most nem lesz időm szerkesztgetésre, átgondolásra, csak idehányom, amit muszáj, gyorsan, aludni kell, idő van, munkás-élet, jajj.
van ez a nő, aki egészen másképp gondolkodik, mint én. aki úgy működik, ahogy én csak szeretnék ( - ahogy én már őelőtte is szerettem volna).
nem állítom, hogy nem fogom egyszer elérni ezt a célt, de néha kétségbeejtően messzinek tűnik... mert nem nevelődtem ilyennek.
arra nevelődtem, hogy szégyent érezzek, bűntudatot és alapvetően ne tartsam magam elégnek, elég jónak.
ez szomorú.
ezen évek óta dolgozom, nyilván. büszkeséggel tölt el, hogy mennyi minden változott. ugyanakkor ha váratlan helyzet áll elő, legyen mégoly aprócska és hétköznapi is, és hirtelen kell reagálni, még mindig lefut a régi, automatikus program.
a komfortzónám határán túl tízből kilencszer kudarc. amilyen nem akarok lenni, amit szeretnék már magam mögött hagyni.
a miheztartás végett: a durva dolgokat sikeresen lenyiszáltuk - nem részegeskedek bánatomban, nem rohanok pasikhoz, ha tartósan magamra maradok, nem tartom coolnak a rendszeres, céltalan bulizgatást, sem megérdemeltnek a bántalmazást, ilyesmik.
de sok, engem nagyon zavaró dolgom még itt bujkál az árnyékban, az alkalmat várva.
sok mindenre nem vagyok még kész. majd leszek, csak hát nehezebb időkben a türelem és elfogadás is fejlesztésre szorul...
az én sztorim mondjuk sötét, neve van és az egész volt blogom harsogta (még jó, hogy már csak a merevlemezemen pihen). így hajlamos vagyok ezen a tapasztalaton keresztül szemlélni a kérdést. de akkor is, akkor is, néha olyan nehéz, annyira... és nincs kivel beszélni róla, természetesen. hurcolom magamban, mint egy sötét titkot, mert aki megtudja, elhúzódik. néha még a szakemberek sem értik meg, hogy várhatnám el bárki laikustól? (míg ha nem tudják, csak engem látnak, elég rendben van a dolog...)
nem gondolok minden nap erre, nyilván, hanem élem a kis hétköznapi életem. de ha helyzet van, magamra maradok vele. (és helyzet, az szokott lenni, ugye, és még lesz is, talán évtizedekig...)
paradox módon mióta papírom van róla, hogy abnormálisan működöm, sokkal normálisabb lettem... mióta hivatalosan is van okom a szégyenre, kevésbé érzem, hogy kéne.. sorvezetőt kaptam és alternatívákat, egy egész válaszbirodalmat a korábban pontatlanul feltett kérdéseimre.
de a magány, az kutya egy dolog.
tudom, hogy állnak majd újra közel hozzám emberek, valahol a jövőben váratlanul összetalálkozunk a leendő barátaimmal. (van most is, ó, egyszem, de és ha kidől a sorból néha?) lesz majd családom is. de addig néha huzamosabb időre magam maradok minden benyomással, gondolattal, érzéssel, és olyankor mintha nem is lennék.
pedig vagyok. heló... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése