még a kolis időkben, mikor a barátaimmal laktam, egyszer nagyon szarul voltam, beteg is meg szomorú is, egész nap csak feküdtem. és arra ébredtem délután, hogy mellém van ültetve Kázmér, a plüssmacim (az egyetlen, mert az felnőtt ajándék volt már) és a mancsára van csomózva egy piros lufi. és mondták a csajok, hogy ezt mert szeretnek és legyek hamar jól,
és így is történt,
és akkor jódarabig a piros lufi lett a boldogság jelképe. (mert ha jól szeretnek, az a boldogság.)
Mike posztjaiból szemezgettem, és valahogy kíváncsi lettem, rászűrtem a fijús címkére. és ahogy visszaértem az elejére, az első randinál elpattant valami.
mert hát nagyjából akkor kezdődött nekünk is, és ugyanúgy, ugyanaz a figyelmes, szervezős, érdeklődős, nemcsakdugniakarok, nagyonmás hozzáállás volt.
az a csillogás a szemében, az, hogy ez most tényleg 'valami' és jelentős és 'az'. rám így még nem néztek.
és akkor a kezem elengedte a telefont, és hangosan és megállíthatatlanul zokogni kezdtem.
mert nálunk aztán másfél hónap múlva történt valami és hopp, kipukkadt a lufi. eltűnt a csillogás, üressé vált a része.
de hát én meg már szerelmes voltam, én úgy tűnik, még mindig az vagyok. én ezt nem értem, hogy történhetett meg.
biztos elrontottam, biztos az én hibám, túlerőltettem, elsiettem, rátelepedtem...
annyira féltem, hogy az lesz, ami lett, annyira kimerült voltam mindig, hogy nem tudtam kontrollálni magam...
pedig olyan egyértelmű volt, hogy ugyanazt érzi... megegyeztünk, hogy szólunk, ha már nem...
aztán mégse szólt, csak hagyta, hogy érezzem és vergődjek miatta. meg a satöbbi.
hova lett a lufim? hova lett az a csodálatos 'valami' közülünk, belőle?
hogy lehet, hogy egy ennyire one in a lifetime találkozás így ment a levesbe?
én ezt azóta se tudtam feldolgozni, lassan egy éve képtelen vagyok felérni ésszel, hiszen az nem lehet, hisz ez mesebeli egy sztori lett volna...
a lufi zsinórja még mindig a kezemen, húzom magam után a cafatokat mindenhova, minden egyes nap.
amit csak az egymásbaszeretősdiről tudni véltem, olvastam, gondoltam, megvalósulni látszott, közben meg ez a csúnya, kínlódós fogalmamsincsmi lett belőle, és nem lehet visszacsinálni és mikormúlikel, pedig nem is akarom, hogy elmúljon, hát de ő lesz a férjem...
tudom én, hogy idő, meg fáradt vagyok, meg pms... de úgy tűnik, a józan eszem, logikám, tudatosságom vagy mim a kanyarban sincs - ha kicsit nem figyelek, az ösztöneim ledominálnak.
neki kell majd szülnöd, vele kell majd lenned, ő lesz az, ő lesz az...
vagy egy óra volt abbahagyni a sírást.
a héten már volt egy ilyen estém, csak akkor a zenehallgatástól kattantam el. és megint nem alszom, remek.
olyan igazságtalan, hogy belőle elszállt, bennem meg felfejlődött... az is, hogy már senki hallani se akar róla, mindenki unja, én is, aztán tessék.
pedig tudom, hogy nekem is korai volt. de nem is az, hogy félek egyedül lenni (mert nyilván félek), hanem hogy miért kéne, mikor én vele akarok.
engedd el, mondják. engedem, hiszem én.
basszus, de tud hiányozni a semmiből!
túl szoros lett a lufi zsinórja, bonyolult a csomó... és mintha inkább mellkastájt szorítana, mintsem a csuklómat.
de ott néha nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése