szóval a pasival nyűglődünk, rémesen, és próbálom meggyőzni magam róla, hogy én túlreagálom, ő meg kimerült, és ezért veszekszünk, és előfordul az ilyen, nem pedig az van, hogy reménytelen.
mert amúgy most kib.tt reménytelennek érzem.
már három átbőgött estén vagyok túl zsinórban.
már betegszabin is voltam, mert a sok sírás miatt teljesen lenullázódtam fizikailag. (nem szabad ennyit, mert úgy fogjàtok érezni reggelre, hogy leszakad az arcotok, szétrobban a fejetek, süt a bőrötök, fáj minden izületetek és nyirokcsomótok, és kirázza belőletek a lelket is a hideg, no és persze nem tudtok nézni, csak cszukottszemmel, úgy lüktet a szemgolyótok. nem remek...)
már olyanokat mondok a számmal, hogy megszégyenített a szexualitásomban. meg, hogy mintha teljesen, de tényleg gyökeresen máshogy képzelnénk el azt a párkapcsolatot, amiben élni szeretnénk.
nagyon félek, hogy ez így marad, és többet nem tudom felidézni, miért is gondoltuk jó ötletnek az összecuccolást és közöséletet, milyen volt az a decembertől mostanáig tartó veszekedésmentes, intelligensen vitatkozós időszak, amikor minden olyan működőképesnek tetszett. és normálisnak.
(ez valami hasítás, hogy nehezen hozzáférhetőek róla az emlékek, a tudás?)
boldog valentinnapot, hesteg.
(eddig még az influenza volt a legjobb, amit ilyenkor tőle kaptam, azabaj.)
remélem, elmúlik, hesteg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése