switching

az van amugy most, hogy rá voltam fixálodva erre a kivizsgálósdira, és csak addig láttam el - és most aztán halvany lila segédfogalmam sincs, mit kezdjek magammal. (még dolgoztam rajta tegnap is, de most azért úgy elég volt már, addigis, míg nem lehet továbbegyeztetni a dolgokat.)

mármint... délután fél 4 van és ma még csak egy qrvalassan magamhoztérés és összekészülés, egy fél blogposzt megírása, egy volt kollégába beleszaladás és a szigeten velekvzás, egy bankautomatázás, átöltözni hazaugrás, ebédelés, ehhez oda-vissza hídonátséta, egy ismivel órákig cseten pszichológia-pszichiátria-diagnosztika téma szakértés, emésztve reelzvidinézés volt,

és ott van az a 200 elemes lista a fejemben arról, mit kéne, kell majd, 

én meg egy szál bugyiban fekszem az ágyon, pedig már nem is töltöm a telóm, és foggalmam sincs, mi legyen a következő lépés.

ilyenkor amugy mindig ez van.

teljes overwhelmedség pusztán attol, hogy ott az a 200 dolog és mind tegnapra kéne és még át-, sőt végiggondolni se tudom őket, és ettől képes vagyok teljesen szétesni. (még nem tartunk ott, de már jó szar.)

amikor aztán kidob a gép valamit, ami a kövi dologgá avanzsál (és az épp olyan, hogy organikusan belekezdek, vagy legalábbis rááll az agyam), utána már jó... de addig... mehh.

illetve hát van, hogy beejtőernyőzik kívülről valami más, és akkor addigis mindegy, mert felülírt mindent,

vagy teljesen elviszi az egészet a gyötrő hiányérzet meg a mehetnék, és akkor végül azzal lesz valami.

de most, most qrvára senki se ér rá...

nincs semmi izgalom se sehol...

és meg semmi se kristályosodott ki.

szóval full meg vagyok lőve kb, míg tart ez a kínzó átmenet.

megoldás

végülis a megoldás az lett, hogy nyertem szűk egy hónapot képbe kerülni, adott esetben átnyergelni a másik, a komplexen nézős verzióra.

el lehetett tolni az eredeti, csak adhd-s ip-t,

ill amott szabadságon vannak épp, de előtte visszaírtak, hogy már augusztusra volna hely (ami amugy gyanús, khm),

de hogy: kiderül. lett lehetőségem átgondolni, informálódni, megalapozottabbnak érzett döntést hozni. és ez így szerintem jó, ennyit ez az időveszteség nekem megér.

de, számít

nem, nincs mindenki kicsit rajta a spektrumon, és de, számít, hogy az emberről kiderüljön, hogy megtudja, ő rajta van-e.

elfogadom, hogy valaki másképp gondolja - önmagával kapcsolatban. mert ő ezért-azért így döntött. de másoknak meg ne mondjuk már azt, hogy az ő ilyetén hozzáállásuk, tudni akarásuk az felesleges, téves, akármilyen.

a pszichiátria sem csak a gyógyszerezésről szól... arról is, hogy kiderüljön, egy-egy dolog mögött mi áll. mert igazán csak úgy lehet vele bármit is értelmesen kezdeni.

még ha ez egy ilyen "most többet tudunk, mint amit a hivatalos utak nyögvenyelősen lekövetgetnek" helyzet is, akkoris... 

pláne számit nekem, akit telenyomtak szuper (téves) egyéb diagnózisokkal, amiket arra használnak majd' húsz éve, hogy beskatulyázzák, és pláne hogy invalidálják a megélésem, tapasztalatom, igényem, meglátásom,

az összes terapiban is, és én magam is (aki egész életében azt kutatta, hogyan oldhatná meg a problémáit, amik definitely mindenre is kihatnak...),

amik alapjaiban határozták meg, mit gondolok magamról, a dolgaimról, mivel próbálkozom, mit mondanak a szakemberek, akikhez fordultam, akikhez küldtek, akiknek elvileg tudni kellett volna, hogy nem stimmt itt valami mégse,

amiket kifejezetten weaponized infóként használtak ellenem azon traumatizáló vizsgálatsorozatban is, amit nemrég fel kellett idéznem egy oknyomozó újságírónak is (nem az én ötletem volt, csak "belerángatódtam", de kikötöttem, hogy az enyémet nem írhatja meg, csak háttérinfó), úgyhogy legalább felszínen vannak a részletei újra, nem csak a hosszútávú hatása, es ami eszméletlen durva, hogy így megtörténhetett,

...

..

.

és szóval: qrvára nem mindegy, hogy ha valamik történnek az emberrel, akkor azoknak mi az oka,

nem mindegy, hogy csak simán "mindenkinek nehéz" vagy kiderül, hogy másoknak közelitőleg sem ennyire az,

hogy magadon kell változtatni vagy a környezeteden,

hogy legitek-e az elvárások feléd, vagy olyan pl terapiba járni, mintha azt mondanánk egy lábatlan / gyógyíthatatlan béna embernek, hogy csak a mindseten kell dolgoznia, vagy jobban kell akarnia, vagy fel kell dolgoznia a gyerekkorát, és fog tudni járni, miközben inkább kerekesszéket és rámpát kéne adni neki, és az elfogadáson dolgozni vele, mert nincs az a mennyiségű erőfeszités, amivel felülírhatja a biologiát.

hát meg az előző pszim, akivel igazából arra szerződtünk, hogy kíséri a szakitási-szétköltözési folyamatomat (amit amugy nem tartott), is mindenképp látni akarta a korábbi papírjaimat, és abszolut nem tudott elvonatkoztatni.

arra meg nem épülhet pszi-kliens kapcsolat, hogy ezeket elhallgatom, ott már abszolút megtörik az egész, ha ilyen kaliberű "titkok" vannak, meg rohadt fárasztó még ott is figyelni a számra, ott se elengedni magam...

ezek igy a teljesség igénye nélkül, hirtelen.

ja, hát meg a zebra-analógia:

"Because there is comfort in knowing that you are a normal zebra, not a strange horse. Because you can’t find a community of other zebras, can’t learn what makes a zebra thrive, what brings [you] a zebra joy, if you don’t know you are a zebra and you are learning solely from horses. It is near impossible to be happy and mentally healthy if you’re spending all your life thinking you’re a failed horse, having others tell you you are failed horse, when all along you could be thriving and understood if everyone, including you, just knew you were a zebra."

basszikuli

most akkor így az van, hogy napokkal ezelőtt elkezdtem írni egy posztot arról, miért kizárt az auti, 

az internet meg elkezdte dobigálni az AuDHD tartalmakat,

és akkor most így már egyszercsak nem tudom...

már most igazából semmitse tudok megint.

csak hogy szerdán indul a csak az adhdhoz értő helyen a bulim,

miközben találtam egy másikat, ahol egyszerre nézik a kettőt,

és akkor most mi van,

ha mégis nézni kéne az autit is, akkor az külön, utólag duplaannyiba fog kb kerülni, mintha egyből komplexen rápillantanának,

na és de ez így mostmár későbánat kategória valószínűleg, nem tudom, mit lehetne-kéne csinálni a helyzettel,

csak nagyon rosszul érzem magam miatta.

már egyáltalán nem tudok a kivizsgálasra se pozitívumként tekinteni, hanem csak egy ujabb dologként, ami végül minden erőfeszítésem ellenére rosszul sült el, mert nem fog megnyugtató valaszt adni, mert nem a teljes képet nézi, 

és hiába akartam, nem tudtam elég jó döntést hozni és elég jól kitalálni, ezt is elrontottam, 

és gyűlölöm az egészet már most.

(egy e-mailt azért ìrtam a másik helynek, hogy ők amúgy mikorra tudnának időpontot adni. elég ismertek, úgyhogy gondolom, nem hamar.)

fck.

- jó sok mindenre jut ez a végszó mostanában - holott állítólag pozitívan kéne gondolkodnom,

például a 1x2cm kiterjedésű, nem csak tapintható, de a karomat és az érintett mellemet megemelve konkrétan szemmel is látható csomó,

az végül a mammográfia és uh szerint is ciszta, 

aka jóindulatú elváltozás,

és hogy ez mért nem kerül fel egy pozitívum-listára, és mért nem élem meg egy kis újjászületés-élménynek, és sokat segítene, ha dolgoznék a mindsetemen...

és hát én örülök, 

megkönnyebülés is,

tenyleg,

csak közben kb konstans faszkivan, és rengeteget kivett belőlem ez az xtra riadalom és ügymenet is, 

meg akkor ez mostmár úgy ottmarad, és wtf, ráadásul ha megnyomódik, fáj, 

szóval most fáj,

és őszintén, én nem tudok erre a sorozatos kakavihar-láncolatra, amiből ez csak egy dolog, úgy tekinteni, hogy dejó, hogy nem rosszabb, #pozitívérzelmek, #jókedv, 

mert mostanra már rohadtul semmi érzelmi-mentális megküzdős tartalékom nincsen, a szar, az meg csak árad... árad...

és akkor még ez a plusz kérdőjel is bejött...

úgyértem... az olyan fő auti dolgok, mint a szószerint vevés meg az átvitt értelmek, rejtett szociális szabályok és érzelmek-érzelemkifejezések nem értése, meg az a fajta látványos szenzorosság meg meltdownok, meg legszívesebben egyedüllevés, ilyesmi így marhára nincsen.

de és akkor jön, hogy az AuDHD eleve lehet nagyon másmilyen. lehet már alapból a képességprofil-érintettség mintázatában is eltérés, lehet hiperempátia, meg erős maszkolás, és akkor az adhd meg még külön módosíthatja, elfedheti az auti dolgokat...

én meg hiába vágom rá, hogy ugyanmár, dehogyis... 

lehet, hogy orbitális tévút, meg belemagyarázás meg félreértelmezgetés, ... (amit vállalok, épp formálódasban van minden, menetközben, új infokkal és nézőpontokból..)

de hát végülis a furi kettősségeket és ellentmondásokat kapásból magyarázni tudná...

pl hogy hol social butterfly vagyok, aki nagyon nyitott, laza és ügyes, hol teljesen izolált, szociálisan szorongó, nyomi, akinek nagyon nem megy.. 

hogy van, amikor meg tudom "szerezni", de aztán fogalmam sincs, hogy kéne megtartani ... és van, amikor nem megy az új közeg, vagy csak iszonyú kínlódással, de barátaim azért amúgy általában vannak...  

hogy kb mindig azt érzem, nem találom fel magam (főleg többes) társas helyzetekben, akkor is, ha így-úgy megugrom .. de közben nagyon mennék.

hogy elmegyek (akár mindenhova is), de aztán durván ki kell pihennem...

hogy elvileg nem szeretek egyedül lenni, és nagyon szükségem van mások társaságára, nyüzsire, loved one-okra is, de közben úgy tűnik, szükségem van a magamban szüttyögésre, és van, hogy nem bírok másokhoz kapcsolódni, csak inkább ülök a szigeten és bambulok, vagy magamban mászkálok a boltokban, meg anno alig vártam, hogy magamra csukhassam a saját irodám ajtaját... (ex töltsön velem időt vs nagyon jó, amikor dolgozik és egyedül ellehetek csak úgy kettőssége...)

hogy már a társas eseményeken egy ponton lekapcsolok /kivagyok, mert xtrém fáradt leszek... 

hogy nagyon kell, hogy olvasni lehessen a másikat, másokat, helyzeteket... 

meg meg lehessen kérni, hogy mondja el, ha valamit akar, és hogy hogyan akarja, mert foggalmam sincs. 

hogy eleve örök alapélményem, hogy nem értem, mások honnan tudják, hogyan viselkedjenek, mit csináljanak... 

hogy nagggyon spontán vagyok, aki viszont amúgy borzasztóan ragaszkodik a bejáratott, kiszámitható dolgaihoz... 

hogy alapból akkor érzem jól magam, ha már kiismerem magam egy helyen, szituban, emberrel ... miközben rengetegszer megyek, mennék felfedezni... 

hogy mindigis voltak érdeklődéseim, amik viszont az adhdsnál tovább, de az autinál rövidebb ideig tartottak ki ..  (korszakok, többévek..)

hogy egyszerűen csak tudom, hogy van, miben van a másik, szemem van arra, amire másoknak valamiért többnyire nem, és csak akkor van ezzel gond, ha nem értem, mi van amögött, amit látok...

hogy nagyon szenzoros tudok lenni, miközben nem bìrom az alulingerlést se.

hogy nagyon nehezemre esik azt a terhelést elviselni, amit a hétköznapi élet elvárásai jelentenek, hiába tudok nagyon pörögni.

hogy mindigis nagyon másnak éreztem magam, és a legnagyobb vágyaim egyike az volt, hogy átlagos lehessek...

hogy xtrém szabálykövető vagyok, miközben büszke arra, hogy intuitív meg anno, hogy "laza"...

hogy olyan végtelen dologban igénylem azt, hogy 'olyan' legyen, meg 'úgy' legyen, hogy az már igazából fura, miközben sok dologban, sokx meg kell a kalandozás, és annyi mindent ki akarok próbálni az életben még...

hogy a kishugom elkezdte az utóbbi években kiemelten figyelembe venni az igényeimet és hogy mi nehéz nekem, és verbalizálja, és kimondva, megfogalmazva ezek teljesen furák és soknak tűnnek, miközben más közegben nem veszem észre őket így tudatosan... 

hogy-hogy... nemtom.

elfáradtam.

elegem van.

mikor lesz már végre nyugi és olyan, amikor nem érzem, hogy a mindjárt elsírom magam, annyira elég már, annyira mindig van valami, annyira sehogy se jó...

szedjük ketté

egyebként -nagyon fontos - hogy ez két külön dolog.

a betriggerelt "nem vagyok elég szép, jó, vonzó azoknak, akik nekem kellenének", a validálási igény, stbstb,

meg az az elképesztő, fizikailag is fájdalmas sóvár hiányérzet,

az 2 paralell, de különálló dolog.

((bár mondjuk a hiány frusztráló megoldatlansága is trigger, és a trigger is durvább, mivel húsbavágó a hiány, amire nem érkezik így gyógyír...))

olyan, mintha 'szunnyadnék, impulzusra várva' (valamelyik zombifilmben volt ez, de milyen találó is...),

valami óriási, kínzó hiányállapot van, 

valami, ami nélkül olyan, mintha nem tudnék létezni rendesen, ellenben borzasztóan "rosszul vagyok",

mintha egy óriási sóvár üresség lenne bennem, ami miatt semmi nem működik, se hat rám úgy, ahogy kéne, ... amikoris teljesen elérhetetlennek tetszik az élet érdemi át- és megélése,

és amivel, bárhogy próbálkozom, semmi mást nem tudok kezdeni, mint 'várni', hogy valami (külső) hatás elmulassza...

mintha lenne valahol valami rajtam-bennem, ahol-ahogy fel lehet engem kapcsolni,

és ilyenkor hiányozna, ami megnyomná rajtam ezt a gombot, amit én viszont nem érek el sehogy...

és egyszerűen képtelen vagyok én magam megoldani, én magam "odatermelni, ami hiányzik", én biztosítani magamnak azt a valamit, azt az "impulzust", azt az erőhatást, amitől benyomódik a gomb,

egyszerűen csak bármit bárhogy próbálok, nem mulasztja el csak túl rövid ideig, ... 

