little sparks before

viszont előtte még "visszadolgoztam", sőt, inkább "visszaküzdöttem", méginkább saját jogon is "beküzdöttem" magam a 3as társasos körbe,

ahonnan a rutintalanságom ésss az analízis-paralízis-mérő kiakadása miatt majdnem kiszóródtam, ugye.

aztán letoltam egy dűnét egyedüli newbyként a két "már vagy 8 játékunk benne van"-nal, like a "tanulókör-boss", vagy mi, haha. (jó, amúgy tökre nemnehéz. de nekem? nekem really az volt, na.

ahhoz képest egy szép 6pontos utolsó helyet sikerült behúznom, majdnem 7est, szóval ... ja.)

#azmondjuksiker

#ottbennmaradokìgyis

#állítólag

a szart is lehet fokozni, na

 ...ésss akkor feltétlenül el kellett basznom a dolgokat a társasos sráccal is, nagyjából szószerint, leginkább mindenhogyan.

csak hogy az utolsó szalmaszálnyi tartóoszlopot is elqrjam kirúgjam a kis újéletépítősdi-kibekkelős tákolmányom alól.

lol.

#világkatasztrófa

(igen, tudom, hogy abszolúte nincs helye férfiaknak, se szexnek az oszlopaim között, de minden létező józan megfontolás ellenére nincs a világon más, ami érdemben át tudja átlépni igazán az ingerküszöbömet, éss - feltételezem - oda kötöm a biztonság és a lét minden vetületét, köbö... az idegszálaimmal, vagy hát hogyismondjam.

btw: rémes.)

((lábjegyzet: még csak nem is egyszerre, mert egy-két balul elsült nemjutunkdűlőre, az még helyrehozható akár, nade úgy, ahogy mi csináltuk, na hát ... úgy már a barátokvagyunkattólmég is leginkább egy instant "persze-persze, wtf"... aztán megnézhetem magam a nagy "ez csak szex, mit lehet ezen-ezzel elrontani"-ban. ... mindent?))

(((nem is az van, hogy belé is belezúgtam volna, csak nagggyon nem azt kaptam, amit vártam, vagy hát hogyismondjam.)))

...

szóval én úgy érzem, igazán nagyon igyekszem, de most minden csak ... annyira .. nehéz.

család - szombatról, rosszul megfogalmazva, de nem sikerült átírni

keresztanya lettem. elég nagy dzsembori volt még úgy is, hogy sokan nem is tudtak eljönni... kölcsöntemplommal, privát misével, szívességi plébánia-használattal, rengeteg gyerekkel. 

bensőséges volt, és nagyon személyes.

jól elfáradtunk.

aztán jött az este, ésss számomra a szembesülés, hogy a világ összes figyelemelterelése se ment meg attól a tompa, mély fájdalomtól, hogy az én családom nem volt ott, mert már nincs.

és hogy bár már nincs, mégis ők ketten mindennél jobban hiányoznak. 

ráadásul ez olyan veszteség, aminek a gyásza nem megúszható, és adott pillanatban úgy sír tőle az ember, hogy közben - minden hisztérikus patetikusság nélkül - azt érzi, rá talán már soha többé nem süt még a nap se.

to be stuck - befejezetlen töredék márc23 végdátummal

tg jobban vagyok, a hétfő este volt egy igazán durva mélypont, meg azóta pár jóval kisebb, de hát gyerekek... attól még szanaszét.

lesz még valaha életem?

már hogy olyan normális, ami nem a pure túlélésért küzdés mentálisan-érzelmileg-funkcionálásilag... 

vagy ez már csak hiszti?

(szakmailag tudom pedig, hogy nincs is olyan, hogy hiszti...)

én úgy érzem, igazán teszek érte, hogy ... amúgy nem tudom, ez minek számít.  ez a fajta "tevés", amikor semmi látszatja, és az életem pont ugyanúgy egy nagy nem funkcionáló semmi, mint fél éve, egy éve, ... hagyjuk is, felfoghatatlanul rég.

elköltöztem, oké. mostmár amúgy rendesen, ugye. azóta, amit itt is írtam, nem is járok át, szinte nem is keressük egymást.

keresem a dolgokat, amik érzésre ill elvileg segítik a "gyógyulást". 

szociális érintkezések? előszedtem mindenkit, aki megkereshető volt, lettek is, ha nem is feltétlen stabilan. 

társas támogatás? a temetés előtt is pl megírtam bizonyos embereknek, hogy ez lesz, és szükségem van egy virtuális ölelésre - és meg is kaptam sorra, és hatott is.

keresni a pozitív élményeket? jól bánni magammal? már lassan csömöröm van.

... csak mostmár semmi sem segít.