a tegnapira

köszönöm, hogy rögtön írtatok, egész addig úgy éreztem, simán csak megzakkantam, hogy ez nem normális, a pasi pl kiakadt, hogy foglalkozzak végre azzal, amivel kell,

de utána, utána már nem éreztem magam totál dilisnek, köszönöm, köszönöm, köszönöm.


és hogy igen, nem is a temetés maga, amitől pedig a legjobban féltem, hanem előtte, meg a tor. a tapintatos rokonok - macskaköröm, macskaköröm.

-és a te vőlegényed?
-(anyád, anyád, anyád.) nincs.
-nincs még itt? hogyhogy? mikor jön?
-nincs vőlegényem.
-ó, és nem is akarsz? de miért nem?
-... (sarkon fordul, elmegy.)

vagy:
-nahát, de rég láttalak, mesélj valami jót!
-(itt állunk a mama ravatala mellett, te gyökér...) most nem nagyon tudok.
-hogyhogy nem?!
-... (wtf?!)

ugyanő később:
-no és milyen kis sovány vagy, miért vagy ilyen sovány?
-(nemár, megint? komolyan?) hát ez egy nehéz időszak volt.
-jajj, de mikor voltál kevésbé sovány? voltál valaha?
-hát, mondjuk tavaly.
-miért, mi volt tavaly?
-(miafasz?! komolyan, ember?!) mondjuk nem haldoklott a mama... (jobbra el.)

meg:
-na és pasifronton mi újság? látom, veled nincs senki...
-.... (mindjárt megölöm ezt is.)


és akkor megkaptam, hogy olyan kis félrehúzódó meg szótlan vagyok, mindenki más vidáman (amúgy erőltetetten) bandázik a távoli rokonsággal, én miért nem?



remek volt - ja, nem, de az legalább jó hosszan.