és akkor ha jön egy valamiféle izgi kaland, amitől másnap fülig szalad a szám és hevesebben dobog a szivem... egy számomra férfi, ismerkedés, flört, a vérem zsizsgése, megfelelő szexuális-szeretgetős-fizikális inputok, szégyentelen vagy csak legalább elég érdeklődést sugalló cset, vagy becsípve végtelen nevetős valakikkel (pasikkal) együtt mászkálós eufórikus egymást nagyon szeretős "random bulikázás", dumálás, valami bóknak érzett tetszés, meghívás, figyelem, ilyesmik, 

szóval valami ilyetén ütős, erős, színes-szagos élmény, akkor hirtelen újra tudom érezni, hogy élek, és hirtelen újra 'vagyok'. és utána megint működöm... és akkor ezmiez.

((ilyesmit kb akkor érzek, ha órákat táncoltam egyhuzamban bugyiig izzadva vagy tekertem szabadon föl-alá izomból, csupa intenzív, minden sejtemben érezhető imádomzenére,

vagy csodálatos dolgokat vásároltam jó áron és xtrém boldog vagyok tőlük,

de ezek jóval kevésbé ésvagy rövidebben hatnak..

meg vannak apróságok, amikböl ha sok halmozódik, összeállnak ilyesmivé...

de hogy egy kapcsolódás, az mondjuk chat formájában pl bármikor-hol és akárhányszor igény szerint visszaolvasható, vagy egész napra elnyújtható, meg időről időre továbbszövődve izgalomban tud tartani, meg ... tudjátok, az sokkal jobban "hasznosul", attól mindenhol is tud dobogni a szived, ott van mit várni, de abszolút random, mikor és mi lesz, az izgalom-faktor időről időre az egekben...

és erőfeszítés se kell hozzá, semmi "akarás", előkészület, átgondolás, megfelelő körülmények, mint a fentebb sorolt bármimásokhoz, teendő sincsen vele igazából, csak sodor magával ösztönből...

szóval totally, de tényleg teljesen más, abszolút össze se mérhető kb...))

 

de hát nem mászkálhatok folyamat bele az éjszakába* ..

pláne nem, hogy iszonyat ritka, hogy "akad valami", ezért is olyan kiemelten fájó a pár bejárödott delikvens elvesztése, jelen nem levése, "alkalmatlansága"...

mert hát ... 

a rossz élmények, sőt, az élmények elmaradása meg mind levisznek, szóval mindez nagyon kockázatos is...

de ezek nélkül meg semmi nincsen. wtf.

((és hogy mi volt akkor a pasi mellett, ahol nulla szexuális felhang volt az utolsó években? hogy ott mért nem pusztultam bele? qrvajó kérdés. ez még nem tiszta teljesen. érintés, bújás, az biztos, a legrosszabb időkben is. a gyerek. rengeteg pótcselekvés, vásárolgatás, cuccok "vadászata"... 

és amúgy belepusztultság, szóval...))

[*: amúgyis, a 3-ból egyiket se ott szedtem össze, szóval nemtom, mit akarok ... hát albérletkiadáskor, közös hobbi mentén érintkezve, meg hazafele tartva a vilin... vagyis teljesen random, hétköznapi szitukban.

mondhatni sajnos, mert láthatóan nemigen van felette kontroll... ugyanakkor - hogy pozitív kicsengéssel zárjunk - legalább bárhol, bármikor előfordulhat, ha az ember nyitott másokra. mondjuk most pont desperate vagyok, nem nyitott. definitely need to fix it. okk.]

megmakkanok bele

szóval a multkoriról lemondani, miközben az volt, amire a világon mindennél jobban vágytam épp, és amúgy azóta is - az xtrém kemény volt.

valami brutál önérzetesség, sértettség, harag  és félelem kellett hozzá,

és persze utána írtam neki, cseteltünk kicsit, szóval pontosan tudja, hogy érdekel még mindig, és tényleg, tényleg mindegy neki - ha nem, hát nem, megvonja a vállát, semmi effortot nem óhajt beletenni,

én meg ettől borzalmatos értéktelennek érzem magam,

na és kilátástalannak mindent, hogy még valaha is fogok kelleni olyan férfinak, aki nekem eléggé kell,

és mikor tegnap én a fiatalabb jópasikat nézegettem a plázában,

engem meg egy (nekemöreg) negyvenes nyomipasi szólított le,

azt hittem, belehalok.

hogy szóval ennyire öreg és csúnya vagyok, hogy csak az ilyeneknek keltem fel az érdeklődését, ők viszont ráadásul magukkal egy ligába tartozónak érzékelnek?

ennyire "rossznő" vagyok ezekszerint tényleg?

(pont, ahogy féltem tőle, pont ugye mindigis ezt éreztem, a rondaságot,

most meg már a fiatal glow elvesztését is, hogy nem vagyok már tényező a plöttyedt-petyhüdt gyűrődő-lógó arcom-testem miatt,

és mindigis azt éreztem még mellé, most meg pláne, hogy így viszont nincs értelme az életnek igazából, 

mert ha nem vagyok elég jó és vonzó azoknak, akikhez vonzódom, akkor örökkön örökké ezt a kegyetlen sóvárgást és  fájdalmat fogom csak érezni, 

és hiányoktól, megvonástól, magánytól és önutálattól fulldokolva fogok tengődni ... 

és apámnak is igaza lesz, hogy az exszel is annyi volt a baj, hogy túl jó pasi volt hozzám, és nem a saját szintemről választottam...

és szóval hogy az élet igy elviselhetetlen, hogy csak olyat kapnék rendesre, vagy legalább egyenrangúra, akitől viszont én viszolygok...)

de az én igényszintem nagyon felnyomta a biciklis srác meg a fiú is, irtó jól néz ki mind a kettő és erejük teljében vannak, 

mondjuk nem is kellettem nekik, csak funkcionálisan,

blablabla. 

miközben én értékelve és akarva akarom érezni magam, az összes emberi viszonyulásomban, a nemjárunkban is, nem ló helyetti funkcionális igazából mindegynek, és nem tudok mit kezdeni azzal, ha valakinek nem érek annyit, közben meg nekem is van, aki nem ér annyit, akit nem érzek elég jónak, velem egy szinten levőnek, méltónak, de és pont ezért nem akarok egyiknek se az lenni, mert irántam azt ne... és elviselhetetlen, ha csak az lehetek ...

és ezt az érzést, érzéscsomagot senkinek se kívánom.

nagyon, nagyon reménykedem, hogy csak kognitív torzítás legyen, és ne fact.

ugyanitt mindjárt elpusztulok a vágyakozástól, hogy a biciklis srác (vagy valaki, aki ugyanazt képes kiváltani belőlem) jöjjön és érjen hozzám, úgy, ahogy ő tud, és csókoljon úgy, és minden, amit csináltunk.

konkrét fizikai fájdalom szintjén sóvárgok, 10 percből 7-ben* kb, konstans, you know. 

iszonyúan nagyon elmondhatatlanul kéne.

szóval tök jó, hogy nem mentem ebbe bele igy,

mert hát azért ennyi tartásom nekem is legyen már meg ne menjek bele olyanba, ami nekem úgy nem jó és ami után sírni fogok meg szenvedni,

de most ugyanúgy napok óta sírok és szenvedek miatta, csak még bánom is, mint a qrvaélet, mert hát az univerzum pont akkor küldte, amikor legjobban kellett volna, aztán nem éltem vele, és persze így még ez az eszelős sóvárgás is fáj ugyanúgy továbbra is amellé, ami lelki megborulást ez az egész kiváltott.

tök nem biztos, hogy jól döntöttem.

sőt, inkább nem.

fck.

((*: 9-et akartam írni, de azért volt, hogy kicsikét elöntöttek a jó hormonok, ami csillapította, mert 

fel tudtam cígölni egyedül a dobozokat a szekrények tetejére, 

táncoltam egyet otthon üvöltő zenére,

cseteltem vele és olyanokat írt, hogy instant zsizsgett a vérem, 

elmentem egyedül vibe-olni egy helyre, ahol jó zene volt, jó fények, és néznivaló outfitek-stílusok és beleszaladtam a szomszédba és leült velem inni, sőt, meg is hívott a kedvencemre, 

shoppingoltam és jó dolgokat találtam és jó zene ment a plázában, amire iszonyú jó volt táncikálgatni a klassz dolgok között, meg az eltalált lookot nézni a tükörben (bár nem vettem meg hozzá a cuccokat most, mert nem tellik rá, de végre eltaláltam az updatet a modern divat szerint úgy, hogy jól is álljon és tetszettem kicsit magamnak),

kitakaritottam, mostam, vásaroltam a hűtőbe meg toligáltam bútort is meg ilyesmik és az utohatása az jó közege ennek a boostnak, egyfajta navégre, ilyen kb 5 percekig,

bejelentkezett, akivel ősz óta várom, hogy találkozzunk, hogy végre egyszer jön - ő egy volt osztálytársam, és de hogy nagyon, nagyon jó lett volna, ha ez korábban megvan, és most nagyon rosszkor van, de megoldja, hogy kocsival lejussak vidékre a reggeli sztkzás miatt, ha már egyszer a találkozás előtt várat egy másik miatt, meg amugyis váratott ennyit, de persze családos ember vidéken, pici gyerekekkel meg épitkezéssel meg stb, nyilván érthetően nem vagyok prioritás, de ő bezzeg felhívott, amikor kértem, meg aztán minden lépését a szervezésnek transzparensen egyezteti...

szóval reálisan ezek a kisebb-nagyobb intervallumok a nagy hullámzás és csapongás ellenére összeadódnak, úgyhogy csak az ébren töltött idő olyan 70%-ban érzem, hogy úristen, annyira-annyira hiányállapot, hogy levegőt is alig kapok ill küszködök ezzel.))

muhaha

gyerekek, hát az univerzum olyan, mint egy sztereotip auti, aki szószerint veszi a dolgokat  - (ujra) annyira mélyen kívántam, hogy valaki olyan, akivel megvan a kémia, akitől jólesne, érjen hozzám,

hogy legyen férfienergia, flört,

hogy legyen valami,

de közben tökre nem bírok új emberekkel kontaktálni, nem adja magát semmi, minden fáj meg depresszív-szorongós meg kishitűséges kisugárzás van ... és borzasztó gáznak és rondának és öregnek látom magam...

de és pont gondoltam is este, hogy nekem ez a 3 eddigi kellett volna, kellene csak amugy is, viszont azokbol is igazából csak egy volt olyan, hogy igazán azt és ugy adja (az ágyban, meg amugy a csetben is), amivel klappolok, szoval erthetően leginkább utána vágynék én emiatt is... 

és napok óta újra sokat, egyre többet, intenzíven a fejemben forog a biciklis srác (aka A srác), annyira mélyen "érzem", hiányolom, vágyom, haragszom, estöbö,

és akkor ma reggel arra ébredtem, hogy hát ő átjönne huncutkodni egyet melóba menet, ha van kedvem...

így out of blue.

(egyszer volt, hogy ráírtam a "szakitás" után még, mert láttam egy vicces bögrét, ami teljesen ő, és némi gondolkodás után arra jutottam, nehogymár ennyit se lehessen, nevetni egyet ezen együtt ... ott váltottunk pár szót arról, hol van, mit csinál, de ennyiben maradtunk csak... szóval gondolom, innen, ott látta, hogy még mindig szóbaállnek vele... de .. ez még így is out of blue azért rendesen...)

hát azota pislogok a megnyitatlan üzenet felett, mert végülis ezt akartam. csak közben persze nem így.

a régi klasszikus: vigyázz, mit hogy kívánsz, mert az univerzumnak szar a humora.

és azt fogja adni, csak épp nem úgy, ahogy elkepzelted, de hát te nem fejtetted ki jól, szavad se lehet ... 

aztán lehet, ez nem is humor, csak tenyleg, szoszerint annyi, hogy nem fejtetted jól ki...  haha.

ugyanott: wtf.

hogy nekem semmi se jó... ahh.

leszek-e valaha (féligmeddigposzt tegnapról)

újra capable.

voltam-e egyáltalán*. 

(*vagy csak átmeneti (ön)szemfényvesztés volt, egy qrvanagy kamu, amit csak mutattam, meg amit kikértem magamnak, hogy én is.)

nade, ez nem haiku, hanem csak qrvamélyen vagyok önmagam tehetetlennek megélésében. 

és az érdekel, el tudom-e mulasztani, össze fogom-e úgy rakni magam, hogy abból még valami önmagát kompetensnek megélő önjáró felnőttség jöjjön ki... 

biztos megoldja a munka.

biztos megoldja a munka? 

mert én emlékszem az örökös összeomlásokra, hogy nem bírom, ezt nem lehet bírni, így nem lehet élni... a folyamatosan visszatérő túlélesre játszásra... hogy egy ciklikus körforgó volt az egész, a padló - kipihenés - újra meg újra nekifutásokkal, ahol mindig megint jött a lefele spirál, hogy sok, nem bírom, esek szét, padlófogás...

az eszköztelenségre, arra, hogy nem értem, miért, de nekem ez nem való, mindenki elbirja, én mégsem, egy kib. ufó vagyok, aki körömszakadtáig próbálja ezt titkolni, mert senki se érti meg, és pláne mert ez nem elfogadható.

és mindezt úgy is, hogyha közben pörgettek a feladatok, helyzetek, emberek, és esetleg királynak éreztem magam, meg tudtam, hogy jó vagyok, meg mások is tudták, és voltak benne szuperjó részek is akár, meg olyanok, amikor szerettem ott lenni, azokat a dolgokat csinálni (csak többnyire nem annyit meg nem akkor, stb) ...

most bizonyos szempontokból nagggyon alul vagyok ingerelve, "foglalkoztatva", strukturálva, mert ugye null24ben nekem kéne fejben megalkotni, átlátni, priorizálni, szervezni a dolgokat, ami nyilvánvalóan nem megy, és ha épp megy is, jól semmiképp se,

és az élethelyzetböl fakadóan tele van szociális meg egyéb hiánnyal,  bizonytalansággal, szorongással, kontrollvesztettséggel, érzelmi szenvedéssel, stbstb,

és nagyon ki is jön minden, aminek nincs tere kijönni, ha kényszerpályán van az ember az ideje nagy részében - például, hogy fogalma sincs, mit kezdjen az életével, nem tudja kihasználni az idejét, nem tudja minőségi tartalommal megtölteni az életét, se számára értelmes irányba tenni, most, hogy végre alkalma van rá... egyfajta teljes ötlettelenség, fantáziátlanság is, pedig annyi mindent de jó volna csinálni...

és ez volt a biciklis srác (aka A srác): valami elképesztő capable-ség, ami ki is tudja találni és meg is tudja valósítani a maga számára a minőségi időtöltést és mindazt, amiért-ahogy érdemes élni (szerintem is, nyilvan, ha nem pont olyanokat csinálna, ami engem is izgat, nem rezonálna ennyire), az életet, élést megélni...

és ez egyfelől rohadtul triggerel, már csak a puszta létezésével is,

másfelől sóvárgok érintkezni a jelenséggel legalább az elbeszélésén keresztül.

mai napig ott forog az agyam egy sarkában, hogy neki megvan az, ami az egyik nekem legjobban hiányzó dolog az életben (#irigysóvárgás) 

és erre nem ad "hozzáférést", és utálom érte.

