normalizálódás

jelentem, túléltem az első hetet az új munkahelyemen. még mindig tetszik, ami jót jelent -általában nem szoktam szeretni dolgozni. persze amikor kisfőnökösködtem és szinte korlátlan szabadságom volt, akkor igen, de azt ki ne szeretné...

adatokat másolgatunk excelbe egy irodaházban. nem tűnik valami nagy cuccnak, de én nagyon élvezem.

a monotonitás és egyfelé fókuszálás képes valami meditatív állapotot létrehozni - kizárod a külvilágot, a gondolataidat, és csak csinálod, tiszta flow. 

másrészt (eddig úgy tűnik), nem rabszolgatartók, szükség szerint lehet pihenni. így a kötelező "jajj, nincs kedvem ma dolgozniiii" nyafogás ellenére az ember örömmel mehet be és teheti a dolgát. 

lehet próbálgatni, mit tudsz kihozni magadból, hogyan vagy a leghatékonyabb, néha bele lehet merülni a lapok értelmezésébe - komplett élettörténeteket rajzol ki pár oldalnyi hivatalos bejegyzés. 

az iroda tele van növényekkel, open office-hoz képest nagyon kellemes az elosztása, elvagyunk a kis csapattal, jó az órabér (nagyon jó), és gyakornoknak hívnak minket,

pedig azt hittem, én sose lehetek gyakornok, mert az én szakmámban olyan nincsen. elég menő ám... főleg, hogy olyan "kollégákkal" ülünk egy légtérben, akik komoly dolgokban döntenek, a tápláléklánc felső része, azta. nem akármilyen lehet a munkájuk... (bár a felét sem értem annak, amit mondanak...) 

szóval jajjdejó most nekem, azt hiszem.

a magánéletem is közelít a normálishoz, lassan visszakapjuk egymást kicsi párommal... gondolkodtam, hogy törlöm az előző, negatív posztokat, de akkor úgy éreztem magam.  maradnak. mindenkinek szokott lenni rossz napja.

tegnap pizzát rendeltünk, ma kínait vettem, hátööö... de holnap végre piac! csirkemájat akarok, zöldségeket, gyümölcsöt, tudjátok... és szeretkezni a párommal. meg aludni. kitakarítani, hajat mosni, illatos, tiszta, rendes otthonban pihenni. iparkodni fogok, hogy maradjon időm semmittenni is...(magam kell csináljak mindent, és fáradt leszek, és túl sok a dolog... de hátha.) igen, végre hétvége! ahh.

ja, és természetesen a macskát megsimogattam.

tudjátok mit?

nem vagyok jól. és szép-szép, hogy klassz dolgok történnek, de közben nem csak. és muszáj leírnom, különben megfojtanak szép lassan.

a pasim 4, azaz 4 nap után kérdezte meg, hogy "na és milyen az új munkád? mit is dolgozol és hol?"  - úgy, hogy együtt élünk. és nem, nem arra vártam duzzogva, hogy majd megkérdezze, hanem mindig leállított, ha szóba hoztam volna. hogy ő most nem ér rá velem kommunikálni. (mert neki nincs ideje.)

a pasim tulajdonképpen egy hétig nem beszélt velem.

egy hétig minden másnap részegen és becuccozva jött haza a munkából, vagy a munka utáni elhajlásból. (házibulizni volt ideje.) minden ilyen reggelen kötekedett és elviselhetetlen volt, az első napomon majdnem elkéstem miatta.

a pasim semmilyen részt nem vállalt a háztartásból, ellenben minden szabadidőmben úgy kellett volna pattognom, ahogy csettinget. ha nem tettem, mert mondjuk vacsorázni szerettem volna, vagy aludni, le lettem üvöltve. ha néztem volna valamit, elkapcsolta. csak azt számított, neki mihez van kedve, én meg egy percemmel sem rendelkezhettem vegzálás nélkül.

amikor jeleztem, hogy ez nekem rosszul esik és aggaszt is, mindig elhordott mindennek.

a pasim ennél jobban már csak akkor éreztethette volna velem, hogy semmibe vesz és igyekszik megalázni, ha a fejemre szarik.

a pasim mindezért nem fog hihetően bocsánatot kérni tőlem sohasem, csak egy gunyoros, megvető, kifigurázott "bocsánat"-ot kaptam.

és én tudom, hogy 1 - semmivel sem érdemeltem ki ezt, kivéve, hogy még vele vagyok. 2 - elmúlik, mint évek óta mindig. visszaváltozik azzá az emberré, akit szeretek. 3 - sose lehet majd rá számítani tartósan. sose adja meg mindazt, amire egy párkapcsolatban az embernek igénye lenne. 4 - nincs hová és miből mennem, most sem. (úgy, hogy ennél ne legyen számomra elviselhetetlenebb.)

a barátnőm előkerült a hosszú kórházi küzdelem után - hónapok óta nem tud velem lenni - , és még hónapok, mire újra önmaga lesz.

ezen a két emberen kívül már senki nem áll hozzám közel, senkivel nem tudom megbeszélni a nekem fontos dolgokat. tehát többnyire fuldoklom a magányban.

emellett most minden napom olyan, mint egy friss szakítás, folyton félek és dühös vagyok.

és ezen sajnos nem segít a bizonyosság, hogy egy év múlva majd továbbléphetek, ha lesz erőm hozzá, mert épp teremtem magamnak a független élet lehetőségét.

szóval ez az élethelyzet, jelenleg egy kalap szar.

emellett optimista vagyok, kibírom, rosszabbat is és többet is bírtam már, de azért na.

homály után konkrétumok

jó is van ám (minden jó, csak néha nehéz):

eddig nagyon tetszik az új munkám. a pasimmal is oldódott picit a feszkó (bár még mindig rettegek, hogy reggel szétcsúszva állít haza és újra beveti a lelkiterrort, de a helyzethez képest szuperjól viselem). éééés: elég jól sikerült abszolválni az alvás tervet.

(ma nem fog menni úgy, de majd megint iszom két kv-t, nyűglődök egy sort, aztán holnap nekiugrunk újra.)

reggel hideg van, az mondjuk szar. délután verőfényes napsütésben lehet sétálni az utolsó megállónyit. az csodás. 

ma beszélgettem a nagymamámmal telefonon, és teljesen jól volt, értelmeseket kérdezett és mondott, pont, mint régen, és annyira szeretem... ez igazi ajándék.

a hét koronája pedig: van egy céges macskánk. (talán holnap már én is megsimizem... talán.)

lábjegyzet: annyi előnye van azért a sötét kis titkomnak, hogy rejtélyes módon egyszerre tudok örülni minden jónak és kiakadni a rosszaktól. komolyan. egyszerre... szóval színes-mozaikos hepiness is van, meg tömény szomorúság, kilátástalanság és harag. másszóval: élet...

lábjegyzet2: kamaszos pátosz. mi ez a kamaszos pátosz?! 

lábjegyzet3: tényleg sokkal, sokkal jobb minden, ha az ember eleget alszik. 

nagyon késő van

most nem lesz időm szerkesztgetésre, átgondolásra, csak idehányom, amit muszáj, gyorsan, aludni kell, idő van, munkás-élet, jajj. 

van ez a nő, aki egészen másképp gondolkodik, mint én. aki úgy működik, ahogy én csak szeretnék ( - ahogy én már őelőtte is szerettem volna).

nem állítom, hogy nem fogom egyszer elérni ezt a célt, de néha kétségbeejtően messzinek tűnik... mert nem nevelődtem ilyennek.

arra nevelődtem, hogy szégyent érezzek, bűntudatot és alapvetően ne tartsam magam elégnek, elég jónak.

ez szomorú.

ezen évek óta dolgozom, nyilván. büszkeséggel tölt el, hogy mennyi minden változott. ugyanakkor ha váratlan helyzet áll elő, legyen mégoly aprócska és hétköznapi is, és hirtelen kell reagálni, még mindig lefut a régi, automatikus program. 

a komfortzónám határán túl tízből kilencszer kudarc. amilyen nem akarok lenni, amit szeretnék már magam mögött hagyni.

a miheztartás végett: a durva dolgokat sikeresen lenyiszáltuk - nem részegeskedek bánatomban, nem rohanok pasikhoz, ha tartósan magamra maradok, nem tartom coolnak a rendszeres, céltalan bulizgatást, sem megérdemeltnek a bántalmazást, ilyesmik.

de sok, engem nagyon zavaró dolgom még itt bujkál az árnyékban, az alkalmat várva.

sok mindenre nem vagyok még kész. majd leszek, csak hát nehezebb időkben a türelem és elfogadás is fejlesztésre szorul...

az én sztorim mondjuk sötét, neve van és az egész volt blogom harsogta (még jó, hogy már csak a merevlemezemen pihen). így hajlamos vagyok ezen a tapasztalaton keresztül szemlélni a kérdést. de akkor is, akkor is, néha olyan nehéz, annyira... és nincs kivel beszélni róla, természetesen. hurcolom magamban, mint egy sötét titkot, mert aki megtudja, elhúzódik. néha még a szakemberek sem értik meg, hogy várhatnám el bárki laikustól? (míg ha nem tudják, csak engem látnak, elég rendben van a dolog...)

nem gondolok minden nap erre, nyilván, hanem élem a kis hétköznapi életem. de ha helyzet van, magamra maradok vele. (és helyzet, az szokott lenni, ugye, és még lesz is, talán évtizedekig...)

paradox módon mióta papírom van róla, hogy abnormálisan működöm, sokkal normálisabb lettem... mióta hivatalosan is van okom a szégyenre, kevésbé érzem, hogy kéne.. sorvezetőt kaptam és alternatívákat, egy egész válaszbirodalmat a korábban pontatlanul feltett kérdéseimre.

de a magány, az kutya egy dolog. 

tudom, hogy állnak majd újra közel hozzám emberek, valahol a jövőben váratlanul összetalálkozunk a leendő barátaimmal. (van most is, ó, egyszem, de és ha kidől a sorból néha?) lesz majd családom is. de addig néha huzamosabb időre magam maradok minden benyomással, gondolattal, érzéssel, és olyankor mintha nem is lennék.

pedig vagyok. heló... :)

a nap kérdése

pedig kétségtelenül az:

hogy a frászba kerültem én a "Pacific Daylight Time" zónába, és hogy tudom beállítani, hogy az itt aktuális időt mutassa, ne az ottanit? :D 

na mindegy...

amit a legnehezebb lesz megállni

, hogy ne akarjak mindent egyszerre. mert igenis benne van a kampányszerűségben, hogy add uramisten, de rögtön, és akkor túlteljesítek, amíg le nem merül az elem. minden dolgomban. (paradox módon ebben is.)

például most, hogy nagy nehezen rávettem magam a gondolataim összeszedésére (amit napok óta tervezek ám), egyből úgy érzem, meg kell csinálnom a konyhát, meg a lakásból is mindent, amíg jól nem néz ki, hiszen pasi is kiadta feladatban. (sokatmondó, hogy ilyet kér este 9-kor, amikor dolgozni indul... már hogy az életvitelünkről.) mondjuk tény, hogy ezért (is) maradtam fenn, mert megcsinálhattam volna már délután, de nem tettem, legalább mire hazajön, pótoljam... vagy nem. igen, délutánig aludni fogok majd. és megint estére végzek ezekkel. és ő jogosan nehezményezni fogja.

de meg kell értenie, nekem el kellett jutnom ezen posztok megírásáig, ki kellett mondanom, hogy rossz ez így, hogy eléggé demotivált és depressziós vagyok, és fel kellett ismernem, hogy tudok ezen változtatni, sőt, hogy most jött el az ideje. csak nem rögvest, hanem folyamatában. (szerintem ezt a folyamatában dolgot lesz a legnehezebb megértetni vele, mert ő is abszolút kampányszerűen él, és hisz benne, hogy ha akar, akkor egy pillanat alatt meg tud majd változtatni mindent. belül tudja, hogy nem így van, de ez a gondolat olyan megnyugtató, ismerem én is...)

szegény pasi. szeretné, ha minden normálisan menne... de hát majd csak megbékítem valahogy... (meg azért holnap nekidurálom magam, csilli-villire suvickolok mindent, tényleg, így szoktam.) egyfelől rémes, hogy nem lesz megértő, és haragudni fog, másfelől teljesen természetes igény, hogy egy működő barátnő legyen mellette. (vele szemben én is ugyanezt szoktam érezni, zsák a foltját, természetesen.) valahogy mindketten a másiktól várjuk rossz időszakainkban, hogy összetartson, pedig.

és most ágyő blog, minden bűntudat ellenére vár az ágyam, és az alvás is, ha végre a fejembe vertem, hogy a mai firkálásnak volt értelme, és néha a széthullott állapotnak is van létjogosultsága. (de azért a veszekedéstől előre félek. minek kellett nekem ez.)

mindenmás

kicsit ironikus, hogy a nagy tervekről hajnali 4-kor írogatok, miközben a lista első pontja:

aludni. rendesen, mindig. (úgy sejtem, a problémáim nagy része ezzel kiküszöbölhető lesz.)

jól sejtitek, a Maslow piramist igyekszem majd fokonként megmászni. ha az alvás megy, talán magával hozza a rendes evést is. (ne kérdezzétek, úgyis elsírom majd egyszer.) remélhetőleg beáll egy rendszer (cirkadián ciklusnak hívják talán?), és akkor nekem jó lesz.

szóval ezzel megteremtődik majd a fiziológiai alap, amire tudok építkezni. jelenleg ugyanis szétfolyik az életünk a pasival. ő ezen nem a közeljövőben változtat (nyamvadt körülmények), de nekem muszáj a saját életemet tőle függetlenül is ráncbaszednem.

van egy listám, egy másik, ha úgy tetszik - pipálgatom szépen a tételeket. (vizsgák szerepelnek rajta, munkák, dohányzásról leszokás, angoltanulás, excellel barátkozás, ilyesmik.) ebbe fogom integrálni a mindenféle prózai, alacsonyabbrendű célokat.

tehát a fiziológiai alap. nagyon szigorúan kell majd ragaszkodnom az alváshoz, ami jelenleg kivihetetlennek tűnik, de az elmúlt év alapján igenis véghezviszem, csak nagyon-nagyon akarnom kell. (ha utánagondolok, 10 éve nem alszom rendesen. nem túlzás, hanem tényleg. úúúristen, 10 éve! öreg vagyok.) ez a legsarkalatosabb pont. 

csábító a gondolat, hogy lesz energiám, újra teljes gőzzel működik majd az agyam és nem csak túlélésre fogok játszani az időm nagy részében. szánalmas így leírni, de akkor majd biztos nem kell egy órát rápihennem a bevásárlásra/ főzésre/porszívózásra, mint most. és ha leteszem a cigit is és felszedek pár kilót, igazi paradicsomi állapotok következnek... (nem. főállásban fogok dolgozni, mellette tanulni és háztartást vezetni, pont annyira leszek hajszolt, mint mindenki más.) (de legalább normális lesz a BMI indexem, és visszanő a seggem, ó igen.) istenem, de várom! 

persze nem fog egyből menni, ugyanúgy feladat lesz, amit meg kell ugrani, és ugyanúgy sokáig fogok próbálkozni, mire végre tartósan nekidurálom magam, de hát semmit sem adnak ingyen... azt találtam ki, hogy fogok ide írni róla, mert akkor nyomon követhetem, nem lesz annyi mismásolás, nem tudom a szőnyeg alá söpörni ezt a kis problémát. (meg ha leírom, mi mindent csinálunk, talán nem fogom azt érezni, hogy semmit, meg hogy ez szörnyű, meg satöbbi, hiszen dokumentálva lesz az ellenkezője.)

magyarán életmódváltást tervezek. cuki tyúklépésekben. 

nagyrészt csak rinyálni fogok róla, hogy nem megy, mért nem megy, visszaestem, elrontottam, sose fog sikerülni - de a végén igen, ezek a dolgok már csak így működnek.

tehát: alvás, evés, ivás, vitaminok, mozgás, és i-dő-be-osz-tás a hosszú távú terv. micsoda izgalmak, kérem. 

jó lesz. 

kalandok

volt egy klassz munkám, amit annyira de annyira szerettem, sose lesz többet ilyenem. (minden, amit el tudtok képzelni: kisfőnöki pozíció, jó társaság, közel volt, teljesen(!!!) rugalmas időbeosztás, hosszú táv, kihívások, jó fizu.) szerintem a mai napig nem volt érkezésem elgyászolni még. (tudtuk, hogy egyszer vége lesz, tudtam, hogy nem húzza ki a vizsgaidőszakot, mégis.)

volt egy überhajtós vizsgaidőszakom, amikor már nem dolgoztam, de tényleg az utolsó utáni pillanatban kezdtem bele, szóval versenyt futottam magammal. megugrottam. (kitűztem egy irreális célt, amiről lehetett is tudni, hogy irreális, de voltam olyan kitartó, hogy majdnem végigcsináljam. így végül sokkal többet teljesítettem, mint ami reálisnak nevezhető. fura. persze oltári mázlisorozat is kellett hozzá.)

jött a (rövid, de intenzív) paraidőszak: nem jött össze közben semmilyen munka. (álominterjút például banális marhaságon buktam.) nagy volt a nyomás kicsi párom részéről. (nem érti, nem értheti, hogy a való életben kevésszer kapsz csettintésre munkát. általában jelentkezel, aztán vársz, aztán ha hívnak, interjúzol, majd megint vársz. nem az van, hogy körbekérdezel, szólnak és mész és próbanap és fel vagy véve.)

jött az újabb bemákolás: s.o.s. munkára embert keresnek. majd a hidegzuhany, hogy lekéstem. majd az örömködés, hogy újra aktuális és a felismerés, hogy megint(!!) lekéstem. valamilyen csoda folytán mégse, másnap már aláírt szerződéssel kezdtem. (tényleg s.o.s. volt...)

következett fix egy hónap az új helyen. mire belejöttem, vége lett. persze eldöntöttem, fogalmam sincs, miért, hogy én itt maradni akarok és mindent meg fogok tenni érte. humán szakos egy pénzügyi osztályon? ilyen apróságokon nem akadtam fenn...szóval a lelkem is kitettem, túlóráztam, ha kellett, minden feladatot olyan lelkesedéssel csináltam, mintha legalábbis űrruhát terveznék a NASA-nál. (még a számlák lefűzését is, igen.) közben egyfolytában kimerült voltam, esélyem se volt kipihenni pölö az éjjel-nappal írt szakdogámat. (csütörtökön volt az utolsó szigorlat, kedden már dolgoztam, szóval.)

nagyon vártam az utolsó napi ítéletet: maradhatok-é, hamár. erre olyan választ kaptam, ami se igen, se nem. ajánlottak egy állást, azt hiszem. (mielőtt ezt közölték, a leendő főnökömet is értesítették róla.) csak éppen három hónappal későbbre. wtf? ugyanis a kölcsönszerződésemben ott állt, hogy negyed évig tabu vagyok a cégnek. de még a pozíciót is megmondták, és adtak egy e-mailcímet, hogy ha letelt az idő, jelentkezzek. 

örültem is, nem is. mert mégis mi a frászt csináljak én addig? oké, ez több, mint amit reméltem, én ugyanis csak az akkori munkakör meghosszabbításában gondolkodtam (hogy legyen időm fix munkát találni, mert csak egy rosszul felmért lehetőséget tudtam felmutatni), nem egy igazi főállásban...szóval mindenképp siker...

de kezdhettem elölről futni a köröket. feladtam a tervet, hogy rendes állást keressek (mert tavasszal még az volt a cél, hiszen már csak egy vizsga választ el diplomámtól), jó lesz egy bármilyen diákmunka. végülis, akár jobban is megérheti, kisebb adókulcs, rugalmasabbak is talán, hátha ki tudok fogni valami 40 órásat, hosszabb távút, pont a megfelelő időszakban keresgélek. 

nagy meglepetésemre az este szétküldött jelentkezésből másnap 2 és fél ajánlat lett, még nekem kellett kiválasztanom, hova mennék szívesebben... és rosszul választottam. pontosabban amit én választottam, az ideális lett volna, csak hát teljesen mást és máshogy kell csinálni a valóságban. kellett pár hét, hogy rájöjjek: ez így tényleg nem felel meg nekem.

jött még egy kör: elsőnek egy, azaz egy darab konkrét hirdetésre jelentkeztem, mert a választékból ez fizette a legtöbbet úgy, hogy én is megfeleljek a kiírásnak. (nyelvtudás, excel expertség nélkül nehéz.) gondoltam, várok a többivel, hátha behívnak, és onnantól megvan, mert maximálisan alkalmas vagyok rá. kicsit hazárdíroztam. de csak kicsit. (nem akartam, hogy máshova előbb felvegyenek, aztán mikor már nem lehet visszacsinálni, kiderüljön, hogy ide is kellenék, és lemaradjak.)

be is hívtak, hulla betegen mentem, két kör interjú, már a zsebemben éreztem a szerződést - és nem elszúrtam? pontosabban voltak nálam megfelelőbbek. úgy bőgtem, mint egy gyerek. még az sem vigasztalt, hogy a közvetítő csaj nagyon korrekt volt, egyből ajánlott átmeneti munkát (szerencsére nem mondtam fel még), és egy másik interjút is későbbre, hasonló munkára. de hát akkor is, sose lesz jó órabérem, sose...

megcsappant a motivációm rendesen, pasinak azt hazudtam, persze, megint küldözgettem a cv-m, közben meg csak dolgoztam, a sebeim nyalogattam, és reménykedtem, hogy a csaj tényleg hív. és nem tudtam aludni, úgyhogy rémes hetem volt, természetesen. 

erre a szabadnapomon, amikorra már úgy kiütöttem magam, hogy kettőig csak aludtam, látom, hogy keresett valaki. négyszer. úgy sejtettem, a főnököm (el sincs mentve a száma, értitek), semmi jót nem ígért a szitu... de nem, a közvetítő csajszi volt. megcsillant a remény az interjúra. erre jött a meglepi: kibővítették a létszámot a múltkori munkára, és így már én is kellek nekik. magyarul mégis megkaptam az állást, ami miatt egy hétig szomorkodtam. (picit sokkot kaptam, aztán örömömben aludtam még este hatig. utána úgy kellett győzködnöm magam, hogy nem csak egy zavaros álom volt...)

itt tartunk most. hétfőn aláírok, és remélem, életem ezen része tartósan rendeződik. és akkor lehet foglalkozni végre a mindenmással.

így jártam

hajnal van, és meglepő módon az életemről gondolkodom. 

hogy mennyire üres. ez persze nem igaz így, de ugyanazt a forgatókönyvet nyomom évek óta: kampányszerű erőfeszítések, utána brutál kimerülés. 

mindig azt hiszem, mennyivel érettebb vagyok és hogy sokkal jobban kézben tartok mindent... hát nem. 

kacc-kacc. kacckukac. 

szóval biztos van ilyen időszakom is (kampányszerűen, ójeee), de alapvetően nem változott. egyszerűen képtelen vagyok tartani a hőn áhított harmóniát, kiegyensúlyozott erőbeosztást. valamiért elhitetem magammal, hogy nem is így van, hogy minden szuper, ez most csak egy átmeneti hullámvölgy - aztán jobban belegondolva MINDIG ugyanezt mondom magamnak, minden héten. nanemár. 

amikor dolgozom, nem alszom el időben. (sőt, sosem.) emiatt hulla leszek a hét második felére, tulajdonképp túlélésre játszom. hétvégén kómás állapotban szembesülök az élet hétköznapi oldalával: takarítani, mosni, mosogatni, bevásárolni, főzni kéne, csinálni ezeket a profán, idő- és energiarabló dolgokat. de annyira fáradt vagyok... mindig.

mire megcsinálom őket - mert persze órákig nyújtom, húzom - ott egy újabb vasárnap hajnal, amikor még ébren vagyok, valamiért, még el sem kezdődött a hét, máris elbaszarintottam. se nem pihentem, se semmi izgit nem csináltam, küzdelmem végeredményét sem tudtam élvezni, jön egy újabb hétnyi romhalmozás... rémesen demotiváló.

annyi mindenfélét szeretnék csinálni, folyton rinyálok, hogy nincs időm rá. aztán ha van, akkor sem csinálom, mert kábultan ülök a tv/gép előtt, vagy nyomkodom a telefonomat, legalább a mások életét hadd bámuljam már kicsit...és időben aludni menni? ugyan kérem...

szabadidős program kicsi párommal együtt csak itthon. szex, bújás, közös kajálások, főzés, takarítás, stb... megnézünk egy filmet. vagy csak tvzünk. vagy csak ő tévézik én meg vagy nézem, amit néz, vagy nézem, ahogy játszik, vagy netezgetek, a lakást csinálom, elugrok elintézni amit kell, ilyesmik.

de hogy hol vagyok ebben én, rejtély.

azt hiszem, pöppet depressziós vagyok most.

viszont. globálisan nézve: elkezdett mindenféle megváltozni. korábban csak a vágyak voltak, bűntudattal, aztán jöttek a tervek, elnagyoltan, alkalomszerűen... egyre jobban körvonalazódtak, míg végül nyökögve, rengeteg kudarc ellenére elkezdtek megvalósulni. naná, hogy nem hittem már benne, de így, egy év után elkezdtem megnyugodni. látok már egy ívet a nagy egészben. és azt hiszem, ez egy folyamat, ahol elérkezett az idő a következő szakaszba lépéshez. depresszió ide vagy oda.

úgy tűnik, végre megint beáll majd egy alap biztonságérzet, ami nagyon hiányzott az elmúlt, kaotikus hónapok után. az van a fejemben, ettől jobb lesz. kinéz egy fix állás ugyanis.
szóval úgy döntöttem, szépen megpróbálkozom a kampányszerűség felszámolásával is. ezennel újabb pont kerül fel a listámra.

hát legyen.