végre egy rövid poszt

most pedig, hogy ettem egy hatalmas adag pacalt (igen, imádom), megyek, és visszaviszem a cipőt, ami kicsi lett. (de míg rá nem jöttem, tök boldoggá tett, tehát megérte megvenni.)

lábjegyzetek

1) 

megdöbbentő volt átélni, hogy ex óránként hív, pedig előszörre még felvettem, hogy bocsi, nem érek rá. (tehát tudta, hogy nem érek rá. nem csak úgy eltűntem.)

és még sms-t is írt, hogy mi van, hova lettem, aggódik. (kb 5 sms-t kaptam tőle, mióta ismerem. ha valakinek kellett írnia, azt is nekem diktálta, annyira utálja, csak hogy értsétek.)

és kiosztott, amiért nem ért el. és meg kellett ígérnem, hogy máskor ilyet nem csinálok.

és könnyebb volt megígérni, mint helyre tenni a dolgot.

és rá fél órára újra hívott - a barátnőmmel beszélgettünk, amit tiszteletben szokott tartani, de most mégse. mert ha előbb elér, akkor hátha átmegyek. (mondtam, hogy akkor se.) meg ha legközelebb át kell, hogy menjek macskapásztorkodni, akkor nem mondhatok nemet, hiszen neki szüksége van rám... (aha, hogyne.) és hogy az elmü előre kiküldte a következő havi csekket is, meg a netszolgáltató is kettőt egyszerre, és szerintem ez mi, blablabla... (itt már csak néztem.) mert hogy ezt kivel beszélje meg, ha nem velem...

van ebben még pár kör, attól tartok.

(csak közben ne fájna.)

2)

ami tegnap történt, annak nagyon nem így kellett volna. az egész egy óriási hiba volt, hiba, hiba, hiba.

már a kezdőgondolattól kezdve. plusz megy majd a pletyka, tudni fogja mindenki, tehát még úgy se tehetek, mintha nem is történt volna. még ki se találtam, hogy kezeljem.

akkora egy hülye voltam, nem találok szavakat.

hogy ennek ellenére mi a frászért érzem mégis helyénvalónak, abba bele se menjünk. azt érzem, hogy nem így, nem most, nem ott és nem vele, de ha már így, most, ott és vele, akkor ez van, mert kellett, jó volt így. 

(nem maga a szex kellett, hanem, hogy valaki mással.)

ez legalább őszinte volt.

3)

rájöttem, hogy az úriember nagyon ügyesen nem elérhető számomra, így nem tudom megosztani vele az utórezgéseket. valahol jó, így nekem kell feloldanom, kidolgoznom az élményeimet, a befolyása nélkül. (és nem tudok feljárkálni hozzá, még nagyobb galibát okozva, hálistennek.)

rájöttem, hogy mennyi olyan dolgot keresek, ami csak exre jellemző, tehát amiket nem fogok megtalálni másban. 

rájöttem, hogy nagyon nem állok készen senkire és semmire.

rájöttem még egy csomó mindenre, de most hagyjuk.

4)

épp a napokban beszélgettünk barátnőmmel, mennyire sajnálom én a gyerekkori önmagam. egy rakás abnormális emlékem van a viselkedésemről, erről már szakemberrel is értekeztem, és igen, valóban súlyos dolgok tünetei ugranak be. és mennyire gáz, hogy így kellett felnőnöm, és összefacsarodik a szívem, ha arra a szegény kicsi lányra gondolok,

és úgy megölelgetném, és biztatnám, hogy minden rendben lesz.

felemlegettünk pár ilyen sztorit, és most már ő is megölelgetné legszívesebben.

5)

nem szabad elfelejtenem, hogy hiába mond bárki bármit (csak a családra számíthatsz, az ember esendő, csak jót akartak, de hát a szüleit az ember köteles szeretni és tisztelni, de mennyi mindent tesznek érted, de szeretnek, blablablablablablabla), az én szüleim mérgezőek. igenis. akármennyire vágyom is vissza hozzájuk, akármennyire szükségem lenne rájuk, akármennyire ki vagyok nekik épp szolgáltatva és bármennyit változtak is,

nem mehetek közel hozzájuk.

abból mindig az lesz, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elfogadható, engem nem lehet szeretni, és nem marad a végére semmi egyéb, csak a szégyen. hiszen ha nem tudok elég jó lenni ahhoz, hogy szerethetővé és elfogadhatóvá váljak, akkor nem szabad emberek közé mennem, akkor nincs értelme léteznem, akkor az egyetlen út, hogy rejtegetem ezt a súlyos titkot, miközben őrülten szégyellem.

(most nem hergelem magam, csak így lehet a lehető legpontosabban megfogalmazni ezt az érzést és viselkedést és gondolkodást.) 

(talán sosem szabad majd gyereket vállalnom, mert ezt az alapélményt nem adhatom át, ennek a szenvedésnek nem tehetek ki egyetlen kis életet sem. felnőtteknek se kívánom, mert olyan, mint valami irthatatlan gyom, vagy mint egy sokfejű sárkány - levágsz kettőt, három nő helyette, és csíp, mar, burjánzik, és természetesen tüzet is okád... ezt egy szerencsétlen kisgyereknek... no way.

értem én, hogy ez pont egy sérülékeny időszak. de amúgy is bennem maradt. ki tudja, mikor szabadulok végleg, pedig mióta dolgozom rajta...)

szóval jobb lesz az nekem, ha nem engedem át őket a "falon". egyelőre ez az egyetlen működőképes stratégiám.

6)
a  4) és 5) azért merült fel, mert a mostani élethelyzet miatt felbukkantak furcsa, zavaró "tünetek", amikkel utoljára kiskoromban találkoztam, és ebben kértem baráti tanácsot, de megoldom, illetve zavarba ejt, hogy elég egy félórás beszélgetés anyámmal, és máris egy rakás kakinak érzem magam. (és még csak észre sem veszem. mert akkor tudnék reagálni. de nem... )

tegnapom

van ez az érzés: oké, hogy szar, de azért mégis csak jó...

azt hittem, legalábbis erősen bíztam benne, hogy így marad, hogy ez egy következő szint.

aha.

korán akartam kelni, de még előbb is fenn voltam, netezgettem az ágyból, ettem egy fullos reggelit, bámészkodtam a ház sarkáról egy bögre teával.. beszéltem anyámmal telefonon, hajat mostam, fürödtem, nagygenerált csináltam, úgy öltöztem fel, hogy ne csak tetsszem magamnak, de a nyaklánctól a fehérneműn át a zokniig mindent imádjak magamon. még sminkeltem is, meg be is ágyaztam, amit pedig minek.

megterveztem a napom, egy csomó klassz dolgot képzeltem bele, és totál feldobott, hogy még mindig csak annyi az idő, mint mostanában kelni szoktam.

egy jól megérdemelt csodás féláras kávéra hajtottam, úgy indultam neki, hogy igen, jó lesz, aztán jöhet a mindenmás. sínen vagyok, ráéreztem... büszke voltam és lelkes, tele energiával.

ebből az lett, hogy úgy tíz perc után teljesen darabjaimra hulltam, és ott maradtam. mert így szoktam, ne kérdezzétek...

szóval:

egy dolog, hogy tíz perccel lekéstem az akciós kávét, amit már indulásnál is éreztem, és elrontotta az élményt.

de aztán még egy csúnya pletyka is a fülembe jutott.

meg hirtelen rámtört a magány is.

kiüresedett a fejem, és el sem tudtam képzelni, mi bajom...

(ezennel megígérem magamnak, hogy többé nem beszélek az anyámmal reggel, mert akkor gyanútlan maradtam, de utólag látom: nagyon ügyesen emlékeztetett rá, milyen hibás árunak gondolni magam és szégyenkezni. esküszöm, fel se tűnt, estére kezdett leesni, hogy a kedvesnek és törődőnek tűnő szavak valójában alattomos mérgezett nyilak, amikkel jól megsorozott. ezek után még távolabb akarok kerülni, mert ezt ne. ezt nem tudom kezelni.)

és ott volt az a srác, a legszórakoztatóbb és nagyszájúbb ember, akivel találkoztam, evör. párkapcsolatra, sőt, szerintem mindennemű emberi kapcsolatra alkalmatlan, a kocsmai-kávézós sztorizgatást kivéve. hetek óta próbál hazavinni. ez mondjuk túlzás, mert általában már teljesen beállva-szétcsúszva próbál bárkit hazavinni, de azért szemfülesek észrevehették, hogy engem pl tényleg.

(egyszer volt egy kalandunk, ami bennem indokolatlan, de aranyos történetként maradt meg. cuki, félszeg úriemberként viselkedett, amit senki nem nézne ki belőle. na, erre alapozott ő.)

és még féltékenykedik is néha, ami he.

és most, amikor pont baromira nem akart semmit se, meg még csak nem is direktben engem szórakoztatott, én, teljesen józanul közöltem vele, hogy I'm in.

WTF.

tehát a délutánt nála töltöttem, ahol elképesztő butaságokat is műveltem, amikkel majd valahogy el kéne számolnom magam előtt, bénáztunk is, balfaszkodtunk is, és közben ex óránként hívogatott, hogy meglegyen a dolog pikantériája, (meg egyáltalán mi a frászért csináltam ezt?!!!)

ugyanakkor - és most inkább ezt emelném ki - egy csomó részét élveztem, és szusit rendelt, ami rajta volt a bakancslistámon jó ideje, és nagyon kellett már valami exen kívül, ami még távolabbra lök.

maradjunk annyiban, hogy a sztori feldolgozás alatt, de nagyon-nagyon-nagyon tanulságos.

levonható belőle például az is, hogy lófüttyöt vagyok bármilyen következő szinten... extrém meglepikre készülhetek a továbbiakban is - tőlem, nekem, szeretettel. jó lesz. (nem.)

"várnak szeretettel"

nem csak nem vettek fel a helyre, ahol interjúztam, de azóta a beajánlómat is elbocsátották... váratlanul.

az életnek van humorérzéke, az tuti.

(én viszont nem mertem elsütni az "ennyire azért nem voltam szar" poént...)

elmaradhatatlan rinya

szóval ex nem akar elengedni. nem kéne meglepjen, az egész kapcsolatunk alatt ezt csinálta.

az egy dolog, hogy hétfőn programot hazudtam indokként, hogy rövidre zárjam ezt, de csütörtökön már mindent kitalált a marasztalásomra. nehéz eljönni amúgy is, legszívesebben sose tenném, de így...

nem hívtam majdnem egy napig - de hogy miért nem hívtam, neki ez rosszul esett.

ma is hosszan beszéltünk, és a felében próbált átcsábítani: ölelgetés, vacsi, fagyi, film, szex... fájdította a szívemet...

egy hősnek érzem magam, bakker... 

nem ér, hogy ezt csinálja velem.

Zugló

én ugye Óbudán laktam, azt ismerem és azt szerettem. úgy is éreztem, hogy igen, Zugló ezen része is paneldzsungel, hasonló közlekedési távolságokkal, csak a villamos helyett troli van, kék metró helyett meg piros, elhanyagolható különbség, jó lesz nekem.

most viszont, hogy elkezdtem kóricálni a környéken, leesett, mennyire más.

itt nincs meg a nagy út az ablak alatt, sőt, szokatlan csendre ébredek. madarak, gyerekek... eddig tudtuk. de hogy ilyen szép zöld legyen... nagy, szoci házak, köztük hangulatos kis zugokkal, utcácskákkal, parkocskákkal, mini sportpályákkal, füves-bokros kutyafuttatókkal és virágokkal... 

vasárnap délután be lehet úgy sétálni az Örsre, hogy bicikliző, gyerekező családokat, focizó kamaszokat és kertészkedő néniket(!!!) nézel, fasor szegélyezi az utadat és csak el kell dönteni, melyik padon akarsz üldögélni. az egyik lépcsőház egész hosszában sűrű sorba ültetett nőszirom, a másik előtt kétoldalt kispadok, tisztára, mint vidéken.

ismétlem, mindez a paneldzsungelben. úgy, hogy szerintem 3 perc alatt kiérek a hév sínekhez meg a soksávos úthoz.

kicsit szürreál.

(majd teszek fel képet...)

Liza

meg még az is volt, hogy barátnőékkel a Liza, a rókatündér-t néztük, és valami überfurcsa, hogy ez magyar film és jó. aki még nem látta, menjen, és nézze meg, komolyan. 

nem írnék most konkrétumot, csak hogy morbid, és perverz is, de nagyon, ennek ellenére valóban kedves alkotás. 

nem bánom, hogy csak évente-kétévente járok moziba, ha cserébe ilyeneket nézek.

(ugyanitt: vigyázat, dallamtapadás!)

őrizni kell tőlem a rendet?

tegnap ültem kint a ház sarkán (mert hogy a ház egyik sarkán lehet, mert kicsit lejjebb van az utcaszint, és sokszor odasüt a nap, és egy parkos részre látni, szóval inkább ott dohányzom, mint a másik oldalt, ahol a kuka is van, aztán mindig átsétálok kidobni a csikket),

sötét volt és késő, tényleg csak kiszaladtam egy cigire.

és ahogy bambultam, megállt mellettem egy sima fehér kocsi és kiszállt két rendőr. ez így még önmagában nem olyan furi, de hogy miattam, az már azért...

hány éves a hölgy? - ez volt a nyitókérdés. semmi magyarázat, semmi semmi.

reflexből visszakérdeztem, hogy mért?, de végül ők nyertek. (egyenruha, ellentmondást nem tűrő határozott kérdezgetés.)

személyi persze nem volt nálam, de mondtam, hogy mivel történetesen a saját nappalim ablaka előtt ülök, szívesen beugrom érte. kérdezgettem, hogy mi ez, ők mondogatták, hogy "elnézést, de olyan fiatalnak tűnik a hölgy", de ha már kiszálltak, akkor le kell folytatni az eljárást.

Elmondatták háromszor a születési dátumom, bepötyögték egy kütyübe, a nevem is meg az anyám nevét, majd köszöntek és elhúztak.

azóta se értem: most akkor mi volt ez?

egy szimpla igazoltatás? (sose igazoltattak még eddig random.) de mért? minek? unatkoztak? vagy meg akartak büntetni valamiért, csak nem jött össze? mit mondanak, ha történetesen nem 28, hanem 17 vagyok? egyáltalán igazi rendőrök voltak ezek? elvittek volna, ha nem ennyi vagyok, vagy ha nem mondom, hogy a saját ablakom alatt ülök? vagy a fiatalkorúakat megbüntethetik, ha dohányoznak? vagy épp ellopták az adataimat? vagy azt hitték, kurva vagyok? vagy he? 

teljesen jellemző (és részemről szomorú), hogy váratlan szitukban nádjácska zavarba jön, belül lesokkolódik, és mire képes lenne reagálni, a megfelelő kérdéseket feltenni, a megfelelő hangot megütni, hopp, a pillanat már elmúlt... van bennem egy jóadag naivság is mellé, szóval nem mindig tudom eldönteni, mikor kell észnél lenni.

de hogy indoklás nélkül, a semmiért kiszálltak hozzám egy civil kocsiból... nem mondom, hogy kétségbe estem, mert hát cukifiú ott ült bent az ablak túloldalán, elég lett volna csak ordítanom, de na.

jó hír viszont, hogy még mindig 20 év alattinak néznek... vagy prostinak? nem értem én ezt.

elképesztő mélységek

elképesztő, milyen mélységei lehetnek ilyenkor az ember nyomorának. ahh. 

visszaadtam a kulcsát. egyszer csak, nem tudom, hogy, de úgy éreztem, ez kell nekem, azonnal. átkerült a kismajmos, "szemtelen de kedves" feliratos kulcstartóm, csak egyetlen kulcscsomóba akadhat a kezem a táskában kotorászva, és az csak egyetlen helyet nyit:

az új otthonomat.

ennek fizettem az árát napokon át. ezt a hetet nem kívánom vissza, az ép eszemet viszont igen - kétséges, hogy a közelben van-e még egyáltalán. és már nem is emlékszem, milyen nem másnaposnak lenni, és milyen, amikor nem csak megfogadom, hogy ezt abbahagyom, hanem tényleg nemcsinálom és pont.

de ma voltam moziban, találkoztam szívemnek kedves emberekkel, telefonáltam továbbiakkal, sétáltam a napsütésben, bevásároltam és lassú, bámész tekintettel szemléltem mindent, ami elém került, és valahogy beletörődtem, legalább egy kicsit, hogy mindenszar, hogy szét vagyok zuhanva és magamra maradva, és ettől valahogy egész jó lett nekem.

még egyet sírni kéne, enni, aludni. 

várakozás van.

mások

emberek, akiket eddig is olvastam - továbbra is olvasva vannak. de annyira antiszoc vagyok, hogy.. hát még olvasni is tömbösítve szoktam mostanában, villámtempóban. 

pedig.

egy újabb szép nap

napi öröm:

- tökfőzelék.

