ez vagyok én (végtelenhosszú fázisposzt, csak szólok)

nádja vagyok, élő szövettel bevont érzelem- és érzetgomolyag.
tényleg, sztereotíp módon érzelem- és benyomásalapúan gondolkodom és kommunikálok, imádok beleveszni a részletekbe, ösztönből izgat, hogyan tudom minél érzékletesebben megfogni és megfogalmazni az élményeket, gondolatokat, azt a belső lenyomatot, amit a dolgok hagynak - meg maga a lenyomat is, nyilván, sőt.

(csak sajnos magamból kiindulva, így mások számára sokszor túl hosszan és terjengősen, befogadhatatlanul? van valami ilyesmi öncélú mellékíze asszem.
ez nagyrészt a betegségem "mellékhatása", a pszichonéni szerint pl csodálatos az az érzékenység és érzelemgazdagság, ami egyben a szenvedés egyik fő forrása is,
meg hát tudjuk, hogy alap gyerekkori élmény, hogy nem engem látnak, nem értenek, gondolom, ez is motiválja a túltolt (ön)kifejezési vágyat.
bánatomra nagy elfogadásra eddig általában nem talált.)

szóval a lenyomat, és annak értelmezése is.
(ami pedig már racionalitást, szigorúan meghatározott logikát kíván, ki érti ezt.)

semmi a világon nem érdekel jobban az emberi psziché működésénél (azon belül is kiemelten az affektív terület, minő meglepetés).

szerintem nincs ennél kimeríthetetlenebb, sokrétűbb és izgalmasabb téma.
ez a végzettségem ("szakmám"),
a "hobbim", már hogy fő érdeklődési köröm
és a jelenlegi projektem is. (pszichonénihez járni olyan, mint nyelvtanfolyamra, csak mást tanulunk.)

nádja vagyok, szakbarbár. de amolyan sufnituning módon.
szeretném azt mondani, hogy ehhez értek. persze nem merem, mert emlékszem, milyen jegyekkel vergődtem végig magam a diplomáig. meg mert csak egy lófaszka alapdiplomám van. és mert a tudásomat, ha ugyan lehet annak nevezni, főleg az internetről és kliensoldalról szereztem, szakemberek köznek szánt posztjaiból és cikkeiből, nem tankönyvekből és szakcikkekből. meg nem is tudok csípőből forrásolni, képtelen vagyok az àllításaimat (inkább feltevéseimet) konkrétan hivatkozva megalapozni, mint hogy Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete, Sternberg-féle szerelem háromszög-modell vagy Mahler kötődéselméleti alapvetései. mert még ezeket a szakma for dummies jellegű dolgokat sem tudom rendesen visszamondani.
én az egyetemről főleg a látásmódot és a szenvedélyt hozom.

emlékszem, az első félév mekkora sokk volt anno: "úristen, én ezeket nem akarom tudni az emberi működésről, ezek annyira kiábrándítóak!!!!"
aztán az élményre, ami pályaelhagyóként megcsapott: nekem erre van ráállva az agyam, én soha többé nem tudok már más szemmel nézni a világra és másokra...

aztán az is van, hogy ezt semmittevésnek címkézzük, mert nem ebből élek, semmire nem használom, csak fecsegek róla. a munkámat meg elpazarolt időnek, holott életemben soha annyit nem olvastam még az emberi működésről, mint ott. oké, mondom, inkább pongyola konyhapszichológiát, de talán van annyi rálátásom, hogy a faszságokat kiszűrjem... sokszor vitatkozom fejben a szerzővel, ha ez számít, nem tudom... néha csak egy-egy gondolat ragad meg, inspirációnak, továbbgondolásra, továbbguglizásra. mindig újabb és újabb témafelvetések és nézőpontok jönnek szembe, imádom.

no és kommenteket, meg gyakorikérdéseket (meg blogokat) szoktam még. no de nem is azért, hogy szórakoztassam magam, hanem mert lenyűgöz az emberi gondolkodásmód diverzitása. hogy hányan hányfélét, sokszor megdöbbentő ostobaságot, sokszor számomra újszerűen zseniálisat... és hogy mennyire másképp élünk meg dolgokat. és hogy vajon ki mit miért.

