nektek is,

nekünk is, mindnyájunknak klassz szilvesztert és utána

ez az év

nos, nem volt sétagalopp. leginkább mintha rászíjaztak volna valami kegyetlen érzelmi hullámvasútra.

megállás nem nagyon volt.

bár nem írok róla, azért érzem: még mindig a romeltakarításnál tartok. legalább már ott, ugye, de na.

2017, kérlek... megelőlegezem a bizalmat.
(bár már fogalmazom, mit kívánok Luciánál, biztos, ami tuti...)
légyszi, legyél kegyesebb!
légyszi, legyünk jóban...

ünneplésekbe', nagyon

lemaradt innen, hogy mindnyájatoknak boldog karácsonyt, de gondolni gondoltam rá! remélem, jól telt, és telik is még, és tudtok pihenni is kétünnepközt, és kisimulva, élményekkel gazdagodva lépdelünk az új év felé :)

itt egyfolytában zajlik ám a minden, rengeteg ember, kaja, utazás, beszélgetés, kb most először van öt szabad percem dec21 óta magamban, de olyan fáradtságot érzek, hogy nem mesélek még, csak fürdés, alvás.

holnap pedig betöltöm a 30-at.

hajnali negyed három

megjött.

kicsit nehéz volt megváltásként értelmezni, görcsgombócként a takaró alatt reszketve, meg annyira nem is hepihálidéjzes végigmentsruálni a kedvenc ünnepem... de isten áldja a fájdalomcsillapító feltalálóját és a pasi azon jó szokását, hogy álmában is képes szorosan magához ölelni és a nyakamba szuszogni.

izé

csupa jó dolog történik velem, forraltborozás hóesésben, tűzoltós puccos kari, évvégi jutalom, ajándékok, kedves emberek, ölelgetés, szereret - én meg közben egyre csak nyomorultul érzem magam: az életem kilátástalan, minden bizonytalan, mindenszar. de nem tudom, miért...

ma délelőtt ki se keltem az ágyból, felváltva bőgtem és zabáltam az ajándékba szánt szaloncukrot órákon át. (néha egyszerre. pedig nem is szeretem különösebben a csokit...)

nem mentem hazahaza sütit sütni, nem indultam még el ajikat venni, ráfogtam a pms-re, próbálok túlélni.

a pasi, miután megtudta, mit csinálok és hogy érzem magam, egyből nem volt már cuki, és csak annyit mondott, ebben nem tud segíteni. úgyhogy, ha lehet, azóta még rosszabb, abszolút cserbenhagyásként élem meg most, hát mi az, hogy még csak meg se próbált vigasztalni?!
az hagyján, hogy itt volt a környéken, és ideje is lett volna irl összefutni, de hogy még pár együttérző-bátorító szóra se tellett... se telefonon, se írásban, sehogy...
hát ez kib. rosszul esik.

ex meg írt, hogy odadná a két éve ígért pénzt ágyneműhuzatra, és tudjátok mit, basszus, este átugrom érte. pedig tudom, hogy csak elviselhetetlenül magányos, azért akar újra kontaktolni és én nem akarok, de leszarom, a lelkemnek kell az a qrva huzat.


voltam kvzni, vettem kartont, vattát, ragasztót a jelképesekhez, pontosítottam a terveket, csináltam hangulatvilágítást, karácsonyi playlist szól, ettem-ittam, de semmivel nem jobb.

semmi se, sehogyse, csak már nem engedem meg magamnak, hogy sírjak, mert minek...


qrvára remélem, hogy a hormonok és elmúlik, mert ez rettenetes.

holly jolly

szerencsére, ha bele is pusztulnék a napba, a hangulat már meg lett teremtve:

válogatott kínszenvedésekbe'

...és akkor volt pofàja a bennem lévő fél pohár sörnek meg 2 cent pálinkának azt mondani: igyál még.

a gyakorlat meg a teszi

végül egészen kiegyeztem a gasztroajándék ötletével. aztán este csináltam egy ehetetlen zöldbabfőzeléket, szóval...

(nagyon nevet.)

alászállt a pokolba

nádja, egy kicsit, és legszívesebben sikítva menekülne innen. yepp.

mióta csak hazaértem, a nagymamámnak be nem áll a szája, és iszonyú.

egyfolytában valami kisbabát làt, de takarjuk be, meg ne fázzon, de még nem evett, fel kell kelteni enni, de ez a takaró vizes, de nem látja, hova lett, de nem hiszi el, hogy bevittük a szobába és alszik, de ő látni akarja, de nézzük meg, ...

és ezt így, végtelenítve, vitatkozva.
apám megpróbálta meggyőzni, hogy nincs gyerek, de úgy kiborult, hogy azóta inkább a 'megetettük és letettük aludni a szobába' verziót nyomatjuk a fogadott segítséggel (aki reggel-este jön hozzá), mert már ő is befutott.
meg amúgy fogalma sincs, ki vagyok, csakis össze-vissza dolgokat mond,... a kisgyerekes rész konstans egyedül.
már legutóbb is szörnyű állapotban volt, de ez...


erre most így nem voltam felkészülve.

meglepik

egyrészt ebéd után felcihelődtem, hogy na, most már elszívok egy cigit, és ahogy nyitottam a kaput, szembejött a pasi. mert gondolta, hoz nekem egy kvt, egy ölelést meg egy puszit, csak úgy.
mit is mondhatnék: awww.


másrészt idén időben elkezdtem ajándékötleteken agyalni, de jajj, nagyon nehéz. mert mindenhez pénz kell, az meg nekem nincs. gasztroajik kilőve, szerintem még ne most erőltessük... jobb diy cuccoknál meg: alapanyag. ahh.
a pasira költök, az oké. a csajokra is, mert véletlenül vettem egy bögrét (ne kérdezzétek, hosszú), ami pont olyan újcsajos, aztán mondta, hogy ó, hát eltörte a kedvencét - reméljük, nem pótolja addig, akkor már árban ehhez viszonyítunk.
no de a szűk család, az nekem efölött még plusz 9 fő (2 és fél tesó + párok + szüleim + mami),
meg a nagybátyámék is igen közeliek, külön keresőként biza nekik is illenék valamit, az még 7. (keresztanyámékat hagyjuk is.)
eddig (szégyen-e vagy gyalázat) le szoktam volt tudni 1-1 csomag szaloncukorral. hát most már tán nem kéne...

na de és akkor mit.
lehet, hogy a szülőknek lesz közös tesós aji, színházjegy. oké.
a többi viszont még rejtély... (odáig jutottam, hogy kezdek kétségbeesni, viszont szupi ötleteim vannak már jobban fizető munkahely esetére... vahahhaaa.)

ma esti program: további inspirálódásokba' kicsimmel. (csak kicsim nélkül...)

(vagy: alvás. meglátjuk.)

cool(a) list

idén is szembejött ez a kis válogatás. ami hát... nem is tudom.
paródiának humortalan, komolynak teljesen blőd.
ilyesmit gimiben ad ki a kezéből az ember, esetleg 18-20oneleje évesen, mikor még éli a védett későkamasz életet és semmit se látott a valóságból, de meg van az ellenkezőjéről győződve. (kicsit olyan HÖK-utánérzés amúgy... erőltetett, béna szövegekkel, pff.)
gondolom (remélem), csak amolyan belsős poén.

van egy párszáz(?) fős fiatal réteg a fővárosban, akik kb mind ismerik egymást, merthogy ugyanazokba a kocsmákba járnak inni és valami rejtélyes okból kifolyólag nem csak erre van temérdek idejük és pénzük, de 'főállásban' önkifejezni is. na, ez tippre az ő 'best of'-juk lehet.

és igen, tudom, milyen érzés úgy belépni egy helyre, hogy ismernek. és te is, szinte mindenkit. (jó.) el tudom képzelni, milyen lehet ennek a kiterjesztett változata. (még jobb, naná.) és azt is, hogy úgy érzed, ez a világ - holott annak csupán egy beszűkült, pici szelete.

belterjes, sokszor üres és felszínes, öntömjénező, tele magukat valakinek gondoló/kikiáltó "menő" arcokkal. akik, nos, a maguk köreiben biztos. (erre mondom, hogy belsős poén.) "mi mind egyéniségek vagyunk." nyilván.

igen, nyuszikák. a látszat az fontos. meg kell találni a célcsoportot, közeget, és a módját, hogy megmutasd, láttasd nekik magad. (meg nem árt magadat is.)

viszont ha a látszat a minden...

és hogy miért téma, miért nem hagyom simán csak szó nélkül? ezért.

mert ezt a csajt tették meg idén a legcoolabbnak. akinek pedig minimum komoly pszichoterápiás segítségre volna szüksége, hogy valaha esélye lehessen egy "normális" életre.
(tudom, nincs olyan, hogy normális, de mind értünk ezalatt valamit, és ennek a homályos elképzelésnek a metszetére gondolok most...)
ez a csaj nem simán pozőr, hanem brutál sérült. nem kell hozzá semmilyen szakmai érintettség, aztán mégse látják - elég átfutni ezt a korábbi cikket, erről beszélek.

igen, anno olvastam, és igen, megragadt, és értem, hogy a meghökkentőre és bizarra van kereslet, ő aztán kitűnik, ő igazán egyéniség... meg hogy a kortárs művészet...

de hagyjuk már...

a pénz, míg van, "elfedi" a problémáját - ez alapból durva.
viszont hozzá még a kiemelés... hogy okcső, te tök beteg vagy, de ez annnnyira menőőő...

gondolom, ezt a bulikàzós, csillivilli lufiegót majd szép lassan kinövik... csak ott ez a csajszi, aki meg miből, hova?

"Nekem már 15 évesen azt mondogatták itthon a bulikban, hogy miért vagyok itt, ki fogok égni, de én nem értem, hogy ez mit jelent."



innentől szerintem már nem is annyira súlytalan, és pláne nem vicces*.
coolnak meg aztán végképp nem mondanám.



*:a korábbi években még jókat röhögcséltem rajta, hogy miezaszar?!...

a pasi meg

elvitt moziba (Éjszakai ragadozók - durva, de gyönyörű), és előtte ad hoc jelleggel, szuperromantikusan megvettük a karácsonyi ajándékomat (pár hónapja ugye vágyaim tárgya):

meg ha már bent voltunk az üzletben, pont talált magának ő is (egy ugyanolyan színű-anyagú táskát meg egy qrvajó sapkát), tehát azokat is - és mitadjisten egyformába került, így ugyanannyi marad meglepifaktornak fejenként a keretből. (keretünk van, hogy ne legyen durva mellényúlás. tavaly még összejött spontán is, titokban, idén nem kisértjük a szerencsét.)
mivel a kasszánál még egy 20%-os kedvezményt is rádobtak, surprise-nak, az egész annyira jól jött ki, hogy elmondhatatlan.

zavarbaejtően nyál volt a folytatás is, bújós-szeretgetős-főzöcskézős ... (nekem pihenős, mert ilyen disznófülű vagyok, neki tanulós, mert szegényke...) eltekintve a kis konyhai bakimtól, ami nem is fontos, mert a vége finom lett és csak egy hólyag van az ujjamon meg a sütőt is kitakarítottam már. (meg nem látta pont senki, ahogy 30 másodperc alatt elromlik a minden - csak azt, hogy lelkes voltam.)