- elvitték a lomkupacokat és elmentek a lomizók.

- jöttek az illetékesek és takarítottak utánuk.

- végre újra látszanak a csodás, virágzó gyümölcsfák.

- napsütés, jó levegő. (paneldzsungelben is, na mit szóltok?)

- este megünnepeljük, hogy barátnő hétfőn kezd az új munkahelyén.

- ma még nem kellett használnom a wc-pumpát.

- cuki lakótársaim.

[+1, csak az érzés kedvéért: minden tőlem telhetőt megtettem, hogy helyrepofozzam azt a fránya (de imádott) telefont.]

napi bosszúság:

- telefon. android. hiábavaló erőfeszítések.

- csak a kupac szűken vett helyét takarították fel, a szél által széjjelfújt nejlonokat, szalvétákat, papírzsepiket, meg a hátsó kinti kuka túlcsordulását itthagyták mementónak.

- nagyon ((meg az összes egyéb túlzó jelző)) vágyom exhez, és meg kell állnom, hogy felhívjam.

- az alkoholfogyasztás mellékhatásaként megint moshatok hajat. (ezzel más is így van? kicsivel túllépem a józanságot, és másnapra bezsírosodik és ledob egy réteg fejbőrt... a kipattogó arcbőrről ne is beszéljünk...)

napi napi:

- tudtátok, hogy egy óvoda van a szomszédomban? eddig fel se tűnt... (eddig ilyenkor dolgoztam.) gyerekzsivaj, jókedv, szevasztok.

halogatás

megint éjjel főztem, ennyit az alvásról. de végre van oldalasom és csodás tökfőzelékem. (hagymás alap nélkül, mert megrohasztottam a krumplit, úgyhogy egyben, mindenestől repült a kukába és már nem voltam boltban utána...)

(láttátok volna lakótársam arcát, ahogy kinyitva a szekrényajtót észlelte a helyzetet... nem szólt egy rossz szót se, csak besétált a szobájába és felvett egy: gázálarcot. egy igazi, valódi, retró gázálarcot(!!!). meg hát láttátok volna az én arcomat, amit erre vágtam! helló, unalmas hétköznapok...)

a tökfőzeléket is halogattam, ezért tolódott éjszakára, de úgyis jöttek a csajok, és csicseregtek, mesélték a rengeteg begyűjtött élményt, még vacsi közben is be nem állt a szájuk, annyira cukkerek... szóval úgyse aludtam volna, így jobb volt.

egyébként a szemem előtt, frissen gyalulták a tököt, amire hónapok óta vágyom, és aminek annyira megörültem, hogy minden költségvetési megfontolás nélkül soron kívül és azonnal kellett.

persze gyerekként utáltam, meg nem ettem volna semmi pénzért. most meg szerelem. ezért már megérte felnőni...

ma délelőttre terveztem, hogy végre megnézem magamnak az itteni piacot, mert addig nem élet az élet, míg nincs biztonságos közelben egy igazi piac, ugye. (úúúgy szeretek eljárni, nézgelődni, csodálkozni, örülni a sok valódi zöldség, gyümölcs és hús látványának, a bőségnek, az illatoknak, a nyüzsinek...) 

de majd holnap, mert helyette sokáig aludtam, és bereggeliztem, elmentem kávéért, dumáltam kicsit a srácokkal...