én valahogy ezekből, úgy érzem, tanulok.

múltkor volt, hogy egy héten belül a pasi, fürtös és a pszichonéni is azt mondták rám (az ilyen jellegű fejtegetéseim miatt):
okos vagyok.
és én úgy örültem, úgy szeretném azt hinni, hogy tényleg, hogy ezekhez, ezekben legalább, de aztán egyből elszégyelltem magam - hát milyen jogon hiszem és mutatom én ezt magamról? hát én csak összebulshitelek itt mindenfélét nagy hévvel...

szóval nem tudom, tényleg, hiába van papírom róla.

meg volt, hogy a pasi barátja betámadott (ez egy roppant idegesítő szokása), ébredés után, kávé előtt,
hogy én miért verem a ...om ezen a lófaszka melóhelyen, ahelyett, hogy pénzt keresnék, hogy én mennyire lusta vagyok.
elgurult kicsit a pöttyös, kényszert éreztem megvédeni magam, és összehordtam neki mindenfélét a "szakmámról", hogy én hányezer oldalt elolvastam itt, hogy a tudásom bővítem, hogy így derítem ki, melyik területet célozzam majd meg, merre menjek tovább, mert marhára nem mindegy, jól lövöm-e be, hogy igenis baromira van értelme, lásd fentebb (csak a kétségeim, ellenvetéseim nélkül).
és bejött. fura volt, mert ott is azt éreztem, ez az egész csak bulshit, fenéket értek én ezekhez, csak szeretnék - közben simán meggyőztem vele.



másrészt tudom azt is, hogy mindig szerettem írni, szintén a benyomások megragadása végett. nevetségesen hosszan képes voltam elszöszölni a legkifejezőbb szavak megtalálásával.
akkor szégyellnivaló semmittevésnek éltem meg azt is, pedig valahol milyen szép volt például, ahogy álltam az üzlet előtt, mikor épp nem jött senki, néztem az ernyők alatt siető embereket és a langyos esőt, és hosszasan méláztam néhány mondaton: hogy sűrítsem bele a dinamikát, fényeket, színeket, illatokat, a hangulatot, hogyan kerülhet papírra az a plusz, amit épp minden idegszálammal érzékelek és befogadok, az életnek ez a teljesen lényegtelen és hétköznapi, mégis magával ragadó metszete.

ha tehettem, mindig mindenhova füzettel és tollal jártam, de így is tele voltam cetlikkel, ad hoc összefirkált szórólapokkal, skiccekkel és mondattöredékekkel,
amikkel aztán végül nem lett semmi,

hisz sose tudtam, mivégre csinálom, csak csináltam.

szóval úgy igazán ezt se használtam semmire, néhány egyetemi lapba írt cikket leszámítva. (meg hobbiból a csajoknak kielemzett flyert - amitől megőrültek, rajtam kívül sajna senkit nem hozott lázba, hogy basszus, ha inkább ezt vagy azt a színt, szót vagy betűméretet választják rá, mennyivel kifejezőbbre sikerül...)



valahol még ez is megvan, kicsit összekötődik ez a két terület: hogy mit és miért érez az ember (aztán hogyan reagál rá, gondolkodik róla), és azt hogyan lehet a legpontosabban megfogalmazni.


botrány.

botrány, mert nagyonnagyrészt ez vagyok én, nádja, de fogalmam sincs, mit kezdjek vele. mindez csak úgy van, sokszor én is csak úgy vagyok és teljesen fogalmatlanul boncolgatom, nézem (és csodálom) a világot, az embereket, állítok, kijelentek, feltételezek róluk dolgokat, miközben azt se szoktam tudni, hogyan illesszem magam a képbe a gyakorlatban.


de mocskosul hosszú lett, basszus, de milyen jólesik, hogy kijött, ha ilyen nyersen is. hogy igen, hogy ez, de hogy vajon minek.