nektek meg hétvége. legyen jó! :))

történt továbbá

, hogy váratlanul mind3an otthon töltöttük az estét, így meggyújtottuk a szokásos randa adventi koszorúnk gyertyáit. két és fél hetes fáziskésés, de az újcsaj beköltözős bulijához képest (amit azóta is tartunk) így is jók vagyunk. tényleg csúnya, nézzétek (és a fotó is szedett-vedett, de ettől most tekintsünk el, plíz):

megsimogattuk egymás lelkét némi csacsogással (árad a szeretet), aztán màsnap újcsaj hazahaza libbent, mi meg elmentünk egy indokolatlan és drága mekizésre, csak mert fizu és pingvines pohár (awwww):

valamint vettünk cukinak (vagyis hát elkisértem venni) egy vasalódeszkát, egy szennyeskosarat meg egy random szerelem szőrös párnát, aztán lehetett vele örülni, de nagyon. (annnnyira ténylegcuki volt!) (erről nincs publikus fotó, de alaposan dokumentálva lett, hisz hónapok óta vágyott dolgokat szerzett be - ismeritek, milyen az...)


szeretem, hogy vannak nekem. (rég éreztem ilyet...) kiscsalád :)

a dolgok, ahogy állnak

a mikulásozásba annyira belejöttem, hogy fotóképregényt gyártottam a családnak is meg a pasinak is a "hozzám hozott" ajijukról, és megkapták üzenetben még akkor. ami egyrészt szórakoztató volt, másrészt szerintem szupercukira-viccesre-szívbőlmunkásmeglepire sikeredett - csak nem rakhatom ide, mert hát az arcaim.

aztán van szép fotóm róla, hogy a mindenféle csajos és melós 'mikulások' mosolyognak rám a szekrényemről - de azt se rakhatom ki, mert véletlen rajta van az igazinevem.

marad tehát ez a kis ari miki, hogy azért na:

a nap tanulsága

még mindig ön- és közveszélyes vagyok a konyhában.

u.i.: auccs.

hepiívning

no, ezt is letudtuk. sőt, már a metró is járt. és láttam xtrán guszta sütiket, amik igazából szappanok. és kaptam egy mandarint, és nagyon örültem neki.

rommá fáradtam, szinte sírni tudnék, viszont enyém a lakás - lehet, hogy még a hajam is megmosom. (de korántsem biztos. muhaha.) mécsest bizti gyújtok, kell, kell végre a hangulattuning, valami nyál zenével, pihepuha takaróval...
tán még kakaót is gyártok hozzá. vagy forró mézes citromfűteát.
vagy lehet, hogy kipróbálom a relaxáló fürdősó mintámat. a mécsesekkel. elmerülve egy kád melegvízben... lágy fényekkel... magamban...

már a gondolattól is jobb. valahogy úgy vagyok, persze-persze, aludni kéne inkább, de hát nem úgyis mindegy? legalább a lelkemet töltsem akkor fel.


de előbb a várva várt: a meglepicsokik pozicionálása...

merthogy:

boldog, lelkes mikulásvárást mindenkinek!


(nem hiszem, hogy ebből ki lehet nőni... vagy hogy megérné.)

a nap mottója

instant agyfasz.

(jé, egy újabb rövid poszt...)

hát nyilván

addig sírt a szám, míg összeszedtem magam, tiszta lettem, selymes, illatos, mutatós...

a szobámban befejeztem a keddet - egy hirtelen felindulásból elkövetett újrarendszerezést. most aztán tényleg mindennek lett helye: megpucentolt cipők bedobozolva, fizus és orvosi és satöbbi papírok mappába sorrendezve, hazahaza vivendők táskában, táskák szekrényben...
szigorú voltam és kidobtam jópár minekőrizgetem cuccot, lett megint két zsákkal.
újra van igazi világosság is, ha akarom, egy év poszttraumás hozzáállását legyűrve vettem égőt az állólámpámba. (tudjátok, ami rámrobbant.)

egyre átláthatóbb, egyre komfortosabb, mondhatni, most van kész az albink.

persze a korábbi napok jegyében megadta magát a szemeteszsák a kezemben, a folyosó közepén, indulásnál, nyalhattam fel az ételmaradékokat és egyéb guszta dolgokat teljes menetfelszerelésben. (röhögni ér.)

node utána lett táncikáló pasi, szuperklassz Dolly Roll konci, díszkivilágítás meg forró áfonyás cigánymeggybor, megmelengették a szivemet.

és tegnap majdnem moziba is mentünk, de aztán elhúzódott a főzés, nagyon, merthogy főzött nekem, éspedig finomat. nem bántam.

azt bántam, hogy a múltkori beszélgetés mintha nem is lett volna, hiába volt ott, mégis fulladozni kezdtem a magánytól - de nem balhéztam, és észrevette, és beszéltünk róla és újra kapcsolódott.

hát nem tudom.

akár minden percét is velem töltheti, ha lelkileg elzárkózik... nehéz megfogalmazni, de úgy hagy magamra, hogy közben ott van, és ez a legborzasztóbb dolgok egyike, amit valaha éreztem. úgy szeretném, hogy, de nem csak képzelem. ő meg értetlenül pislog, ha mondom, és néha inkább a fejemre húzom a takarót, ne lássa, mert minek.

úgy nem akarom ezt, hogy ki kell hisztizni, és indulatok kellenek, hogy belehúzzam.

ő pedig olyanokat mondott, hogy egyszerűen nem alkalmas a nyünnyögésre, nem tud hitelesen szépeket mondani, odafordulni, kényelmetlen a túlközel, ez már gyerekkorában is látszott, ilyen és kész - és basszus, igen, pont egybevág az én új gondolatmenetemmel, amiről pedig nem beszéltem neki, mert még forgatom belül, és ez baj.

akkor ez nem az ex. ez amolyan kötődési gubancnak tűnik, hogy egy ponton túl kimenekül az intim helyzetekből, kerüli a mély érzelmi kapcsolódást, mintha égetné.

néha tapintani lehet a zavart az erőben: ahogy ott lenne a pillanat, olyan reflexesen kitér, hogy ha nem látom, el se hiszem.

és ha ezt így, akkor basszikuli. ehhez én kevés leszek.

akarna, szeretne, mégis jajj.

na de azért 'visszajött', ott volt, balhé nélkül, megint, így végül jó volt persze. kicsit megkönnyebbülés is, ha ez lesz a válasz, mert értelmet nyernek a zavaros kérdőjelek.

hagyjuk is, nem akartam lehúzós kicsengést. meg lettem szeretgetve, többszörösen, pihentem, helyrebillentem, így azért könnyebb már a sötét és a hideg.

még egy utolsó ténymegállapítás

az embernek nagy szüksége van arra, hogy tiszta, rendezett otthona legyen és maga is tiszta legyen és kinézzen valahogy. ezt csak azért írom, mert rám még perpill egyik sem igaz. (de mindjárt.)

lementek a nagy rákos-haldoklós, temetéses-esküvős krízisek, ahol pusztán az ép ésszel túlélés volt a cél, amibe ez belefért. túl is éltem, pipa.

viszont ami maradt, az meg most mintha darálna befele, ahhoz ez már kevés, mert volna igény a túlélésnél többre, de azt érzem, borzasztó nehézkesen boldogulok vele.

nincs család, ahova tartozzak, lenne akkor legalább olyan munka, barátok, pasi... aztán ehhez túl akadozva működnek, és akkor úgy nehéz.

nem sajnálom én magam, csak hát így ezek a tények.


egész más stratégiák kellenek ide, hogy jól működjek, mint amik a puszta túlélésben segítettek, az van.

a hétvége posztjai

olyanok lettek volna, hogy óváó, erőre kaptam, jókat ettem, karácsonyi hangulatba öltözött a lakás, ilyen volt a vadaspark, olyan volt a pakolás (akkorát sikerült múltkor, hogy még, szinte megtisztulás-érzet), miket olvastam, mikre jöttem rá, mindenféle mélyebb témákról... meg hogy mit sütöttem és mit tervezek megfőzni és mit néztem/hallgattam és és...

ehelyett meg ez van.
nem állítom, hogy világtragédiája, dehogy, de tagadhatatlanul frusztrál, rosszul esett, nehezen teszem túl magam rajta.

az elveszett idő, az újabb magam megkeresős órák... kicsit belefáradtam már a romeltakarítósdiba.

forraltborozni szeretnék, karácsonyi vásározni, biztos bázisnak egy tiszta, rendezett, komfortos otthont, hangolódni az ünnepre, a télre, beleélni magam mindenféle jókba, pozitív energiákat, egyáltalán: energiát, töltekezést.

most már igazán lehetne kicsikét könnyebb. most már megtalálhatnám a módját.

a pasival meg az volt

...,hogy nagyon szomorú lettem, mert megint üresítette kifele a dolgot, csinálta a furiságokat, és bennem ez egyszercsak lecsapódott.
tűpontosan megérezte, pedig már nem is mondtam semmit. jött egy heves és kitartó engesztelő próbálkozás, ami szép-szép, de ugyanmár. nem arányos és mellé is lőtt vele.

aztán mindezt sikerült megfogalmazni, úgy, hogy tényleg figyelt is, és hirtelen annyira elkeseredtem a saját mondandómtól, hogy elbőgtem magam beszéd közben.

mivel nem szoktam manipulatíve sírni (sőt, legtöbbször akkor se tudok előtte, mikor pedig kéne), megrázó este volt, intenzív, őszinte, ledöbbentő, érzelmes.

és akkor most mittudomén. beletolja ezt a sok-sok energiát, de vajon van-e értelme.


meg persze azért is borzasztó szomorú voltam, mert nekem szükségem van erre a családozós közös karácsonyra, meg hogy úgy töltsem be a nyavalyás 30-at, hogy itt van velem és nem épp szakítós gyászolással terhelem meg az amúgy is nehéz időszakot. ami ugye újabb kérdéseket vetett fel a saját működésemről, lehetett ezen is morfondírozni egy sort.

tettem, teszem is.

kemény napok voltak.

ha kifejtősen mesélem, ami történt

a tegnapot előrelátóan regenerálódásra szántam, és egy pontig totál úgy is működött:
esetlenül szüttyögve jöttem felfele a padlóról, ahova nagyjából egy pasis nagykrízis, a melós igénybevétel, a betegség és a továbbra is fennálló mindjárt30 para miatt vetődtem. aludtam sokat-sokat, bamba ráérősséggel vonultam a boltba, a konyhába, ettem-ittam újra, végre, szinte éreztem, ahogy töltődöm vissza, minden halad, ahogy kell.

egy pontig. mikoris délután anyám felhívott és megérdeklődte, mikor megyek és én kimondtam, hogy ma vagy holnap mindenképp. (ők is, én is, mind érezzük, hogy most már menni kéne. már túl rég voltam, túl sokat mondtam vissza.)

na ott minden ment a levesbe.
onnantól képtelen voltam működni, abbahagytam amit csináltam és bennfelejtettem a mosást és félbe a mosogatást és kicsúsztam a porszívózás lehetőségéből az idővel és felhúzatlan ágyban, ruhában maradva aludtam (rémálmodtam) végig az éjjelt, mert koszos ágyra nem húzok tisztát, és mosdatlanul, mert úgyis minden koszos.

minden borult, és csak valami fura, bénító ködben, pánikállapotban nyomogattam a telefonom, az internetet végkimerülésig.

és ez nem a hasznos, elgondolkodtató, infószerző, blogolvasó, kommunikáló, akármilyen netezés, hanem a nemvagyokitt, nemgondolkodom, nemlétezem féle, mikor már rég fel se fogom, amit olvasok és fáj a szemem és szédülök és kiszáradok és elmenekültemafejembe és eznemnormális.

ma, ahogy felkeltem, leesett, mizu, és dühös lettem magamra nagyon, hogy hogyan voltam képes így elcseszni az időmet és a fizikai állapotomat egy ilyen faszság miatt.
elhúztam üldögélni a hidegben a napra, lenyugodni és mantrázni, hogy no para, minden okkal történik, elromlottak a dolgaim, mert, így reagálok erre és erre, de ettől még minden rendben, már látom, már abbahagytam.