és úgy látom, hogy ezért is(!!) kellene annyira egy férfi - kompenzálni ezt az issue-mat.

fú, de mennyire.

és amúgy külső fogódzónak. meg keretezni.

és be is csatornázni a szabadgyökeimet, meg a dolgokat.

kb horgonynak is, hogy ne vigyen el ez a sok kontrollálhatatlanul sodró belső történés, se érzelmileg, se kognitív káoszként ..

komolyan, ilyenek.

aszittük itten, hogy (a jelenben már téves hiedelmekkel dolgozó) séma, (ú, melyik is, az önállótlanságos, de lehet több is, amit benéztünk így, most nincsenek a fejemben,) 

közben most inkább tűnik úgy, hogy azon nagyon is valós, jelenben is aktuális tény áll mögötte, miszerint nekem (a) must have dolgok tényleg nem mennek.

úgy értem, really nem. 

hát muhaha.

és egészen, tutira biztos vagyok benne mostmár, hogy számomra nem csak "szeretetnyelv" meg lelki szükséglet a testi érintés, hanem jóval több...

konkrétan gyanús, hogy nekem ez egy alapvető tool, amit sanszosan valahogy önszabályozásra (is?), mármint hogy így érzelmi meg idegrendszeri regulációra használok-használnék, hangsúlyilag tán kifejezőbben a kb folyamatos diszreguláció "kezelésére",

bármilyen szürreálisan hangzik, simán lehet, hogy a kiváltódó biokémiai anyagokon keresztül, azon folyamatok szintjén. (is?)

ésss ezért (is?) tűnik olyan brutálnak a hiánya. 

és hát egyelőre semmivel nem tudom kiváltani, én megadni magamnak, stb. 

az a minkahipotétisem, hogy minél jobban ki van alakiva és rendezve az új környezetem és életem, telepakolva jol kitalált, kialakitott, kézreálló, ismert dolgokkal, folyamatokkal, "mankókkal", emberekkel és tevékenysegekkel és minel jobban tudom biztosítani a működesi felteteleimet,

annál könnyebb lesz.

node persze ez egy rókafogta csuka, mert hat minel kevesbé áll ez rendelkezésre, annál kevesbé működöm, így annál lehetetlenebb feladatsornak tűnik megugrani ezeket, szoval pont az előfeltétele hianyzik annak, ami az előfeltételeket megteremtené...

szoval qrvára wtf.

és persze úgy is érzem, hogy nem csinálok semmit - aztán ha összeszedem, hirtelen rájövök, hogy de, folyamatosan, csak nem azt és úgy, ahogy kéne, jólesne, estöbö, és valahogy végtelen a frusztráltság és a kilátástalanság, hogy nem megy, meg nem olyan... amiben időn és téren kívül, konstans vagyok, érzésre.

és akkor így ez.

szómenés vagy mi

úgy tűnik, míg élőben most alig kommunikálok bárkivel, itt hirtelen nagyon közlékeny lettem.

hát megjött a laborlelet, ésss úgy tűnik, sanszosan én is belépek a lifelong gyógyszertszedők klubjába.

#kedvesTSHm

olvastam, hogy lehet jódhiánytól (hány hónapja is nem eszem rendesen?),

nagy stressztől (na, az van-e, haha),

node egyrészt a covid előtt pont felmerült a gyanú, hogy valami nem jó a pajzsmirigyemmel, és pont küldtek volna megnézetni, csak ott félbeszakadt minden, és sose vettük fel újra a fonalat,

másrészt a kishugom és az apám is szednek rá ezer éve.

ahh. nemörülünk.

és ez már azután derült ki, hogy az egész napom egy kib.ott szenvedés volt,

és hiába mentem sétálni, jött egy olyan korábban leírt 'pánikroham de mégse' tipusú rosszulvagyokság, 

amikoris első kézből tanulmányozhattam, helytállóan írtam-e le. (saccperkábé igen, csak most az inguna sétányon próbálhattam visszanyerni az uralmat a létezésem felett.)

azt is éreztem, hogy üres vagyok, de és igen - legalább annyi volt a helyzetben, hogy észrevegyem, hogy ez, amit annak neveztünk mindig, ürességnek, nem az, tele vagyok én közben csordultig érzésekkel, rosszakkal, meg gondolatokkal is, mindennel ugyanúgy, és ez inkább egy elképesztő hiányállapot tényleg*.

azt nem tudom megmondani, minek a hiányállapota, de valami nincs, ami irtóra kéne pedig legyen.

[update -   *: nem, nem jó megfejtés. mert nemcsak. nem úgy. nem raktam még össze, de hogy nem ennyi, vagy nem mindig ennyi. van benne (tud benne lenni?) egy erős tehetetlenség, talán egy valahogyan elszakadtság is, meg az is lehet, hogy abban is a túlsokság, elárasztottság, ... de hogy annyi biztos, hogy nem vagyok üres, amikor ürességet érzek, soha.]

amúgy a vérvételnél is rosszul lettem, csak ugye máshogy, first time evör, nagyon. én nem tudom, hogy nézhettem ki, de mind2 néni ugrott segíteni, hogy feküdjek le, és még csokit is hoztak.

amúgy meg azt vettem észre, hogy először a múltkori (fiús sztoris) sokkhatás után, mikor az első társas kapaszkodós rész lement, olyan voltam napokig, mint akit kb lekapcsoltak,

vagy legalábbis mint akiben lekapcsoltak valamit,

mostanra viszont nyilvánvalóan az a szitu, hogy elfáradtam - túl fáradt vagyok a szociális dolgok kezdeményezéséhez, szervezéséhez, tán magukhoz a szociális dolgokhoz, akár csak megkérdezni másokat, hogy vannak, valahogy mintha nem lenne kapacitásom másokra meg erre,

és nincsen is semmise*,

pedig valoszínűleg pont most mindennél fontosabb volna lennie.

egyszerre van, hogy ugy érzem, nem bírok, de közben azt is, hogy nagyon-nagyon kéne.

és beugrott, hogy ó, hányszor, régen, ez.

hogy valahogy nem volt kapacitásom, kapcsolódni.

és akkor nem válaszoltam, nem kerestem őket, izolálódtam, és közben úgy éreztem, hogy belefulladok a magányba. de nem ment.

ez volt, olyan sokx, olyan sok éven át  ...

és most megint épp van.

hogy nem megy, pont, mikor a legjobban kéne.

talán nem azért, mert ha valami bajom van, nem akarok terhelni másokat, mint ahogy régen gondoltam... mert terheltem a bajommal most rengetegszer rengeteg embert.

inkább lesz köze valami belső "elfáradtam, elfogytam, nem megy"hez.

okk.

hátha hamar kijövök belőle, mert ez nagggyon nem tesz jót így.

egyedül ülök emberek közt, nyüzsis helyeken, és úgy érzem, láthatatlan vagyok, sőt, kb nem létezem, illetve hogy egyedül vagyok a világban teljesen, ...

nem jó, nem jó.

nem tudom, mire nem tellik: szervezni, menedzselni, összetartani, kivitelezni, végigvinni, ...

vagy magára a kapcsolodásra, odafordulasra, beleállásra...

figyelesre.

vagy egyikre se.

de ezek a tippek.

valamihez épp el vagyok fogyva, és szenvedek ettől is.

hát kicsit már unom.

((*: jó, jó... 2x voltam a héten a tarsasosnál, 1x találkoztam kishugomekkal, 1x ex+gyerekeztem, meg 1x az unokatesómmal ittam, de ennyi. ez nekem lof.szka ahhoz képest.))

ehh

na ki volt olyan nagyon ügyes, hogy minden megfeszített igyekezet ellenére csak elb.ott valamit a laborvizsgálatnál?

_ügyesen nem sikkadt el, hogy időpontot kérjek... (szerintem jóval több orvosi beutalóm járt le, mint lett "beváltva"..)

_nem felejtettem el beírni a naptárba (és jól írtam fel)

_nem felejtettem el úgy általában (attól, hogy beirom és emlékeztet, még el tudom felejteni, ráadásul most is megint csak aznap reggelre időzítettem emlékeztetőt, ami hát  .. ilyen dolognál eléggé későn van, de valahogy beugrott, hogy mostanában nézegetni kell sokat a naptárat meg mondogattam sokat meg pont beszeltem róla valakinek és akkor így valahogy megvolt felszínen az infó)

_előző este is eszembe jutott, igaz, már csak jóval miután megbeszéltük, hogy átmegyek, hogy reggel ez lesz és megkérdezni róla a társasos srácot, hogy oké-e neki másnap emiatt kelni, hogy kiengedjen

_ehhez megnéztem, hogy hova kell menni és mennyi idő tőle és igy időben kilogisztikáztam az indulást meg ébredést

_erről még pont időben eszembe jutott, hogy steril küblit kéne venni a pisinek, hogy odaérjek egy gyógyszertárba

_és ugyan 5x megfeledkeztem róla kicsit, de szerencsére mindig újra beugrott, legutoljára ugyan már meztelenül a zuhany alatt állva, de gyorsan felöltöztem és elrohantam és oda tudtam érni

_nem vettem ki a táskámból már (és nem cseréltem táskát se)

_nem felejtettem el beállitani az ébresztőt

_nem nyomtam ki öntudatlanul és "aludtam át", se nem aludtam vissza utána, mintha mi sem történt volna

_jó, igazából meg se szólalt, mert hajnalig fenn voltunk és utána én még lassan aludtam el és óránként felriadtam, hogy kelni kell, majd az utolsó 2 órában olyan 20 percenként, és már 10 perccel előtte annyira éber voltam, hogy végül kikapcsoltam, hogy a srác ne kapjon szívbajt

_aki amúgy szintén ébren volt addigra, mint kiderült, és 8 óra 1 perckor kiszólt, hogy nem kellett volna-e 8-kor csörögnie az ébresztőmnek

_nem mentem ki öntudatlanul pisilni semmikor se és nem felejtettem el felkeléskor se, hogy nekem a küblibe kell és előtte le kell mosakodni...

_eltenni se felejtettem el

_azt se, hogy nem ehetek és pláne nem kvzhatok

_és odaértem a megfelelő helyszínre és időben

na, szóval irtó király voltam - csak épp a beutalómat hagytam otthon.

úgyhogy majdnem nem csinálták meg. de hogy végülis mégis...

oltári mázlival bemákoltam egy nagyon kedves és jófej társaságot meg a körülmények jó együttállását.... 

a fenti néni mondta, hogy hát nem működik az eeszt nekik most, úgyhogy abszolúte nincs mit tenni, de jövő héten soron kívül fogadnak majd, és ráírta a sorszámomra, hogy mizu...

de hogy esetleg még most megpróbálhatnám, hogy megkérdezem a lenti betegirányítást, hogy ők látják-e, és esetleg kinyomtatnák-e nekem, ..., ...

akik mondták, hogy hát ők se látják úgyse, de amúgy sincs nyomtatójuk, szóval nincs mit tenni ... esetleg, ha valahol ki tudom most nyomtatni, de hát ugye hol...

de pont jött egy nő hátulról valami irodából, meghallotta, és felajánlotta, hogy adjam a tajom, majd ő megnézi nekem azért, ha már .. de nem hiszi, hogy sikerül, de hátha.

és végül sikerült,

de mondta, hogy szerinte ez csak félig jött le, mert a túloldalán csak összevisszaság van, kerdezzem meg fenn...

és fenn meg megnézték, és mondták, hogy na, ez így pont elég, juhú.

#kalandok.

azért így elég morci voltam magamra, mert tényleg annyira igyekeztem, aztán mégis majdnem buktam az egészet...

jo, nyilván ráért volna jövő héten is, a pisikübli ára semmi, időm meg alkalmam meg most pont van, még ha messze van is, de hogy ... na.

rosszul esett volna ezt a sok mentális erőfeszítést és xtra stresszt meg kényelmetlenseget ilyen hülyeség miatt repeatelni. meg hogy a mostani minden "kárba vesszen"...

#utálomezeket

(btw van, hogy jobb, könnyebb, de összessegében nekem az élet az intéznivalóival, az ilyen, akkor is, mikor visz a sodrása és benne vagyok, akkor is, amikor összejönnek a dolgok... csak nem illik róla részleteiben nyifogni, de hogy ez. csomó stressz meg külön észbentartandó megugrandó, buktatópont meg hajszálhíján meg kapkodás meg ilyenek vannak mögötte. sokx iszonyatos energiákat emészt fel egy ilyen akarmilyen mezei izé is. 

és a nemalszom, mert másnap kelni kell dolgot is simán tudom produkálni egy mezei munkanap miatt is, akkor is, mikor elvileg az a hétköznapi "rutinom", szóval máson múlik, nem (csak) azon, hogy xtra, meg elszoktam tőle...

még ha most nagyon éreztem is, hogy mennyire nincsenek épp ilyen kötött teendőim - és mennyire nem is hiányzik ez nekem.)

amúgy

annyira szar örökösen kétségbevonni magamat, 

hogy gondolok valamit a működésemről, aztán jön rá szintén önmagamtól a gyötrő megkerdőjelezés, az "á, ez tuti baromság, túlgondolás, belemagyarázás, kiforgatás, faszság" ...

hogy hát én nem is olyan vagyok, amit eddig gondoltam magamról, hanem - jajj, ugyanmár, belelátok már mindent mindenbe, agyamra megy a sok poszt, komment meg videó, ami csak nettó mások okoskodása, s a fele se helytálló, de tudomanyos forrást meg nem olvasok direktben...

aztán az is az, marmint hogy szar, hogy hát én lehet, nem is olyan vagyok, amit gondoltam magamról. (ez ugye megy már egy ideje, konkrétan, mióta komolyan kepbe jött az adhd-gyanú.)

pölö ez is: hogy én amúgy nem vagyok szenzoros, gondoltam.

aztán igazából qrvára az vagyok (most azt gondolom) valószínűleg.

de másokhoz  képest nem, hiszen remekül bírom...

de mégiscsak az nálam konkrétan fontos szempont, hogy milyen hangszínen csörög majd a biciklilakat, és nem is biztos, hogy ez másoknak ugyanígy az, jobban belegondolva... hát így erre eddig úgy gondoltam, mint valamiféle elb.ott egyéni perfekcionizmus, aztán lehet, nem is.

ill hogy milyen színű / mintájú / mennyire fényes...  és hogy nem is (csak?) az önkifejezés miatt, mint eddig gondoltam, hanem hogy ne legyen diszkomfort ránézni... igazából. marmint - amugy nagyon melyen belegondolva az, hogy jó legyen ránezni, mindenkinek alapszempont, de hogy mi van, ha így "elég jó legyen ránézni, különben rossz"-szerű ez inkább. (nem tudom biztosan, az-e, munkahipotézis még azért...)

belegondolva kivagyok, hogy "az új fehér sneaker" az adidas [akármilyen] modellje - mert az túl mintás, többszínű, vagy legalábbis rosszul az, és nekem valahogy vizuálisan "sok", szóval én azt nem szeressem...

és basszus, tökre nem is azért, mert simán nem a stílusom...

((régen volt hasonló cipőm, de akkor nem lehetett kapni szerintem egyszínűeket, és abból is a lehető legletisztultabb volt, csak fehér, kevés fekete részlettel... aztán egy masik márkától meg fekete, a lehető legkevesebb fehér részlettel rajta ... hm. 

gyerekkorban minden csicsás volt... nyilván. de ... rémlik, hogy egyszer tökre kiborultam, annyira akartam egy meglátott szép sárga cipőt a szóbajöhető többszínű helyett, de hogy nem volt belőle méret, asszem, és végül anyám megvette azt, pedig nagy volt... pedig ő aztán... szoval ezt meg kell kérdeznem, mert ... mi van, ha rosszul emlékszem, ez ilyen homályos cucc, lehet, totál mashogy történt ... hmhm... de tuti volt egy egyszínű sárga cipőm.

meg ... nem tudom. van pár mintas ruhám. van egy sokkutya-mintás szatyrom... mintás bögrém és poharam és ágyneműhuzatom is. szóval vannak néha jó minták... de az arány is fontos, és a minta mellé akkor nincsen más. van feliratos pólóm, sztem kb 3, de azok nagyon ... letisztultan, célirányosan feliratosak. ja meg van mintás pizsim, for the record, és nem zavar, ha üti az ágyneműhuzatot. (oke, melyebben belegondoltam - de, ha üti, az zavar, de hát elvagyok, hogy nem konkrétan megy hozzá... de pl a lilásszürke lepedőhöz megvolt, hogy melyikeket preferáltam, haha.)

de a cuccaim nagyja egyszínű, és színben harmonizálnia kell a dolgoknak. komolyan képes irritálni meg az is, ha a fekete darabok eltérő árnyalatúak, tudjátok, hideg meg meleg fekete, amik nem passzolnak. ez vajon másokat is zavar?

jó, mondjuk elkanyarodtunk. de hogy így ertitek...

vagy lehet, a minta, az már a vizuális zaj kategoria, és nem számít szenzorosságnak, hanem csak túlterheli a figyelmi rendszert, meg ilyenek? de most komolyan zavarna a mintás ruha magamon a belváros non-stop vizuális xtremitásában ilyetén módon? how?!***

*** btw össze-vissza írtam a posztot, ez a vége után került be, és rájöttem, hogy már azt se tudom igazából, mi micsoda, tán utána kene nezni a pontos definicióknak, ésss amúgy se ettem ma még csak egy szendót, elfelejtettem elmenni ebedelni, pedig mindjárt 5 ora,és nem ittam vizet délelőtt ota, mert ezeken gondolkodom, és igy már pláne csak egy katyvasz lett. de mostmár így hagyom, hámozzátok ki, ha esetleg elég motiváltak vagytok, én már szétestem ehhez...))

((juteszembe, papucsot is úgy vettem otthonit, felnőttként, 

hogy amellett, hogy legyen jól tisztítható, ne csusszon, ne legyen nehéz se, ne nyomjon sehol, ne álljon torzan a lábamon,

legyen megfelelő (és egy)színű, tehát konkrétan ne zavarhasson, hogy interferál valaminek a szinével, bki, 

ésss legyen halk. és ne csattogjon, kopogjon, csuszolódjon ... semmiképp ne legyen semmilyen zavaró hangja, sehogy.

és amikor megtaláltam a jyskben, olyan tizensok évig biztos olyat hordtam, vittem belőle mindenhova, anyámékhoz és exanyosékhoz is pont ugyanazt, csak kivonták már sajni a forgalomból, és jött a pánik, majd a szerencse, mert végülis valahol megtaláltam az utódját.

illetve színben nem teljesen jól, sajnos, az most kompromisszum volt, de addigra annyira elb.ódott minden, hogy ez volt a legkevesebb kb...))

és igy állok ezzel a felismeréssel, hogy wait, what?

komolyan?

emlékszem, exben is kiemelten tetszett, hogy ízlésesen és letisztultan, harmonikusan öltözött, kellemes volt ránézni,

aztán lehet, ezt is a "szenzorosságom" lájkolta, és nem a stílusbeli preferenciáim, ízlésem??

((mikor felvett valami "diszharmonikus" outfitet, tökre idegesített, emlékszem. ilyen van?!))

értitek mire akarok kilyukadni?

faszságnak tűnik, de szerintem van, lehet különbség. vagy igy mindenkinek ilyesmi formálná a stílusát, izlését, preferenciáit?

de másokon, barátokon, tesókon, kollégákon nem zavar a túl sok minta, szín... vagy amúgy igen? csak elvagyok vele? tudom, hogy egyertelmű preferenciám, hogy harmonikus és letisztult és kerek egész legyen mások külseje, outfitje is, ... 

((és így kellemetlen pl a mai kamaszdivat, a sok össze nem illő részlettel, random asszimetriával, rátéttel, csipkés meg szegecses meg pillangós meg megtekert meg flitteres meg gyöngyös, meg nyomott kepes meg feliratos meg hímzett meg egyéb kb retró részlettel ... ésss lehet, hogy nem is azért, mert vótmá', es a saját meghaladott, régi korszakunkat idézi, nemízlesem, stb?

és szegény gyerek is, emlékszem, olyan csicsamicsán öltözött kicsinek, és hát én ösztönösen mindig terelgettem volna valami letisztultabb irányba, pedig tudtam, hogy nem kéne, szabadna, s pláne, hogy gyerek, azoknak kell ez a vizuális túlingerlés kb, ... s lehet, hogy nekem meg ez volt benne? hogy sok volt számomra?))

vagy ez nem is szenzorossag, hanem kényszeresség? s lehet ennek bármi köze egyáltalán neurodivergencia-témához?

egyáltalan: most ez vajon valami, vagy semmi?

tök fura...

na, és csupa ilyen.

és a most

a most, az már annyival jobb, hogy el se tudjátok képzelni - és még mindig szar.

hát én nem tudom, lehet, az univerzum azt szeretné, hogy mindenféle tipusú nemvagyokjólt átvegyek újra - csak ott b.uk el, hogy nem dokumentálom, így rácsodálkozom, megértem, majd kb 5 perc múlva megy az egész a "kukába", mert mindent is elfelejtek róla az összefoglaló érzelmi élményen kívül, hogy például "szar volt".

sokx nekifutottam fejben, de végülis nincs kedvem konkretizálni, mik történtek múlthéten, amiktől annyi rétegben voltam nagyonrosszul, fizikailag, lelkileg, kognitív működésileg... volt egy shitcunamis halmozódás rendesen.

most meg az van, hogy végülis elérkeztünk oda, hogy hosszú hónapok után újra találkozzunk a gyerekkel.

az apját ugye láttam többx (mikor cuccokat adogattunk, mikor segitett elhozni a bringám, mikor végül ő szedte ki a köcsög kullancsot a derekamból - ja, wait, nem is biztos, hogy meséltem, pedig nagy sztori volt és kiváló pünkösdhétfői késő esti program... különösen azzal a szitu végi csavarral, mikor kibökte, hogy az új nője kint várja a kocsiban... tiszta szürreál dolgokról maradtok ám le, csak szólok..),

beszéltünk azért jópárszor telefonon,

de élőben most először asszem február óta.

(kéne részleteznem, de most nem fogom.)

elmondhatatlanul hiányzott, és érzésre konkrétan majdnem belehaltam, hogy láttam. (de semmiert nem adnám, akkor se, ha ilyen.)

meg pláne, hogy ott, a volt otthonomban voltunk (ez sajnos így tudott most csak megvalosulni a technikai feltételek miatt, de hát nyilván nem volt szerencsés körülmény ott vendégeskedni), ahol a cuccok 90%-a nemrég még az enyém is volt, és ami (és amik nagyresze) konkrétan az identitásom része volt kb, és szintén nagyon fájdalmasan érint még mindig, hogy már nincs meg ...

óriásit nőtt, de tényleg, elképesztő látványosat, és hirtelen azt se tudta, mit meséljen, mit mutasson, annyira szeretett volna mindent is, 

és annyira-annyira szeretem őt, mint mindigis, valami mindenen túlmutató stabil mély alapvetéssel, akkor is, ha amúgy nem gondolok már rá mindennap.

folytattuk azt a társasjátékot, amit még anno megbeszéltünk, hogy folytatni fogunk,

meg aztán pont úgy jött ki, hogy őnekik is volt dolguk a plázában, meg nekem is, szoval együtt mentünk, és mi ketten csajos nézelődtünk kicsit a kedvenc eyecandy boltjaiban, míg az apja intézte, amit kellett.

nagyon sután, de kimondtam neki most is, hogy ugyanúgy szeretem és ez sose fog változni, mert ugy ereztem, ezt így hallania is kell, nem tudom, csak ugy muszáj volt, meg nagyon megölelgetni ezt a mostmár teljesen kamasz lányt... 

talán mostmár elég idő telt el, elég távol került mindenki (erre szükség volt), hogy újra tudjuk rendezni a viszonyunkat egy a gyakorlatban közelebbi formában... 

nem tudjuk még az apjával, hogyan legyen, de beszéltünk, gondolkodtunk is róla mind2en, én mostmár kikértem szakmailag hozzáértő ismi véleményét is... 

szóval nem az van, hogy ez így nem zajlott, zajlik... hanem formálódik, folyamatában.

csak nem irok róla.

na, de hát hazaértem, és lélekszakadva zokogtam minimum fél órát ... és eszembe jutott, hogy hát ... igen, én nemolyanrég (már hogy pár hónapja) még így, és ilyen formában voltam rosszul, és fájtam egyfolytában ...

szóval már mennyivel sokkal jobban vagyok, rendszerszinten, mikor rosszul is...

durva.

de hát hogy gyászfolyamatok.

amugy meg nem alszom, sok napja (a tegnaptól full függetlenül), és mostmár eleg nagy kihívás egyben tartani magam.

megy tovább a baszakodás a tűzhellyel is, tudniillik, hogy nem lesz... gyűlölöm.

nem tudom, hogy menjek vissza dolgozni, hogy legyek újra önellátó felnőtt... (voltam én egyáltalán valaha, vagy csak átmeneti illuzió volt?!)

hát sokx még azt is nehéz megugrani, hogy etessem magam... najo, valojában többnyire ez a helyzet.

gondolkodom az életemen, a dolgaimon, és ma is csomo mindenre rájöttem...

de már megint nem írtam fel és hirtelen kiesett, mire ide behoztam volna, rémes. aranyhalság van. diszfunkcionálás.

pedig vehetem fel ujra a fonalat a multheti után, amit kb csak túlélni lehetett... ugy erzem, megint kb a nulláról...

erre ilyenek vannak.

világfájdalom - a múlthetem

ez egy töredék, amit akkor nem posztoltam, mert ... nemtom. nem bírtam. de szóval ez volt amúgy a múlthetem:

no, hát valami elmondhatatlanul szarul vagyok. napok óta.

fizikailag is, mentálisan is.

és én tudom jól, hogy ez most mitől, honnan, (front meg lelki meg egyéb konkrét fizikai történések), és hogy csak túl kell élni, de dzsízösz ... ugy érzem, nulla, de tényleg nulla belső tartalékom van, minden mélyre megy, elárasztó, nagyonfájó, reménytelen, 

és közben emberek azt várják tőlem, hogy megoldómódban legyek, én meg csak próbálok nem belepusztulni, csak túlélni, kibekkelni, és qrvára érzelmi támogatásra lenne szükségem, külső megtartó erőre, nomeg ölelésre, nem elvárásokra, meg hogy "legyek kemény". 

az vagyok, mert még élek - surprise.

qrvára nem azért nem működöm, mert azt hiszem, hogy csak egy férfi tudja megoldani a dolgokat, én nem, hanem basszus, tényleg nem tudom megoldani a dolgokat. legalábbis úgy nem, ahogy azt az élet várja tőlem.

és senki más ölelése nem csillapít még közelítőleg se úgy fájdalmat, mint egy olyan férfié, akivel van kémia. (sokszorosan tesztelve.)

és én fájok. (szószerint is, advilon élek napok óta, de átfáj rajta kb minden.) és a világon semmi se segít... férfi meg nincs, aki megölelhetne.

btw f.szom. elegem van. mindig minden fontos elb.ódik, semmi se sikerül, stbstb, egyszerűen akárhogy próbálok, nem jutok egyről a kettőre,

ésss, tádámmm, most még bőgök is, mindenhol, sokat. a szigeten, a liftben, az utcán, a metrón, ... 

azota is ezen röhögök

hogy vannak ezek a vicces vidik a zokni-issueról... és így mindig az volt bennem, hogy fú, hát én nem tudom elképzelni, milyen lehet ez, de biztos nagyon nehéz ...

és aztán eszembe jutott most ugye, hogy jó, hát én is igazából válogatok ebben, de hát ki nem...

aztán posztolás után mindig még eszembe jutott hozzá valami, 

aztán a végén már ekkorára dagadt (bemasolom, hogy ne kelljen visszakeresni később):

"ha nem jó a zokni szárhossza / arnyalata / gyűrődik-lecsuszik-akarmi... (eleve csak kevés fajta zoknit szeretek, konkrétan a legtöbb kilőve, mert semmi nem jöhet szóba, ami szoros bokában, ugyanugy, ahogy bugyiból se vághat a gumirozása, se lehet éles érzésre a varrás... de erről nem tudom, gyerekként hogy volt, lehet nem így, akkor meg nem értem amúgy ... de és a mintás zoknikkal meg azabaj, hogy belül ilyen cérnapuklik vannak, de azert neha célirányosan felveszek ilyeneket a vizuális hatás miatt kompromisszumként, meg akad, ami egész bevállalható, de azért többnyire az egyszínű, puha és sima anyagúakat preferálom ... na jo, de van 1-2, ami ugyan szoros, de annyira tetszik, hogy bizonyos speciális alkalmakkor néha azt választom, pl kisgyerekszülinap, halloween, karácsony, ... és újabban rájöttem, hogy van, ami lecsuszhat, mert jól néz ki úgy, és kényelmes is úgy, de csak bizonyos konkrét zoknik... de amugy nincs zokniissue-m, csak megtehetem mostmár, hogy válogatok, mert én veszem magamnak.. ahogy minden más ruhadarabbal is, csak most ez jött elő valami videó meg a tegnap meg a múltkori kirándulás miatt ...)"

mit lehet ennyit írni a zoknikról, hiszen amúgy egyáltalán nem lényeges ez a téma, nem szoktam én ezen igazából különösebben gondolkodni... szóval ez igy sose "tudatos", "tudatosuló" valami, ez csak úgy zajlik anélkül, hogy feltűnne...

mindenről lehet ennyit írni valószínűleg, ha az ember körülményes...

és hát bárhogy utáltam is, hogy ex ezt a fejemhez vagdossa, végülis asszem én az vagyok.

kicsit ilyen kényszeres, mert frusztrálnak a dolgok, ha nem "elégjól" vannak, ha nem "úgy" vannak, hogy az számomra elég oké legyen.

(de ez nem jelenti azt, hogy ki is mondom, többnyire nem - a szerk.)

(valamiért különösen fontos nekem a vizualitásban, szóval: színek, formák, arányok, stílus, egymáshoz illés...

van, hogy a szimmetria, pontos vonalvezetés, az ívek is... nemtom, csak így legyen "eléggé egyben", "rendben", ne legyen "diszharmonikus"...

elvileg nincs ocd-m, de azért vannak esetek, hogy befrusztrál a ferdeség, aránytalanság, és egyszerűen nem birom nem látni, de nem vészes, de tudom, hogy az átlagnál jobban észreveszem és van, hogy jobban zavar..

telefont is erősen a kijelző képarányát figyelembevéve vettem, egyszerűen erre volt komfortos ránézni... meg ennek tetszett a formája, színe... de persze a tudása is, nyilván. preferáltan, hogy szép fotókat csinál, haha, belegondolva még ez is a vizualitás...

bevállaltam, hogy szar meg melegedő aksija legyen és magas ára, mert ez tetszett.

mindegy, szóval nekem ez kiemelten fontos, mindenben mindig.)

én egy nagyon rugalmas embernek tartom magam amúgy egy csomó szempontból (röhögni ér, de ezt még mások is mondják bizonyos topikokra...),

viszont egy rakás dologban meg, háát... izé.

aktuálisan pölö itt egy tldr:

tegnap végülis megint elmentem bicikliláncot venni (mostmár ezredszeri nekifutással), legalábbis megtekinteni, ésss 2féle volt kinézve (mondjuk úgy, csak a szín tért el),

és én voltam a csaj, aki azokból is először megnézte az összképet,

és felmérte, hogy a fekete 2 db-ból az egyik kicsit foszlik már, a másikban meg egy magasabb hangszínen kocog a lánc, mint a reflektív bevonatosokban,

logika mentén: mintha ott a bevonat merevebben fogná a szövetborítást pluszban, és azért lenne ez,

de az meg majd lecsuszolódik, kopogat róla az idők során...

de közben a reflektív élőben borzasztó idegesítő vizuálisan, és valószínűleg hülyét kapnék tőle,

nade van egy db, ami sokkal szürkébb, sokkal kevésbé "fénylik", mintha kb lekopott volna már a fényvisszaverő rétege, vagy eleve ilyen hibás lenne, csak itt-ott pici pacácskákban olyan, mint a többi... kicsit nyomorult is, már hogy gyűröttebb a többinél, lehet, ezer éve itt van, kirakati darab volt vagy kitudja ...

de és ez még pont jó a szememnek valószínüleg.

de 2ezerrel drágább, mint a fekete. 

de majd ha a vázra tekerve hordom,

(mert az a terv, nincs elég nagy hátizsákom, és nem is biztos, hogy lesz, mert én egy kicsi nő vagyok, akinek nem tetszik magán, és nem is kényelmes .., a váz meg amúgy is kopott, és 3 helyen is látom fejben, hol lehetne rajta, valamelyik csak jó lesz...)

akkor inkább ezen a kicsit, de pont eléggé másféle hangon koccanjanak a szemek benne, ez nekem végülis megér ennyi plusz pénzt...

a szürke-fekete szín amúgy is jobban tetszik, mint a fekete a hófehér logóval ... mert krémes-piszkosfehér a bringám, rozsdával, szürkével meg feketével... és ha lekopik a borítás, úgyis fullfekete lesz a lakat.. de addigis jobb a dupla borítás...

de mire ez végigment bennem és eldőlt ... #én. na, hát egy negyedórát tuti mászkálgattam a boltban, diszkréten meg nemszemelőtti ficakokban próbálva rázogatni őket, mérlegelni a hangokat, meg a telóm zseblámpájával tesztelgetni a fényt...

és végül így sem voltam biztos a döntésemben, így bár a reflektívet vittem a kasszához, még megkérdeztem, hogy érdemesebb-e online megrendelni náluk, just in case, ha kiderülne, hogy idegesít - de mondták, hogy ha kibontom, és utána derül ki, akkor már úgy se állhatok el, vigyem akkor a feketét.

de ugye abbol csak a hibás meg a rosszhangon kocogós volt, szóval gyors rámondtam, hogy de ez tetszik.

úgyhogy kiküldtek a napfényre megszakérteni.

jó volt, boldogan megvettem...

még csomót sétáltattam egy szatyorban, mert ruhákat próbáltam (nőcisebb felsőkre volna szükségem, most, hogy szingli vagyok és nem a játszotérre öltözöm, de már hiányzik belőlem az elégfiatalság beautyfaktora),

este kibontottam, rátekertem a vázra, örültem neki - majd észrevettem, hogy konkrétan egyben elkezdett leválni az egész fényvisszaverős szürke borítás egy részen. mint ahogy a kigyó levedli a bőrét kb.

de úgy, hogy ez 2 használat után nem lesz már rajta sehol.

akkor meg sima fekete lesz, csak 2ezerrel drágábban, mint amugy a sima fekete a rányomott fehér márkalogókkal.

én ugye örültem, hogy találtam ezt a kis nyomit/hibásat, biztos a bolt is örült, hogy valami hülye végre elvitte, de az nem merült fel bennem, mikor elhoztam, hogy ilyenformán is hibás lenne  ..

még kerdeztem is, hogy szerintük mennyi idő múlva fog kopni, és mondták, hogy hát ez egy igényes márka, nagyon minőségi termékeket gyártanak,  nem hinnék, hogy ezen aggodni kéne..

((ez a 2 kerdesem volt csak össz. 

na jo, nem, legelőször még kérdeztem, nincs-e kipróbalható darab, hogy teszteljem, kézre áll-e a zár nyitása - de nem volt. mondták, hogy hát ez olyan, mint egy sima elzett zár ... 

de nekem sokx volt zárparám régen, hogy akadt, vagy kicsit kijebb-beljebb-másszögben kellett tartani a kulcsot és akkor nekem nehézséget okozott, emlekszem, jartam ugy, hogy sírtam, mert nem birtam kinyitni a bejárati ajtót percek óta, ... és ez akkoriban több helyen is szembejött... szóval azóta van bennem egy ilyen ösztönös félsz, bár már belegondolva jó rég nem volt gondom ilyesmivel ..

de még ilyen mondásom is volt a huszas eveim elején, hogy én 3 dologtól félek az életben a pókokon kívül: a körömletépéstöl, a záraktól és a fogorvosoktól...

meg olvastam, hogy valakinek akadt a zár, amit vett, és volt, hogy nem tudta kinyitni... aztan eszemben volt szempontként.

na mindegy, ezt nyilván nem mondtam nekik,

csak ez ilyen belső szorongást okozott egyből. bár ezt amúgy letehetném már, most igy végiggondolva...))

aztán tessék. a hazautat se élte túl...

persze most ez nagyon-nagyon rosszul érint... legalább masfél honapja nem sikerül megnyugtatóan megoldani ezt a biciklilakat-kérdést... pedig milyen egyszerűnek tűnik..

és most azt hittem, újra, hogy végre igen, és erre ez mi.

persze biztos vagyok benne, hogy ha visszamegyek vele, kicserélik egy szó nélkül - csak épp egy másik ugyanilyenre, az meg nekem nem jó.

mert ugye tudjuk, hogy az összes többi, ami nem volt "hibás", szamomra túlságosan fényesen tükröződik, és egyszerűen a vegletekig frusztrálna. (abból volt sok, mert kb mindenki a feketét viszi, hát nem csodálom mostmár...)

de így most ha lejön a borítás, lesz egy ugyanolyan hangszínen kocogó láncom, csak dragábban?! 

ráadasul a márkajelzes nélkül, holott mindenhol azt irjak, hogy ennél a tipusnál a látható robosztusság mellett az szamit, hogy milyen markától van, mert csak a nagy márkák dolgoznak elég edzett fémmel, és ezert a markajelzés fontos tájékozódó infó a tolvajoknak is ...

de amugymeg basszus, ez egy elég gagyi zár, mert ebben az árkategóriában mind kompromisszumos azert, 

és ne mondja senki, hogy csak nekem jutott eszembe,

hogy amugy mivel egyenkulcs van az összeshez, tipuson belül, nem éri meg nekik venni egy darabot magáért a kulcsért,

aztán lehet vinni bármelyiket bárhonnan, ami olyan zárral van lezárva,

feltűnés és erőlködés nélkül...

(okk, vagy lehet, ez nem is így van, és darabonként eltér a kulcs, csak én gondolom valamiért? hm.. igazábol fogalmam sincs, de hát csak nem egyformák, az azert mekkora gáz lenne már ... remelem, hülyeseget gondoltam...)

szóval mit vergődök a márkajelzésen... lehet, még jobban is járok, hogy nincs egyböl rajta.

bár úgyis felismerhető a zárról, meg pláne az azon levő teljesen indokolatlan anyagában piros csíkról, amit ugyan bevállaltam kompromisszumnak, de azért legbelül forever zavarni fog.

(számzárasat az én memoriámmal meg mentalis kapacitásommal meg no way.)

amugy szomorú, de 2ezer ft az nekem most sok, hogy csak úgy jószívvel elengedjem, az tulajdonképp egy ebéd ára a helyen, ahol szeretek enni, vagy 2napi leves...

de az időm-energiám, hogy visszamásszak reklamálni is értékes, akkor is, ha nem pénzkereső rendszeres életidőben lesz minusz.

szóval győzködöm magam, hogy shit happens és engedjem el...

csak közben rohadtul frusztráló. tudjátok, az az érzés, amikor így kiakadtok, ha valami fontos (vagy zsinórban a hatszázadik) rosszul sül el.

és ez elvileg nem kéne nagy dolog legyen,

de most az a projekt, hogy dokumentálom, mi van bennem,

és basszus, tessék, le lesz irva, hogy de, ez nekem nagy dolog. (ha nem lenne leírva, is az lenne, ugyanekkora frusztráció, nem ezzel pörgetem bele magam...

csak lehet, megpróbalnam anyámnak kiventillálni, vagy a tesos csopiba leírni, nagyon huzva belőle persze, de hát belül borzasztoan feszít.)

és nem hiszem, hogy csak most, hogy csak azért, mert ennyi az össz, ami történik velem, meg ezekben élném meg a kontrollt, ... úgy rémlik, hogy ez akkor is ugyanígy rossz lenne, ha dolgoznék+parttime-család+háztartás...

persze kevesebb idő jutna rá, hogy processzáljam meg kezeljem,

de gondolatilag ugyanilyen mereven-fájón ott kattogna, és valoszínű egy sokkal mélyebbre menős, élesebben szenvedős, kiborulós reakciót váltana ki, mert kevésbé lenne terem-időm "megküzdeni vele". ha ez így erthető.

hogy rövidebben, de durvábban futna le.

hát igy ezek.

teljesen indokolatlanul "beragadnak" dolgok, amik objektíve nem is annyira fontosak elvileg... basszus, ez csak egy biciklilakat...

meg csak egy vizforraló...

csak egy porszívó..

csak simán mikuláscsoki / ajandék mesekönyv / random fekete nyári viszkoznadrág / egy sima pepcós filléres bögre ...

mit lehet ezen ennyit törpölni, meg miliméterpontosan összenézni a látszólag tökegyforma darabokat, keresni az eltéréseket, és esetleg végül a tizenötből egyiket se megvenni, mert mindegyikben van valami, ami miatt nem elég jó...

vagy megvenni valamit akár gondosan kiválasztva, hpgy otthon gyere rá, hogy amugy valamit nem vettél észre, benéztél, vagy azt hitted, bevállalható így, akármi, de nem is jóóó ...

és visszavinni, vagy nem, és örökké utálni.

néha meg tudni szeretni a kis hibájával, sőt, különlegesnek, pont emiatt önazonosnak érezni - de azért többnyire nem.

persze sokszor rohadt gyorsan döntök, és sikerrel - azért reflexesen megnézem, mit veszek, és rápillantok a többire is, de nagyon gyakran ez megvan pikk-pakk, és oke vagyok a valasztással.

aztán meg ugye van, hogy sokkal hosszabb lesz, meg van, hogy valahogy elakad a dolog és ilyen xtrán elhúzódó, nehézkes, frusztráló issue lesz belőle.

amugy az elméletem kb az volt, hogy sima adhds döntési paralizis, esetleg perfekcionizmussal ésvagy ugye a mashol meg nem élhető kontrollal... 

meg ugye, hogy gyerekként szegenyek is voltunk, örököltünk, meg anyámék választottak mindent, és az csap vissza, hogy akkor hordtuk, ami volt, nem volt tere választásnak, se önkifejezésnek, meg amúgyis az önazonosság kifejezése xtrém fontos, mert sose láttak, sose olyannak, amilyennek én éreztem magam, ill sose tudtam láttatni magam, nem tudtam olyan lenni, amilyen akartam, ... 

(ez túlgondolásnak tűnik, de csak végigveszem a logikusan lehetséges okokat.)

de mostmár tökre fogalmam sincs semmiröl se, leginkább.

basszus, én tényleg képes vagyok honapokig nem vízforralot venni, mert egyiknek se tetszik a formája, ill nehezen takarithatónak érzem vagy nem áll kezemre, vagy hatvanezerért nem kell... pedig kellett volna egy.

(aztán találtam, megvettem, kiderült, hogy rövid a zsinór, felb.tam magam, betettem a sarokba és nem foglalkoztam a továbbiakban a kérdéssel, mert akkoris ez az egyetlen oké darab, amit kapni,

szóval majd ha lesz mentális kapacitás, kitalálom, hova tegyem, addig meg élek tovább vásárolt kvn, amugyis még arra van szükségem... még jó, ha nem is logikus elkvzni az aligpénzem.)

és akkor így legyen hatékonyan gördülékeny az élet.

de van olyan barátnőm, aki ebben hasonlóan fura tud lenni, mint én, és elmondása szerint ő is képes ugyanabból a fazonból és színböl egy órán keresztül összehasonlitó próbálgatni azt az 5 dbot, ami van az adott boltban a méretében, hogy meglegyen A megfelelő nadrág...

de amúgy azért wtf... ki erti ezt, komolyan...

[ugyanitt: a végére felsejlett, hogy ez a zokni-tema lehet, hogy egyszer ugyanígy vótmá. basszus, szerintem ez nem csak deja vue, hanem hogy tényleg. ((a vasarlasi paralizises, összehasonlitós topic meg tutira, az sokx.)) egy aranyhal vagyok, bocs. a legviccesebb az lenne, ha nem is ezt irtam volna róla, de ziher, hogy most nem állok neki keresgetni...]

de most így what (zavaros bizonytalan eszmefuttatás)

jó, hát autista tuti nem vagyok, adhds meg hát kb atombiztosan... de hogy nézem a vidiket, ilyen high functioning verziós experience-ekről, meg meltdown-megfogalmazásokról (ami természetesen lehet kamu, mer' ugye az interneten is mindenki azt mond, amit akar, ...),

és így eszembe jut, hogy hát amúgy hányszor, de hányszor kellett tartanom magam, míg végre olyan helyre nem tudtam menni, ahol nem látnak (mosdóba vagy saját irodába vagy haza vagy kb bárhova kimenekülve, "elbújva", akár ki cigizni egy felreeső helyre), hogy végre az arcomra engedjem a megfelelő arckifejezést, és azt a kb zokogás-előtti szakaszos, lassú, mégis hiperventillálós, zihálós, erőltetett, bezuhanós, nemtommilyen légzést, ami igazából jött volna, 

mikor iszonyúan szorított a mellkasom, alig kaptam levegőt, és úgy éreztem (nem elérve a multkor fejtegetett mindentúlsok xtrém összeomlós intenzitást), hogy annyira rossz, hogy szavak nincsenek rá, és ezt nem lehet kibírni, hiába muszáj,

és feszültem be teljesen,

és egy ilyen zokogós/ prezokogós /félig zokogós (mikor épp milyen) "próbáljuk meg összeszedni magunkat, ez most nem fér bele" meg "minden rendben lesz, elmúlik, nincs semmi baj" meg "végig tudod csinálni" meg "ki fogod bírni" típusú állapotban próbáltam újra lélegezni,  

járkáltam kicsit fel-alá / rázogattam a kezem /kuporodtam le a fal/ajtó mellé, annak vetett háttal / akár hintáztattam magam / tettem a kezeim a fejem tetejére vagy szorítottam kétoldalt a halántékomra a csuklóm / martam bele erővel az ellentétes karjaimba / markoltam a hajamba / kapaszkodtam-támaszkodtam a mosdókagylóba/ra vagy ilyesmi, szoritottam a számra a kezem, meg sikítottam hangtalanul vagy halkan, kvázi suttogva, ..., ...,

esete válogatja, ugye, biztos volt még "változat", mittomén, nehezen felidézhetőek ezek konkrétan nekem, 

de hogy szóval hogy hányszor, de hányszor, igazából megszámlálhatatlanul sokszor voltam így 'rosszul', és kellett alkalom meg  idő, hogy összeszedjem magam.

