az elvi probléma /1

meg az, hogy nekem van ugye egy állásom. azaz dolgozom, pénzt keresek, mint bárki más.

ez egy teljes àllàs, csak más időbeosztással, tömbösítve 2napokat tizenkétórázom, de óraszámra átlag ki szokott jönni. (persze az nem számít, másoknak munkaszüneti nap van-e.)
borzasztó stresszes amúgy (egy csomó ránézésre nem is látszó dolog miatt), és rohadt keveset fizet. (de pl a titkárnők se keresnek ott jobban, megdöbbentő módon, szóval ahhoz képest meg jó nekem.)

azt szeretem benne, hogy tömbösítve van. vagyis a sok szabadnapot.
meg hogy ott is olvashatok egész álló nap, végülis.

szóval nekem az a hozzáállásom, hogy letudom a kötelezőt, de azon felül hadd foglalkozzak a saját dolgommal. (csupa olyannal, ami aktuálisan érdekel.)

nemigen van bennem ambíció, azt hiszem.

gondolom, ez más lenne, ha olyan melóm lenne, ami egyben érdekel is,
vagy ha olyan célom lenne, hogy pénzt szerezni-gyűjteni x dologra.

de, szomorú vagy sem, egyik sincs.

engem pl a párkapcsolatok pszichológiája érdekelt, az, hogy kinek milyen kariajit vegyek, hogy hol lehet ingyen-occsóér' használható szekrényt szerezni, aztán a hogyan válasszunk jó notebookot, most meg épp az arcápolás, ezzel foglalkozom, erről olvasok napokat,
mindig ami épp érzetre szükséges.

a jövőm építése full hidegen hagy még úgy is, hogy a pasi szerint így örökké màsoktól fogok függeni.


de könyörgöm, legyen màr elég, hogy rendesen dolgozom.


egyrészt tudom, hogy nem marad így, nem is értem azokat, akik magyaráznak, hogy ebbe nem szabad beleragadni, mert bennem sose merült fel, hogy így maradok...

most ez van és majd, ha eljön az ideje, máshogy lesz, továbblépek.

komolyan az a külső nyomás, hogy mindegy hova, csak lépjek tovább, akkor is, ha nem akarok, nem érzem aktuálisnak, nem látom, hova lenne értelme?

utálom ezt.

meg hogy el fogok így késni... végleg lemaradok... (hát nem tudom, ki mennyit lát belőlem, de ezúton jelentem: már elkéstem, már lemaradtam, már biztos, hogy nem tudok olyan életívet befutni,
már hadd ne kelljen a lehetetlenen erőlködnöm, örök kudarcra ítélve...

szóval már mindegy, akkor meg nem lehetne, hogy végre a saját tempómban haladjak?)


másrészt gyűlölöm azt a hozzáállást, hogy a szabadnap arra való, hogy méghasznosabban töltsd, a.k.a. bepaszírozz oda egy másod-, harmad-, sokadállást, meg mindenféle alkalmi pluszmunkákat, meg pörögjél egész nap.

(utálom: az első kérdés a "na és mit csinálsz még mellette?", és jön a döbbent fej, hogy "semmiiiit? de hát kényelmesen beleférne valami más is...")

szóval héló. nemár. komolyan?!
én nem kulimunkával akarom tölteni az életem, van annál jobb dolgom is... ez egy.

ledolgozom órára ugyanazt. ez kettő.

egy átlag irodistán akkor miért nincs számonkérve az x-edik plusz állása? neki miért jár a pihenés a szabadidő, ha nekem nem?


egyáltalán, mi az, hogy ciki, ha a szabadnap tényleg szabad, és urambocsá' pihenéssel tellik?

volt olyan kolegám, akinek 4! állása volt, ebből több 24órázós-ottalvós, borzasztóan nézett ki mindig, és alig látta a családját...

vagy apám, aki még tàntorgott is a kimerültségtől rendszeresen.

vagy a pasi barátja, aki az x àllása meg mifenéje mellett még sulikba is jár, és annyit volt távol otthonról ezek miatt, hogy fix szobát bérelt a városban. (én már akkor mondtam, hogy igazàból ez abnormális, és menekül a rossz házassága elől... és lőn, végre válnak.)

ezek lennének a követendő példák, komolyan?

a pasi is telepakolja megint minden napját munkával. rám ezzel iszonyú nyomást helyezve. ez meg nem fair így. sok szempontból nem az, szerintem.



szóval a dilemma egyik fele nagyjából ez.