreztem, hogy nem lesz már soha semmi és senki és világvége is kevés lenne ahhoz képest, amit érzek, hogy amikor ott voltam sem volt már jó, már az ottlét is kínlódás volt, és messze a jótól, és csak rosszabbodott, így én csak azt sírom vissza, amikor a rózsaszínköd még beterítette a szívemlelkem, az hiányzik, a távolság azt hozta közelebb csak. És ez valóban így van, hiszen nemhiába lett vége, nem azért, mert jó volt már, mert igazán szeretett még, mert igazán és nagyon szeretettem én, és ha még mindig tartana, akkor is sírnék és kínlódnék, mert semmi sem volt már olyan, mint amilyen volt és mint amit szerettem. Lesz még! Hidd el! :) Betty
VálaszTörlésEgy hős vagy, hogy ki tudtál lépni, lényegében a semmibe. Én egy alkoholistával kínlódtam évekig, tényleg mindent megtettem, ami ebben a helyzetben elvárható, de kilépni nem tudtam, csak akkor, amikor becsajozott (ugyan szétköltöztünk még előtte, de a válópert képtelen voltam beadni és állandóan utánam jött az új helyekre). Valószínű, hogy nem csak azért nem voltam erre képes, mert olyan hatalmasan jó ember vagyok, aki nem hagy magára alkoholistát az utcán meghalni, hanem féltem az utána következő semmitől. De mindig van valaki aki jön (ebben az életkorban!), így előbb-utóbb enyhül a fájdalom. Azt nem lehet mondani, hogy tuti jobb lesz, de biztosan más.
VálaszTörlésSzia! Tudom, hogy rohan az idő, de van ez a bizonyos "gyászév"....egy kapcsolat halálakor ezt nem mindig tudatosítjuk, pedig durván ott van...nekem szinte napra pontosan annyi volt mindkétszer, és onnantól már csak egy halvány nosztalgikus pár könny elmorzsolós érzés suhant át az ilyen helyzetekben (vagy még az se, vagy pont az ellenkezője, hogy "Isssstenem de jó hogy már nem abban élek és túlléptem"). Mindig bennem, a szívemben lesznek ezek a férfiak, vagyis inkább az a gyönyörű rózsaszín, boldog érzés, amit velük átéltem. Ettől is vagyok én én. Hogy ezeket megéltem. Ahogy előttem is írták, a SZERELEM, összetartozás érzése az, ami fáj, nem maga a pocsék helyzet, ami kialakult a végére. És idővel minden megszépül, ezért fáj távolabbról a hiány ennyire. Anyukám (86 éves és nagyon jókat szokott mondani) legjobb útravalója: A múltban az a legjobb, hogy elmúlt.
VálaszTörlésTeljesen megértelek, fáj ez bizony piszkosul, a magány meg aztán pláne. Volt, hogy vezetés közben csak szimplán eleredtek a könnyeim, és rájöttem, hogy nincs különösebb oka , "csak"pusztán a magány érzése mennnnnyire kvára tud fájni...
Ölelés, bombori
UI: kitartást, ügyes vagy, szabad sírni, szabad fáj-ni!!!!