és mindig próbáltam ezerrel.

és mondjuk többnyire sikerült valahogy, és mások nem látták... de hogy ez azért kivülről, messziről rápillantva kicsit most "wait, what"...

és ezek nem csak azok az esetek, mikor valaki annyira nagyon megbántott és irtóra dühös voltam vagy ki voltam akadva jogosan vagy krokodilkönnyeket hullattam megállíthatatlanul, indokoltan vagy igazán baj volt... sőt.

hanem amikor csak úgy eszkalálodtak a dolgok, nem sikerültek, rossz napom volt, sokxos diszkomfort volt, valami túl sok, vagy túl nagy hiány, valahol voltam, valami szituban, elveszettnek éreztem magam egy társaságban vagy helyszínen, lekapcsolódva vagy csapdában vagy bezárva, vagy azt, hogy én annyira próbálom, de nem megy (ugyanúgy viselkedni, mint mások, tudni, hogy mit kell csinálni a helyzetben, feltalálni magam, odafigyelni, hallani, érteni, részt venni, kipróbálni, maradni, folytatni, végigbírni, nem azt érezni, amit, ellazulni, nem frusztrálodni azoktól a dolgoktól, amik pedig épp frusztrálnak, ... mikor mi, adott társas, kötött helyzetben pl), és nem tudtam megoldani, ésvagy szabadulni ... akármi.

szóval hogy így ez az életnek annyira természetes velejárója, hogy így ... nemtom, ez csak így ... van, amikor épp van,

de mivel amúgyis mindig abban vagyok, ami aktuálisan van bennem-körülöttem, felszínen, terítéken, amit behúznak az asszociációk, eleve nehéz csak úgy megmondani, hogy ezek így mikor és hányszor szoktak lenni, csak hogy persze, szoktak...

meg tényleg, amikor vannak is ... hát, tudjátok, csak úgy vannak. nincs "hirértékük", mert amolyan tudott dolog számomra, hogy én valahogy alkalmatlan vagyok az életre meg a társas helyzetekre, nem meggyőződésből, hanem a tapasztalatok alapján, meg [eddigi diagnózisok, mindig csak ezt így rámondtam], és [szenvedés attól, hogy nemmegy semmise meg ilyen vagyok]. 

én mindigis azt éreztem, hogy más vagyok, mint mások, hogy nem tudok olyan lenni, és nem tudok úgy működni, és nekem nem megy az, ami másoknak igen, az istennek se, és nehéz egy csomó minden mások szerint indokolatlanul, és nem értek egy rakás szitut, hogy most akkor mit hogy kéne ... és mindenféle helyzetben valahogy kivárom, ki mit hogy csinál és reaktív vagyok, amikor tudok, de sokszor még úgy se megy, és többnyire óriási gátoltság van bennem... 

(és azt mondtuk, hogy biztos, mert kiszámithatatlan volt anyám reakcioja, és előbb mindig le kellett olvasni, mi van, hogy tudjam, "mit szabad", meg nem mertem önállóan semmit, mert random jöhetett retorzió, meg ugyanúgy nem mertek a szüleim se és ezt a szorongást tanultam el, meg alulszocializáltak voltunk, meg szorongósak, gatlasosak  ... de hogy és ha mégse csak ez? ha én tènyleg sokx csak nem értem, hogyan erdemes / lehetseges / kéne adott helyzetben viselkedni, és azért várom mindig, hogy a többiek iranyt mutassanak / ki tudjam olvasni belőlük, hogy mi van, mit kéne, mit lehet?

meg es ha én tényleg tapasztalati úton "tudom", hogy amit kéne, az nekem ezért-azért nem fog menni, és azért szorongok / igyekszem kibújni alóla?

mert sokx van, hogy végülis meglátom, mit kéne, de ugy itélem meg, hogy én azt nem tudom / akarom, és onnantól már bajban is vagyok, mert látom, hogy pedig adott helyzetben azt "kell", de én valamiért nem fogom / nekem az nem jó...)

de szóval ez az egész is csak egy olyan dolog, ami van velem, amiért persze ugyanúgy utálom magam, amikor van, ... de hogy ... nemtom, csak úgy van, mint az összes többi sz.ság.

wcre is jár az ember, meg így "ki is borul", ezek nálam-nekem az élet alapvető velejárói.

és megint sokszor, rengetegszer, mégtöbbször van ennek az enyhébb, kevésbé eszkalálodott változata, amikor csak nagyon nehéz elviselni, ami belül lett, és vegigcsinálni, kibírni adott helyzetet, de nem "borulok ki" annyira, hogy "ki kelljen menekülni kiengedni meg kezelni".

csak nagyon nehéz, nehezen viselhető.

és mindig azt mondtuk, hogy ez ilyen érzelmi, személyiségbeli meg szociális szorongásos dolog, de és mi van ugye, ha nem is. vagy minimum nem úgy... 

most ez így lehet, hogy zavaros, vagy épp butaság meg belemagyarázás ... nemtom.

en se teljesen értem, csak igy hirtelen eszembe jutott, hogy ja, amúgy...

én eleve az olyanoktól is ki tudok akadva lenni, ha úgy kell elindulnom, hogy nem sikerült jól eltalálni az outfitem, nagyon nehezen vonatkoztatok el az olyasmiktöl valo diszkomforttól is, hogy pl több szín van rajtam, mint ami nekem komfortos, még akkor is, ha csak tudom, de nem látom, és másoknak meg tetszik / oké/ nincsenek is mások...,

ha nem megy a táska az összképhez,

vagy bármi másért nem jó,

ha már mosást igenylő hajjal kell lennem nemotthon, vagy csúnyán áll,

ha rossz hajgumit vittem /nem vittem,

ha nem jó a zokni szárhossza / arnyalata / gyűrődik-lecsuszik-akarmi... (eleve csak kevés fajta zoknit szeretek, konkrétan a legtöbb kilőve, mert semmi nem jöhet szóba, ami szoros bokában, ugyanugy, ahogy bugyiból se vághat a gumirozása, se lehet éles érzésre a varrás... de erről nem tudom, gyerekként hogy volt, lehet nem így, akkor meg nem értem amúgy ... de és a mintás zoknikkal meg azabaj, hogy belül ilyen cérnapuklik vannak, de azert neha célirányosan felveszek ilyeneket a vizuális hatás miatt kompromisszumként, meg akad, ami egész bevállalható, de azért többnyire az egyszínű, puha és sima anyagúakat preferálom ... na jo, de van 1-2, ami ugyan szoros, de annyira tetszik, hogy bizonyos speciális alkalmakkor néha azt választom, pl kisgyerekszülinap, halloween, karácsony, ... és újabban rájöttem, hogy van, ami lecsuszhat, mert jól néz ki úgy, és kényelmes is úgy, de csak bizonyos konkrét zoknik... de amugy nincs zokniissue-m, csak megtehetem mostmár, hogy válogatok, mert én veszem magamnak.. ahogy minden más ruhadarabbal is, csak most ez jött elő valami videó meg a tegnap meg a múltkori kirándulás miatt ...),

ha valamiből nem a megfelelő van nálam, ami pedig kell, vagy otthon hagytam, de nincs lehetőségem kicserélni, pótolni, és úgy kell végigcsinálnom az adott bármit (napot, progit, utazást, vendégséget, ...),

ha nem sikerült eltalálni az időjárásnak, vagy alkalomnak megfelelően a szettet... 

na, ezek mind végig képesek frusztrálni (bár szerintem változó, mikor mennyire, szoval nehéz felfejteni azert, de azt hiszem, sokkal többx sokkal jobban, mint gondoltam) minden logikus máshogygondolás meg elengedés ellenére is...

ha valami szúr, nyom, viszketős, azt hagyjuk is tényleg... de az nyilván mindenkit.

és ezek csak az amúgy rajtam múló dolgok...

most arról, hogy kimerülök a (leginkább a többes, tehát nem 1-1es) szociális interakcióktól, akkor is, ha nem is szólalok meg, csak körülöttem beszélnek és én meg ülök (de hogy ha nem a társaságom, csak idegenek egy kvzoban, az nem gáz, csak ha velük vagyok),

meg arról, hogy mennyire a végletekig frusztrál, ha nincs lehetőségem kilépni a helyzetekből szükség esetén, amikor azt erzem, hogy nem akarok ott lenni /tovább nem akarok ott lenni (pl munkahely, születési családdal levés, suli, de barmi mas, ahol nincs elérhető instant menekülőút),

és hogy egyszercsak elfáradok, ha sokminden volt, a dolgok közepén, és kb lekapcsolok belül (ha nem tudok/akarok adrenalintelített túlerőltetesre kapcsolni), és onnantól aztán van baj rendesen, ha még ugyanugy jelen kéne lenni...

na ezekröl inkább ne is beszéljünk.

minden mindig túl sok egy idő után, és nem csak most meg azért mert elszoktam tőle, hanem ez így van időtlen idők óta, 

akkor is, ha közben paradox módon igénylem a pörgést meg a nyüzsit egy csomószor...

mert hát az, amikor igénylem, meg az, amikor lehet, kell, marmint kéne, muszáj, na és az ahogyan is olyan, hogy viszonylag ritkán esik egybe.

mondjuk ugy:

viszonylag kicsi / kevés az én szükségleteimnek, jólműködési feltételeimnek, 

meg az élet követelményeinek, ritmusának a közös metszete, na.

és ez az én egyik legmélyebb, legstabilabb tapasztalásom, mióta csak az eszem tudom, az van.

külön posztot érdemlő randomság

a pillanat, amikor álltam az erdőben, gombóccal a torkomban, de közben végtelen hálát érezve,

hogy én annyira féltem, hogy elveszitem a kirándulósdit az előző életemmel együtt, pedig milyen fontos volt,

és erre most ott voltam mégis két csajszival a mohás kövek közt, a fák alatt, pont olyan terepen, amit úgy imádok,

konkrétan ugyanazon a helyen, ahol anno exszel is jártunk és úgy tetszett,

és valahogy át bírtam vergődni a tériszonyom miatt necces részeken is nélküle

(de hogy biztos vagyok benne, hogy segítettek volna még azzal is a csajok is, hogy megfogják a kezem a kritikus pár métereken, ha máshogy esetleg nem megy, ami mekkora medzsik, amúgy),

és hát ez mekkora ajándék már az élettől...

na és mennyire fontos, reparatív èlmény.

utána kivételesen elmentünk egy étterembe a céltelepülésen,  (mindig tervezi a csajszi, akivel túrázgatunk, de sose jött még össze) - éspedig pontosan abba, ahova akkor ex vitt. 

szóval ez így pláne.

és amúgy a kirándulópartnerem csajt se ismertem még pl fél éve, és mikor megismerkedtünk, se volt benne a pakliban, hogy pont ővele lehet majd pont ilyeneket csinálni, szóval ez is totál #kigondoltavolna meg #trusttheprocess. konkrétan még bármi is jöhet, jóból is, a legváratlanabb módokon, helyekről, tényleg semmit nem tudni előre. 

ez egy nagyon erős, meghatározó élmény volt. és kapaszkodó, hogy lehetséges olyan újéletet építeni, ami nekem való, úton vagyok, a jó úton, és apránként ugyan, de kialakul majd szépen a minden.

randomságok

amúgy végülis elkezdtem megugorgatni azt a rengeteg dolgot, amit hetek óta görgetek ... 

a nemmegy posztokban is azért mindig ott volt, hogy haladok, csak nyilván nem tetszik a tempó.

rengeteg dolog nehéz erzelmileg menetközben, amik itt meg se jelennek, de hogy azokon is valahogy túl kell vergődgetni mindig.

még mindig nem dohányzom ujra, már szinte sose jut eszembe, pedig sok és mindenféle triggerhelyzet is volt, szóval szerintem ezt sikeres projektnek tekinthetjük mostmár, örüljetek velem. (nem tudom, írtam-e.)

lett rengetegféle időpontom orvosi vizsgálatokra sok helyszínre, mindenféle fennforgasok után - ettől eleggé szorongok, mert utálom őket, de tök jó, hogy haladunk, és már megugrottam a szerzős-szervezős részeket.

szorongok azon is, hol mi jön ki, pl hogy a mellemben tényleg ciszta legyen, drukkoljatok hozzá. (mondjuk a cisztának se örülünk, csak ahhoz képest.)

drukkoljatok az egészségi állapotom további részeinek is pls, hamár, van minek ugyanis.

amúgy meg szanaszéjjel van robbantva a lakás, miután mostanra tényleg kipakoltam a dobozokból... és még a felcipelt nyári ruháknak sincsen meg az elégjó helye... 

ez a rakodás egy rémes folyamat, de a végére (egyszer majd) biztos jó lesz.

megtaláltam például a tányérokat így fél év után, felüdítő, szintén # örüljetek velem.

de valahol bemolyosodtam, és annak viszont nem találtam meg a forrását.. mehh. 

szintén mehh, hogy miután szépen kipakoltam a könyveket, elkezdett zavarni az így keletkezett "vizuális zaj", szóval ezen még gondolkodnom kell, hogyan legyen.

csomó mindenen, igazából, szóval work in progress.

éssss ami ebben a káoszban is egy fő issue: hogy továbbra is agyfaszt kapok a tulajbácsitól ... 

egyszerűen nem képes megugrani a tűzhely kérdést, már ott tartunk, hogy visszaadja a kauciót és költözzek el... felajánlottam, hogy keresek és rendelek én, intézem az egeszet és lelakom az árat vagy valami, de nem akarja kiengedni a kezéböl, viszont rendesen intézni se...

múltkor egy hetet ült az átküldött linken, hogy aztán bejelentse, hogy az nem jo, mert 40ezres szállítással nem rendel. mire is kiderült, hogy ja, ő nem azt nézte, amit küldtem, hanem a másik színt, aminek más az ára, csak mert szerinte a lakásba inkább a fehér illene.

de az a szállítás, az 40ezer, ugyhogy nem lesz tűzhely.

az ezüst, az 8ezer lett volna, éssss - nem hiszitek el - tökéletesen passzolt volna az ezüstszínű mikróhoz, amit szintén ő vett, magától választva.

wtf, jóember.

ezekután addig húzta a nézegetést, gondolkodást, megrendelést, és annyi körben akadékoskodott és kellett mindenre valamit mondanom, hosszú átfutási időkkel,

hogy elfogyott.

most úgy csinál még mindig, mintha nem ő vállalta volna beköltözési feltételként, önként, hosszú egyeztetéseket követően, lepapírozva, hogy vesz oda egy új tűzhelyet. megy a rinya, hogy de kicsi csakgázos az csak noname márkának van, hogy nem lehet fizikai boltban megnézni, hogy nem olyan színű, hogy kicsit nagyobb, mint szeretné, hogy hogy ... és hogy neki mennyit kellett foglalkoznia ezzel a kérdéssel már, de hogy ez a helyzet megoldhatatlan.