hatalmas erőfeszítésnek éltem meg, de tényleg legyűrtem a pánikot,
majd a dühöt, a keserűséget, a csalódottságot is, hogy megint elrontottam a dolgaim egy ilyen faszság miatt és most itt van cuki, alszik és nem tudom folytatni, amit félbehagytam, csak délután, és így összességében egy egész napot pazaroltam el, pedig.
egy egész napot a legértékesebb kincsemből: a szabadnapjaimból. mikor már a szükségszerűen időigényes regenerálódást is nehezen fogadtam el, azt a napot is sajnáltam, de azzal együtt összesen másfél, vagy lehet, hogy kettő veszett így kárba.

amire pedig nagyon szükségem lett volna, hogy töltekezhessek, hogy aktívan felhasználjam, hogy ellensúlyozza a munkát és a padlónlevős heteket, mert a jövőhéten minden erőmre szükségem lesz, nem indulhatok neki deficittel, hosszú, munkás napok, energiazabáló igénybevétel várható.


ijesztő, bosszantó és tényleg nagyon kétségbe tudok esni egy ilyen után.

lehet, hogy ez most egy olvasónak kicsit kemény és túl sok, de képzeljétek, milyen, hogy ez velem meg megtörténik.


még mindig nem az igazi, mert érzem, hogy most meg szorongok a jövőhéttől - tudjátok, mint mikor az ember egy ponton túl már azért nem tud elaludni, mert látja, hogy már úgyse tudja kialudni magát, és a másnap borzalmas lesz, és ezt előre látni rossz érzés.

kicsit ilyen, és basszikuli, ahhoz, hogy ezt a pánikállapotot megszüntessem, miután észrevettem, elég sok enerdzsi kell ám, a következményes érzelmi állapotok lekezeléséhez szintén,
az efféle lelki krízisek szó szerint fizikailag is merítenek lefele,
hiszen óriási stresszel járnak, a stressz az meg fiziológiás állapot,
a mentális erőfeszítések is fiziológiai alapokon nyugszanak,
és akkor még a félelemmel és csalódottsággal és bűntudattal is kezdjek valamit, ugye, mert miért is múlna el magától...
megint újratervezés, megint kríziskezeltünk feltöltődés helyett, megint lenullázódtam, megint regenerálódni kell, két hét alatt vagy negyedszer - még mindig nem másztam vissza a jólvagyok szintre, az alapszintre és hát ez mostanra kib.tt frusztráló.


aztán csodálkozunk, hogy folyton fáradt vagyok és alig tudok feljönni egy sima hányós-fosósból.

család

amúgy továbbra is kiborulok a gondolattól, hogy hazahaza menjek. eltervezem, akarom, de aztán szétesik minden. (nem, a wc-s sztori azért nem emiatt volt, inkább a motivációs-végrehajtó rendszeres nádján belüli dolgokra gondolok.)
rontja az életminőségemet, hogy szabályosan pánikrohamot kapok, hogy haza kell mennem, akkor is, ha ezt én szeretném és a magam kedvéért tenném meg.

viszont továbbra is azt mondom, ez a probléma nem az a probléma, amit most meg tudok oldani. egy akkora jéghegynek a picinyke csúcsa ez az érzés, amit jelen helyzetben képtelen lennék kezelni. még mindig. olyan sok sérelem, fájdalom, félelem és akármi gyúródott össze harminc év alatt, hogy konkrétan nem merek hozzányúlni.

ha én ehhez hozzányúlnék...
mert ha egyszer egyben kiszabadul, elszabadul és teljesen padlóra küld és akkor jajjmilesz.

nagyjából annyit csinálok vele mostanában, hogy lekezelem, ami aktuálisan felmerül, és visszagyömöszkölöm a dobozba és próbálok távol maradni tőle. próbálom megérteni, elfogadni magam.
miközben igyekszem úgy tenni, mintha nem is lenne baj, eljátszom nekik, eljátszom kifele, de belül azért picit belehalok, hogy még mindig, hogy ez változatlan, hogy annyi év alatt se tudtam feldolgozni.

nekik nem mondhatom el, hogy uff, emberek, lelkileg kicsinál a gondolat, hogy hazajöjjek.
mert abból oltári hisztéria lenne.
mert az támadás.
az durva védekező-visszatámadó hullámot gerjesztene.

így mindig marad a kifogásgyártás. néha egész átlátszóak: fáradt vagyok, beteg lettem, ez meg az.
ők viszont még ezzel egyeznek ki leginkább, pedig haragszanak érte. nem akarják hallani, hogy mi van.
változtatni rajta meg nem lehet.
(lehetne, de nekem nincs merszem, energiám, én képtelen vagyok leküzdeni ezeket az érzéseket, ezt a haragot, azt mondani: már nem fáj, ami volt és nem fáj, amilyen most, hogy sose jöttök, hogy sose viszonozzátok, hogy most is csak eszköznek tekintetek, hogy szülővé akartok tenni, aki menedék, ahelyett, hogy a gyereketekként bánnátok velem, hogy a mai napig nem vagyok elég jó, nem láttok engem, nem is akartok látni, és azzal büntettek, hogy kitaszítotok, hogy folyamatosan és mindent feltételekhez köttök, hogy nekem igazából nincsen családom, ahova tartozzak, mert a feltételeknek képtelen vagyok megfelelni és ezért ((is)) nagyon magányos és elveszett tudok lenni.)

ez akkor gáz, mint ma is, mikor már megígértem, és hirtelen nem tudok semmit se kitalálni, hogy miért a mégsem.

pár órája győzködöm már magam, hogy okcső, ez van, ezzel most nem csinálunk rosszat, megpróbáltam, nem jött össze, lépjünk tovább és majd legközelebb.

azért mindig motoszkál, hogy meg kéne már oldani. viszont jobban félek hozzányúlni annál.

nagyon undi poszt - én szóltam

a magány kriptonitja az emberek közé menés

akartam ìrni a magányosságról, mert hogy pont nem érzem magam annak - erre megint ràmtört.
meg mindenféle durva szorongós pánikszerű állapot is.

mondjuk most hamar elcsíptem. làtom, hogy kb mi és miért történik.
de ettől meg szomorú vagyok.

hát sebaj, azzal dolgozunk, ami van.
akkor is, ha nem tetszik.

napi

amikor a házban random eldurran egy gázspray.

kicsit mondjuk zavar,

hogy még véletlenül sem azt írom le, ami igazán foglalkoztat.

ez viszont végre egy rövid poszt.

random gyorshírek

mert fáradt vagyok és a meló nem is enged többet:

tegnap ketten is az utolsó napjukat töltötték itt plusz még 2 főről derült ki, hogy megy el, ebből egy megdöbbentő

most az volt a baj, hogy nem kapcsoltam fel bizonyos lámpákat (amiket nem is szoktunk egyébként)

megjött a cidri

van szép koszorú a pultomon

ketten is azt mondták, egymástól függetlenül, csak úgy, hogy örülnek, ha én vagyok

azt gondoltam, lópikulát a pasi hátsójába és szomorú is voltam

nagyon sok tanulságosat olvastam


ma hivatalosan is beköszöntött a tél

véletlen megismerkedtem egy kutyás rendőrrel és ki is derítette, ki vagyok és udvarolni kezdett (volna) fészbukon
és felmerült a kérdés, hogyhogy zsinórban csak egyenruhásoknak keltem fel az érdeklődését (univerzum, mit te csinálsz? vicces.)

másvalaki azt mondta, hogy elbűvölő a mosolyom

pedig alig pislogok kifele a fejemből

egy csomó dolog kimaradt



nektek meg boldog december elsejét!