őszintén, fél éve élek tűzhely nélkül, miközben azért költöztem ide, mert vállalta, hogy (azonnal) lesz az ősrégi, pusztulat, csak tereptárgynak tekintett, rituálisan kerülgetett izé helyett egy rendes - szerintem a 40ezres szállitásosat is simán meg kéne rendelnie, ha nem talál jobb megoldást, mert ezt vállalta - de hogy amugy egy barátom, aki kevesbé van erzelmileg bevonodva és gyakorlatiasabb, 5 perc alatt guglizott másik jó ajánlatot. 

szóval épp újabb várakozásban vagyunk, mert a bácsi majd este otthon megnézi, hogy mit találtunk, majd elbirálja, majd valami lesz. 

(utálom mostmár a bácsit, konkrétan, ott tartok, hogy megrendelem én a legközelebbi találatot, ha ezt is elb.fszkodja, komolyanmár, aztán kenje a hajára a vállalását...)

kaptam viszont egy porszívót, amit egy barátomék nem használtak már, és ez egy elképesztő életminőségbeli szintlépés...

(korábban azért nem lett porszívóm, mert nem találtam a megfelelőt, aztán meg már pénz sem volt rá, hogy elégjót vehessek, aztán meg belengették ezt, csak idő volt, mire eljutott idáig...)

használtam is - én még életemben ilyen boldog porszívózástól nem voltam.

végülis még belefértem az elállásba is a biciklilakatokkal, csak hát a legnagyobb kánikulában megugrani a 2x egy óra bkvzást, hogy fizikailag is visszaadjam, nem volt mókás, de már nem lehetett máshogy időzíteni.

kitaláltam, mi kell helyette, visszamentem a közeli boltba, de addigra elfogyott ... most epp keresek másik helyen, de majdcsak letudom.

amugy meg nem tudtam biciklizni rég, mert multkor, miután rátekertem a turázásra, nagyon megfájdult a jobb combizmom, és megvártam, míg jpbban lesz, majd a kánikulától mindig nagyon fáradt voltam már késő estére, amikor komfortos lett volna menni, aztán meg megint megfájdult az egyéb megerőltetésben + újabb túrán, és mostmár nem mertem ráterhelni, most meg miezazidő.

időről jut eszembe: ugyan így elkezdett lejjebb hűlni a lakás, de egyrészt most meg ez terheli meg nagyon a szervezetemet (karöltve a mostanában törtentekkel már nagyon sok), másreszt konkrét fizikai elvonási tüneteket produkálok, hogy nem tudom a szigetre kisétálva a szabad levegőn inni a reggeli kvm.

vasárnap is külön kimentem egy második kvval két vihar közt, hogy ne bolonduljak meg... 

egyszerűen _kell_.

na és az emberi kapcsolodások...

a helyzet természetéből fakadóan nagyon kevés ez nekem. mindenki éli az életét, normálisan, gyerekkel, párral, társasággal, ezer elfoglaltsággal... mint én regebben. de én meg most ugye nem. 

mély kapcsolodási lehetőségből, ahol nem kell vigyázni a számra, meg aztán méginkább hiányom van.

még a családommal se lehet, akinek ott igazán mondani lehetne a mjndent, annak meg nincs kapacitása. 

jobbhíján sokszor félmegoldásaim vannak, a negatív, ítélkező reakciót kockáztatva.

ez majd lesz jobb, de addig is nehéz.

meg pusholom is magam, hogy legyek szociálisan kezdeményezőbb, csak sokx nincs kapacitásom.

de pl a társasos sráccal volt egy kibékülősnek szánt "csak mégegyszer hadd aludjak ott" alkalmunk,

ami nagyon nehezen jött össze, mert bár ő kezdeményezte (többedszer), mindig kiderült, hogy nem szervezte, áttette, lemondta, stb ... ugyhogy felb.ott már nagyon és kb el is engedtem, ő meg szabadkozott, hogy de kipiheni meg összekapja magát, és utána tényleg,

mireis végülis összehozódott.

eléggé felkavart és megviselt, mert ugye bő egy hónapig haragban voltunk, nem kontaktáltunk, stb ...  erre most ott rámzuhant, hogy mennyire hiányzott, meg mennyire otthonos is ugyanúgy minden, miközben meg tökre nem és tökre haragszom, amiért úgy elb.ta, bele akart szólni a dolgaimba jogosulatlanul meg veszekedett velem... az egész mindenért, amit csinált. és fogalmam sincs, hogy viselkedjek, stb. ráadásul reggel megcsinálta nekem a világ legrosszabb kvját, tökéletesen fájdalmas "lezárásnak".

nade. utána lett random még 3 átmenős, játszós, szintén ottalvós alkalmunk is, egy héten belül,

amit pedig nem láttunk jönni.

és azokon nagyon, nagyon otthonérzés meg családságérzés volt (leszámitva az egy befeszülős esti részt...), meg totális fesztelenség, anélkül, hogy bármi lett volna.

(simán járkált körülöttem pucéran, ami engem nyilván nem hat meg, mert nőként nem a látvány mozgatja bennem a vért... és hát ... láttam már, egészségére. meg döglöttünk úgy a kanapén, hogy rámpakolta a làbát, vagy én dugtam oda az enyémet, és iszonyú jókat aludtam nála (tovabbra is külön oc) , reggelente lementem kvért, ő meg bekeverte úgy, ahogy szeretem, abba a bögrébe, amit szeretek, megvolt a magunk bejáratott ritmusa mindenben meg egy mély közelség és összehangolódottság...

meg is döbbentem, hogy amugy ezek kicsit ((khm)) párkapcsolatos vibe-ok, ez ment köztünk eredetileg? nem csoda, hogy kifarolt, hátizé.)

erre a héten bejelentette, amikor kérdeztem, mikor jatszunk, hogy úgy tudnánk játszani, hogy ott a lányka is, akivel randizgat. (és randizgatott már akkor is, csak most komolyodott be, gondolom...)

hát nem látom annyira, ahogy a csaj nem vágja le a fesztelenségemből meg az önkéntelen sráchoz érésekből, hogy akármi ... de persze így nem én fogok ott aludni, és nem én kapom reggel a kvt. lehet, fesztelen se leszek. a tapizás meg biztos abbamarad...

közben én is mással randikázgattam, ugye... szavam sincs.

naszóval nem árt átswitchelni erre a távolabbi felállásra. megugrandók +1.

meg persze fenntartásokkal kezelni ezt a kapcsolodást, az előzmenyek tükrében. (long story short - ki tudja, mikor akad ki megint valamin...)

a biciklis, aka A srác, az tényleg kioffolt, és hát amugy veszettül hiányzik.

a fiú meg úristen... na ő ... ő rengeteg mindent bemozgatott, nem mint személy, hanem főleg, mint helyzet, ... 

ez is eléggé a healing  folyamat része, asszem. 

((jaja, tudom, külön vicces, hogy leírtam multkor, hogy nem randizom, erre vele kb  azonnal elkezdtem, de nem tudtuk, hogy ez lesz, na.. ))

de és annyi izgalmas jóság is volt vele ... kézenfogva naplementenézős sétálgatás a folyóparton, ücsörgés az odaszűrődő zenei aláfestésben, nevetgélős dumcsi meg végtelen hosszú (és kifejezetten változatos) smárolások, meg kamaszos sóhajtozások meg diszkrét tipi-tapi a sötétben... fú, nagyon, nagyon jól szeretgetett. igazán meglepően jól. és azt hozta, amire igazán szükségem volt-van-lenne. (bár arra vágytam, hogy mindenhogyan legyek megszeretgetve, nyilván, de ez is már így töltött ezerrel...

és miután leírtam, hogy valszeg el fog tűnni, végülis csak szóbakerültek a dolgok, és akkor már marhára nem úgy tűnt, hogy el akarna..)

szóval nagyon nehéz elfogadni, hogy ez így over.

szóval most így hirtelen megint kifogytunk a ferfienergiákból. 

csak olyan maradt, aki a múltkoriban is, mikor véletlenül a szigeten sétáltunk egy balzsamos későnyárestén, a csillagok alatt, szintén megérezte a hangulatot - csak míg ő velem kapcsolatban, én épp azon bánkódtam, hogy mért ő van itt, miért nem a fiú, ez egy mennyire tökéletes randi lenne ... (és lett is legközelebb, a fiú által feldobva.)

és amikor megkérdezte, hogy megölelhet-e, mondtam, hogy nem, erre megölelt. én meg aszittem, zsigerből belököm a tóba, hogy ne, ne, ne érjen hozzám, leginkább semmikor se, soha többet..

pedig tudta, hogy máshol vannak érdekeltsegeim, és mi csak együtt lógunk haverilag, mert az jó, mert épp nagyon ráérünk és van igényünk ilyenekre, de hát mit számít, mit mondtam, ezekszerint...

ezekkel csinján kell bánni, mert szükségem van emberekre és szabadidős társas progikra, de közben ezek meg lehoznak az életről.

bonuszként most a gyerekekkel is sokszor nehéz volt, nem feltöltős, múltkor pl vigyáztam itt nálam a városban középső unokaöcsémre kicsit, és vért izzadtam, hogy megmaradjon velem abban a végtelennek tűnő másfél-két órában... komolyan elfogytam a végére teljesen, szinte semmi tartalékom.

ugy általában: nagyjából a semmiből "épitkezem", érzésre. vicces így az élet. azért megragadok minden lehetőséget, meg csinálom én a "belső munkát", csak hát @*szom.

érjünk már oda, ahol már elfogadhatóan elégjó lesz...

ja, a működésem meg azért elemezgetjük ennyire, mert össze probálom szedni a közelgő kivizsgálasra, hogy mi van. nem csak, mert amúgy segit, hogy jobban lassam meg utána is meglegyen...

arra még komolyabban keszülni kell majd. de még nem azon izgulok.

nemtom, van még csilliárd minden, de most így hirtelen ez szaladt ki, igy is tldr.

engem utál az univerzum, halljátok

..vagy én nem tudom, lehet, nem adtam valami kéregetőnek és megátkozott,

de hogy így totally elbaszódott már megint minden is.

volt ez a fiú, akivel randikáztunk, és úgy tűnt, végre összetalálkoztam valakivel, akivel ugyanolyan konstrukcióban gondolkodunk - nem akar se túl sokat, se túl keveset, vonzódunk is, szeretget is, sőt, beszélgetni is lehet vele, okos is meg a humorát is bírom, de közben nem kell azon gondolkodni, hogy ő lesz-e a férjem, vagy gyerekkérdés, hasonlók ... szóval lehet csak úgy lenni és élvezni, ami van... és kifejezetten megkedveltem, az összes furaságával együtt.

(volt egy csomó kérdéses dolog meg szorongás, de azok simulni látszottak már, csak jobban ki kellett derüljön, mizu a másikkal, helyzettel...)

erre olyan vismajort kaptunk a nyakunkba, hogy péntek éjjel óta csak kamillázok, hogy demiééért, komolyan már, ilyen pech a világon nincsen, mennyi erre az esèly, de tényleg,

és most így heló az egész.

én meg itt maradtam a keserű csalódásommal, hogy nemigazmár, hogy nem kaphatom meg, amire pedig a világon mindennél jobban szükségem lenne addig is, amíg összerakom eléggé az életem egy komoly kapcsolathoz, mármint hogy komolyanvehető legyek egy működő élettel a randipiacon, és ne csak a csaj, aki majd' 40 évesen nem dolgozik, le van égve, szét van esve, még mindig gyászol és tele van fájdalommal, félelemmel, káosszal, nomeg kérdőjelekkel, akinek fogalma sincs, hogy kicsoda is igazából, mi lesz vele, egyáltalán merre tovább...

nekem nagyon, de nagyon kéne, hogy valaki  szeretgessen, különösen addig, míg nem javulnak eléggé fel a dolgok (amiket én fogok feljavítani, nyilván, és dolgozom is rajta, csak nem akar látszani), de az üres csakreszelés meg az alkalmi dolgok nem jók.

és akkor végre megkaptam, hogy azonnal el is veszítsem. naszóval ez így kínzás.

((ráadásul kiderült, hogy nem is önmagában az, ami történt velünk, hanem ahogy lereagáltuk, különösen az, amit én abban a helyzetben meggondolatlanul mondani találtam ... csak hogy legyen benne egy jó adag önutálat is, nehogymár egyszer ne hibáztathassam magam, fckyeah.))

mit tudunk (a teljesseg igébye nélkül)

hogy van ez a fajta "túl sok mentális energia kéne, de nincs", és van döntési paralízis, amikor fáradt vagyok, meg van, amikor nem fogja fel az agyam a dolgokat, valahogy kifagy a rendszer, vagy legalábbis nem tudja átgondolni, sőt, van, hogy nem, vagy csak késleltetve processzálja a hallottakat, vagy a zavaró egyebektől nem hallja, vagy átugorja, amikor elolvasni kéne, vagy eskü olvassa a szemem, de az agyam mégse, van a túl sok vizuális zaj, hang, interferencia, akármi, ... van a minden sok és hagyjatok / nem tudok jelen lenni, csak a testem, vagy az is el akar onnan menni, és van ez a brutális sikitani tudnék fület befogva tipusú rosszullétes cucc...

meg van a 'túlkevés' az inger (a megfelelőekből), egyfajta brutál hiányállapot, amikor menni kell, szerezni, és szinte fizikai fájdalmat okoz, de tényleg, rosszullétet, az is, és semmi se működik, míg az nincs rendezve...

van egy nagyon szűk optimális mix-intervalluma annak, amikor jól vagyok ingerelve, se alul, se túl, nagyjából semmiböl, és amely tartományban igazán működöm.

meg a körülmények megfelelő együttállása.

aztán van az ugymond erőltetés, abban a formában, hogy adrenalin, nagyon magas szintű folyamatos (emelt) "készenlét", túlpörgetett, túlélezett, túl magas fordulatszámon pörgő rendszer, hogy meg tudjak ugrani a hétköznapi felnőttéletes tempóban dolgokat, pl munkában, hétköznapokban... ami igazából óriási megterhelés, 

és lemerít, és ki kell pihenni.

és van a hiperfókusz, amikor flow van, beszippantódás, amiből meg kijönni nem lehet ugymond, amikor túlhatékonykodik, túlműködik a rendszer random dolgokban, aztán fizikailag vakarózhatok ugymond utána, hogy nem ettem-ittam-pisiltem-pislogtam az elmúlt 7 órában, mert megszűnt létezni a minden más, wtf, ...

meg van, amikor csak kavarog, gomolyog, és semmirese tudok rázoomolni a fejemben se, és ez tud eszkalálódni odáig, hogy majdnemsírva/ sírva járkálok fel-alá, hogy mindjárt megbolondulok tőle... 

meg a nem vagyok képes csinálni, ami annyira értelmetlen, ott van az orrom előtt, de nem bírom rávenni magam, de addig mást se tudok, mert azt kéne, és mééért nem.

aztán van, amikor ki kell vonulni, mert túlsok, úgy pl, hogy valamibe bele, pl rejtvénybe, zenébe, telefonba..., ha fizikailag nem lehet. és van, hogy kell valami erős inger, ami becsatornázza az agyam, behúz, kizárja a kavargó katyvaszt, mikor belül van a túlsok.

meg az is, hogy a lehető legkevesebb dolog legyen pluszban, ami mentális kapacitást von el, kér - legyenek ugyanazok a termékek, ételek, keretek, helyek... ne legyen "zaj", ne kelljen "figyelni"...  

és a lehető legkevesebb "kell" egyszerre, mert csak kevésre jut, meg összességében se legyen sok, viszont leginkább tömbösítve,  hogy aztán a lehető legtöbb recovery idő (aka csak úgy levés) jusson.

tehát az eloszlás se mindegy.

aztán meg az is, hogy tényleg ne legyen túlszabályozott, legyen benne jó nagy rugalmasság és mozgástér (mert full kiszámithatatlan, de legalábbis befolyásolhatatlan, mikor működöm, mikor nem, egyetlen dolog biztos: hogy sohasem hozok egyenletes teljesítményt, semmitse..)

az itt és most, fésztufész is, meg a mozgás, a változatosság is kell bele, ha például munka, szociális életes részek meg nyüzsgés is, már hogy én nyüzsöghessek, meg kellenek olyan egyszerű rutinrészek is, amik kikapcsolják a fejem... na meg tér a bambulásra.

és nem az van, hogy mert nincsenek nagy dolgok és nem vagyok igazán lekötve, mert a nagy dolgok és a kis dolgok éppúgy hozzák ugyanezeket a struggle-öket, sőt  olyankor aztán csak mégrosszabb, amikor "nincs idő" ennyit szenvedni a csip-csup hétköznapi dolgokon, mert vagy elsikkadnak, vagy ugyanígy szenvedek, csak más dolgokkal karöltve azok rovására. (korábban is voltak ezek, csak nem látszottak ennyire, asszem, mert közben "jobban zajlott az élet".)

ilyesmik így hirtelen.

struggles - eszkalálódás (végtelen poszt, random rinyával)

végül ez a "minden túl sok" érzés egészen új szintre emelkedett némi megnyugvás után.

gyors összekészültem (nulla hajmosás), elrohantam oda, amit ígértem (zárás előtt 5 perccel estem be), otthon még megettem a maradék ebédem, egyeztettem a bácsival, mikor jön, mert végre hívott (meg ugye mit szólt az e-mailemhez), bedobáltam ottalvós cuccot és go... vettem rágót meg dörmimacit, megérkeztem, minden okk volt.

végül egy nagy, bonyi játékot tanított meg nekem, nem a megbeszéltet, mert holnap ahhoz ülünk le hárman, és hogy ne az legyen a tanulóköröm. 

(pont úgy jött ki, hogy a harmadik fél a teljes összeveszős-nembeszélős időszakunkról lemaradt, az utolsó alkalom másnapján borult minden és most lesz csak új, mert hát sokgyerekesek nyara, stb...)

ez egy nagyon okos lépés volt, mert iszonyat sokmindent kell egyszerre megjegyezni majd észbentartani, és minden lépésnél leválogatni fejben, 

amit az én agyam nem lájkol az elején,

én meg azt nem, hogy egyáltalán nem látom át még, fogalmam sincs, mik a lehetőségek, egyáltalán mikből lehet választani, mi mit jelent, csinál, hova vezethet egyáltalán, hogy függ össze, nemhogy még mit éri meg... szóval hogy 'assetudom, micsináljak', még annyira se, hogy valamit csináljak, de az agyam nagyon akarná tudni, csinálni meg muszáj...

instant AP.

nagyon jól magyarázta amúgy, kifejezetten jól, csak sok volt. (és hosszú.)

el is szoktam ezektől mostanra,

meg nem vette le teljesen a dumálós youtube vidit a háttérben, (amit utál, hogy szoktam kérni, de hát nekem interferál..)

meg közben bekúsztak már a más dolgok is, hogy ezt is elfelejtettem intézni, azt is, ...

nem tettem be a pénzt, mert elfelejtettem, miért lett volna fontos, így nem lesz bérletrevaló hazafele, lecsúszok valami másik tök fontos határidőt, ha nem intézem, mert valszeg én azt félbehagytam legutóbb, és mehetek a bankba személyesen ügyintézni,

(és nagyon, pánikszerűen kerestem a jelszavam meg ilyenek, de már nem találtam meg éjfélig...)

meg volt korábban egy olyan, hogy játékból a fenekemre akart csapni valamivel, ami engem hirtelen úgy betriggerelt, hogy aztán teljesen megszeppentem, hogy így what, és akkor az is ott volt már a levegőben meg a fejemben-idegrendszeremben lenyomatként, mert akkor így ez ilyen random pánikreakciót váltott ki kb, hogy én ezt nem akarom, és egy nagy váratlan stressz volt,

és a végére éhes is lettem már meg mentálisan nagyon fáradt is ... 

és éreztem, ahogy áll le az agyam, a legegyszerűbb dolgokat se látja át,

 (pl hiába lettem megkérdezve róla, hogy "beleszállok a kajába x ft-tal, az elég-e?"),

csak próbálja kilogisztikázni, milyen bk-s kupont használjon fel, mit együnk, de már ez is nehéz ... és csak visszhangzott bennem, hogy kell egy kis szünet és ennem kell meg inni hozzá egy kólát, muszáj az a kóla ...

de hogy azok is határeset nehézséget jelentettek, hogy megjegyezzem, hogy miután kifizetem, még kérjek egy kis papírzacskót hozzá, meg hogy barackos legyen majd az ice tea... és látszott is rajtam tutita, mert elmondta sokszor meg elmondatta, mit hogyan, aztan meg igy is bejött velem inkabb, gondolom, üvegesedett a tekintetem meg így hallattszott is, hogy kb se kép se hang... a rendelésszámról már így is screenshot kellett (az ő appjából rendeltünk most)  .. 

és akkor okk, megugrottuk, ettünk,

de valahogy túl hamar nekiültünk utána a játéknak, mert már elmúlt éjfél, (pedig nem is egyből..)

és talált valami angol nyelvű soul albumot, amit betett a háttérbe,

és hiába kértem, hogy esetleg szöveg nélküli zenére váltsunk, vagy még pihenjünk kicsit, 

mert ez így sok,

nem tudom jobban megfogalmazni, de sok, sok, sok, túl sok, valahogy túl sok inger, túl nagy falat egyben, és hogy érzésre olyan, hogy legszívesebben a fülemre tapasztanám a kezem és sikítanék, hogy ez így iszonyatosan rossz és nem bírom elviselni...

ő kiakadt, mert nagyon szerette volna azt a zenét meg némileg idegbe' volt már, hogy bénáztunk és nem jutott elég idő játszani, és amúgyis túlérzékeny vagyok, legyek már keményebb meg alkalmazkodóbb, stb (ez így az egyik nagy egyet nem értésünk az életről és dolgairól amúgy), és nem vette le eléggé a hangot, bár levette jócskán,

és akkor én kétségbeesésemben egy ponton tényleg befogtam a fülem, ... de nem ment úgyse,

és aztán már tényleg figyelni kellett volna arra, amit ő mond, hogy megértsem, mi történik,

aminek az lett a vége, hogy mindketten kiakadtunk mégjobban.

én azon, hogy nem bírok, mért nem érti, mért nem kapok 5 percet,

és végül beviharzottam a fürdőbe,

lekuporodtam a kád szélére, befogtam ott is, méginkább a fülem, becsuktam a szemem, és tényleg 5-10 percig csak úgy ültem ott,

mélyeket-lassúakat lélegezve,

hátha.

döbbenet.

és akkor utána, bár még mindig elég rossz volt, képes voltam kimenni.

kicsit még magyarázott, de aztán valahol egyszercsak megértette, hogy én ezt nem direkt, és hogy csak nem tudtam jól elmondani, hogy milyen meg hogy help, de qrvára azt hallgat, amit akar, és tökre nem érzelmi meg akaraterő kérdés, és olyasmi, biztos, mint neki, amikor néha pánikrohamot kap egy plázában a tömegben, de mégsem ... és akkor túllépett rajta, meg én is,

és aztán le tudtam ülni már az asztalhoz is,

és kicsi idő még kellett, de utána normalizálódott a dolog eléggé, hogy a zenét is bírjam meg a játszást is, szokásosan.

hát. úgy kicsit az van bennem, hogy én sose tudtam elképzelni, milyen lehet az az auti meltdown, amit annyian próbálnak pedig átadni vidikben a neten, ...

de hogy gondolom, valahogy ez, csak nagyban.

ez a túl sok, elviselhetetlen a minden, és sikítanom kell.

és elmenni onnan / befogni a fülem / megszüntetni a dolgokat / akármi... durva, akkor is, ha nem sikítok, mert felnőtt vagyok és kontrollálom. de naggggyon rossz.

(de nem ő volt a sok, nem az ő reakciója, az csak nem segített, hogy "megfogjam ezt". ill a vasárnapi le-fel utazós családi banzájos fáradtság meg a meleg viszont még tuti benne volt.. a szerk.)

és gondolkodom azóta is, hogy wtf. 

szokott nekem ilyenem lenni?

szerintem amúgy szokott. ritkán, de igen.

most, hogy nem dolgozom, és töredék a terhelés, már el lett felejtve,

meg kulturáltan szoktam csinálni - kimenekülni a mosdóba kamuindokkal, akármi, de hogy yepp. van, hogy túl sok. csak kicsiben, kissebben. vagy hát ennyire nem szoktam "beszorulni"...

exszel is volt olyan harc, hogy nem bírom, ha szól a tv a háttérben, csak ha konkrétan nézzük, ki is volt tőlem, meg itt is, hogy nem bírom, ha szabálytanulás vagy játék közben beszélős vidi is megy,

meg borzasztó volt a társasjátékok éjszakáján anno a háttérzaj pl ... meg ... a nagycsaladi szessönökön szokott volt lenni ilyesmi egy idő utan, emlékszem, amolyan shot downnal. ... meg ... nem emlékszem, de tudom, hogy volt még. 

és ma is pl elmentem ebédelni, gondoltam, megluxikázok ott egy kólát is és kicsit átgondolom a dolgokat nyugiban végre, erre egyszercsak halkan, valahonnan a konyha felől kiszűrődött valami xtrán szaggató, sercegő, akadozó rádióadás, csak zene, de ha nagyon halkan is, bele a helyiségben szóló zenébe, és annyira durván megindult az érzés, hogy ezt nem lehet kibirni igy együtt, hogy felhajtottam egyben a szépen beosztani kívánt maradék üccsim és pisiltem és kvázi elmenekültem...

mert interferál és túl sok és borzasztóan irritáló és ... hát nemtom, csak így ne.

meg még ma is előtte - ahogy még csak hazaértem a társasostól, és belül volt sok, nem tudom, az a rengeteg "feladat", logisztikázni való, amire kell a mentális kapacitás .. , pl hogy már akkor le akartam szállni a kajáldánál, hogy jusson ebéd, de véletlen továbbmentem, de aztán rájöttem, hogy milyen jó, hogy nem szálltam le, mert hát nincs nálam rá pénz, szóval megiscsak haza kell ugrani, de akkor most be kell-e menni a bankba, mielőtt a kártyára pénzt teszek, hogy legyen hozzáférésem a számlámhoz az elfelejtett regisztráció ellenére is, vagy előbb menjek el kpval enni, de akkor meg hogy teszem a számlára a sok aprót, és akkor most vigyem-e már magammal a többi pénzt, de és mennyit, és kell-e hagyni a főszámlán belőle és mennyit fog kérni a bácsi kpban, mert megint nem mondta, sose mondja, hiába kértem anno, de mért kéne mindig nekem eszembe jutni egyesével kérdezni, de amugy akkor se szokta elmondani, igaz, de és a bankos mindenféle azonosítóim vajon hol vannak az intézeshez, a telefonomban is meg kell legyen minden, de hogy keressek rá és hol, semmit nem dob ki semmire, ami eszembe jut, 

jajj és basszus, az elállás, talán még ma is megcsinálhatnám, szamoljuk ki, ahhoz keressük ki a dátumot, meg mire a tulaj jön, ki kellene takarítani, és már megint délután van, vajon mi fér bele, hol kezdjünk hozzá, de lehet, bejön megint cipővel /kiszakad a labzsakja / ugyis undorodni fogok mindentől, amihez ér, de most éhes vagyok, és jusson még kaja, de akkor mar naptejezni is kéne, mert ziher, hogy nem sétálok el visszafele a pótlóig, meg amugy is utálom, meg akkor már le kéne cserélni a mar este szarra stresszizzadt felsőm, de akkor már meg is mosakodni, de jusson kaja is, ó, de nem vettem már megint deót, itt meg a közelben olyat nem kapni, pedig mindjárt elfogy, mért felejtem el mindig, jajj, de a hajam hogy áll, de erre most nincs idő, de bele kell majd férjen, hátha lesz randim, de amúgy hány óra is lehet mostanra, de a pénzt itt ne hagyjam megint basszus, most ki kell tenni, de mennyit is kéne, ..

..,

..

ezek így sorban,

mint valami vegtelen loop, ami mind mentalis kapacitast akar,

és csak így rámszakadt az egész megint, 

és akkor csak zokogtam, hogy túl sok, most csak belül ugyan, de túl sok, és nem bírooooom, és fogalmam sincs, mi van, csak hogy ez túl sok így most egyben, és se eleje, se vége, se fogás rajta, és mért nem működöm, és ezek csak gondolatok, nem ingerek, hogy lehet így is túl sok és mééért érzem ezt.

őrület.

és eszembe jutott, ahogy anno mondom a psziknek, amikor kerdezik, mi segít, mi tölt, vagy ilyesmi, 

hogy a kevés terhelés, meg a terhelés utan az eleg sok 'csak úgy levés', lézengés, magamban szöszölés, amikor semmit se kell, 

és hogy ők erre, hogy jó-jó, de azt nem lehet, arra nincs idő felnőttként, olyat keressünk, ami kompatibilis az élettel, ... és hogy ... nem. tenyleg ez.

hogy túl sok lesz, lemerülök, kiakad a mérő, és akkor csak úgy lennem kell nulla korláttal.

és ma is, most is.

megcsináltam a bankos dolgot, a pénzrátevést és a kajálást, és over.

most muszáj csak úgy lennem a zenémmel a szigeten. az is olyan, hogy becsatornázza a dolgokat, 

iszonyú sok dolog lenne, de nem megy, nem látom át, szóval most csak ... várunk.

((aztán lemerült a telóm, igy zene nélkül hazamenekültem, de még azóta csak egy wc-zuhany-ágyonminiszundi kört tudok felmutatni.))