és nekiálltam lementegetni a dolgokat a telefonomról. (hogy mégis csináljak valamit a halogatott, de nagyonkéne listámról, ha már összeírtam...)

nade.
nem működött. régen még ment a médiaátviteli mód, most az istennek sem látja a szoftver a telefont, ha ebbe rakom. minden utasítást követek és semmi. így nem tudom áttenni a gépre az sms-eket, pedig nagyon elszánt voltam, hogy hasznosan töltöm a délutánt...

akarom azokat az sms-eket, de kéne már a helyük.

kétségbeestem, megnyugodtam, próbálkoztam mással, sehogy sem ment, megmérgeltem magam... ha az univerzum úgy gondolja, hogy nem tartom meg az sms-eimet, mert új lapot nyitunk, akkor nyissunk.

akkor jöjjön egy jól megérdemelt szoftverfrissítés, gondoltam én, aztán egy fincsi gyári visszaállítás, szegény kis telóm hátha megfiatalodik... aha, semmi. egy darabig oké, de onnan nem lép tovább - sehogy.

úgyhogy mai tudásom szerint ez egy nagyon hosszú és tanulságos folyamat volt, aminek a vége, hogy nem ártana új telefont vennem. majd, ha lesz munkám, megint, és már visszafizettem a szüleimnek az addig is igényelt kölcsönt... és-és...

valaki nem ért véletlenül az androidhoz, azon belül is a sony termékekhez?

szóval maradtam volna a halogatásnál, biztos tudtam volna kevésbé bosszantó dolgot is csinálni... :)

heuréka

tényleg, tényleg, tényleg heuréka...

mert önmagában a szakítás, költözés, munkanélküliség, ez a sok-sok változás és bizonytalanság és elgyászolnivaló nehéz. sírok is, szomorkodom is, elkövetem a butaságaimat is... eddig oké, eddig érthető.

de ez a nagy "leértékelem magam", ezt hagyjuk már. ez nem a velejárója, nem így, nem ennyire.

fasza, hogy erre is figyelni kell mostantól, de mikor kezdjek neki, ha nem azonnal? ugye. komolyan inkább a dohányzás, mint ez...

juteszembe, úgy rágyújtanék...

de legalább kiderült, mi is az én igazi bajom a legitim problémák mellett, ami miatt a zavart érzem az erőben...

magány?

a magányos ember nem vonzó. a kétségbeesés nem szexi.

illene elkezdenem úgy tenni, mintha nem érezném magam tökegyedül.

egyrészt mivel nem vagyok tökegyedül igazából, másrészt mert nem akarhatom ezt a stigmát... 

van egy bff tipusú barátság, van két cukkermukker lakótársam, vannak kocsmahaverságok, vannak régi ismeretségek, akikkel ha nem is rendszeresen, de időről időre, forgórendszerben lehet kommunikálni, van a cuki hugom meg a nagymamáim, és vannak a szüleim. nomeg az ex. sőt, random ismeretlenekkel is lehet cseverészni, random alkalmakkor.

szóval miről beszélünk?

nyilván mindenki tudja, miről, de a probléma inkább a fejemben súlyos, a valóság nem tökéletes, viszont korántsem kiábrándító...

objektíve az önértékelés bajos: azt vettem észre, hogy újabban negatív fényben tüntetem fel magam emberek előtt, mentegetőzök előre el nem követett hibákért, vélt gyengeségekért, utólag súlyos botlásnak címkézett senkisemvetteészre dolgokért, felnagyítom a rosszat, lekicsinylem a jót.

na, szóval értitek.

vágom magam alatt az fát.

egyszerűen nem értem, már megint mi ez... 

például, dolgok a fejemből:

nem tudom elképzelni, hogy valaki őszintén szépnek lásson, és értékesnek és érdekesnek, tartósan szeressen velem lenni és stbstb.... komolyan, van itt egy fal, amibe beleütközik a fantáziám. nem tudom elképzelni, hogy bárki is saját jogon szeressen, tiszteljen, esetleg odalegyen értem.

megkívánni meg tudnak, alkohollal támogatva, újdonságként - pipa. na de hogy ez ne múljon el? 

aztán.

nem tudom elképzelni, hogy felvegyenek valami klassz helyre dolgozni. még akkor sem, ha objektíve simán rám szabták a munkakört... kábé bocsánatot kérek, amiért jelentkeztem, és ezzel felesleges munkát okoztam a hr-nek... és elkövetek mindent, hogy már előre megmutassam a hiányosságaimat, nehogy véletlen mégis felvegyenek... 

meg még.

valamiért úgy érzem, semmit, de semmit nem fogok tudni kezdeni az életemmel, tehetetlenül szemlélem, ahogy úsznak el mellettem a lehetőségek, állok a partvonalon, nem csinálok semmit. mások csinálnak dolgokat, mennek ide-oda, de én nem, nekem ez nem megy, nem tudok élni.

wtf?! komolyan. ezek 85-90%-a kizárólag a fejemben létezik, és csakis ezen, fejemben létező képzetekre alapozva rontom el tényleg a dolgokat. mert ha a viselkedésemet nem ezekhez a fura, szomorú, lekicsinylő, téves (és főleg fiktíííív) képzetekhez igazítanám, akkor halál okés lenne minden.

így viszont félő, hogy tényleg magányos, szerethetetlen, stb, stb leszek. főleg, ha mindenkivel előre közlöm, mint tényállást...pfff...

(szia, nádja vagyok, az előbb egy pasi azt mondta rám, hogy energiavámpír pióca* vagyok, akarsz beszélgetni?

hali! képzeld, nincsenek barátaim.iszunk valamit?)

((példáink illusztációk csupán. a valóság ennél durvább.))

úgyhogy jéééézus, mit csinálok én?!

hülye, hülye - ja, nem. na. 

asszem, megtaláltam a MEGOLDÁSt életem jelenlegi összes megoldhatatlannak tűnő problémájára. ezt abbahagyni. ennyi.

egész messzire futott ki ez az okfejtés, úgy érzem... hát wow. basszus, van dolog.

* tényleg ezt mondta mondjuk, csak 1, adott szituban nem volt igaza, 2, pont ő az az arrogáns pöcsfej, akinek a véleményére nem adunk. (kivéve, mikor kifejtette, hogy milyen nagyon jó nő vagyok... az a rész maradhat...)

...

szóval csak úgy elszaladt az április nagyja.

eskü, meg sem tudom mondani, mit csináltam ennyi ideig... nem jártam itt, sőt, hanyagoltam az internetet is. 

ja, várjunk, volt olyan, hogy húsvét... ezt el is felejtettem.

nagyrészt mondjuk az evésről szólt (meg az alkoholról, eddig fel se tűnt, hogy ilyenkor mennyit iszunk), illetve voltam bálban, igazi, vidéki bálban (ahol meg azért ittam, hogy képes legyek befogadni ezt a szürreális élményt, és táncolni, reggelig, akkor is, ha nem akarok már),

és egyfelől nagyon intenzív volt - találkoztam vagy ötven ritkán látott emberrel és mindig menni kellett és csinálni és beszélni -, másfelől tele lettem tőle hiányokkal meg újra felfedezett régi bánatokkal, szóval alig vártam, hogy vége legyen. (bár a lakomázást megtartottam volna...)

és egyenesen exhez menekültem belőle. (ahol szeretek lenni. már megint. még mindig. túlzottan.)

és most, hogy lejárt a szerződésem, és egyáltalán nincs még új munkahelyem, teljesen új szintre emeltem a depit.

valahogy elfogyott a lendület, ami az újéletkezdéssel jár, és engem mindig borzasztóan megvisel a munkakeresés, meg a magány is, és a családozás is, szóval ez így mind összejött, én pedig teljesen elveszett lettem.

de ma itthon voltam, és nem csináltam semmit a napozáson, heverészésen, pakolászáson, főzőcskézésen kívül, 

csak nyalogattam a sebeimet,

és ettől valahogy jobb.

próbálok úgy gondolni erre a hétre, mint egy vakációra - mindig szabadságról álmodozik a jómunkásember, én meg most kaptam, egész álló nap azt tehetek, amit csak akarok.

(lehet, hogy semmittevéssel fogom tölteni, belassulással, megnyugvással, de és.)

közben zakatol a fejemben, mi mindent kellene megcsinálni, elintézni, bejelentkezni az okmányirodában, bejelentkezni munkanélkülire, még küldözgetni cv-t, angolozni, rendbe tenni a mailjeimet, a gépemet, a külső vinyómat, filmeket szerezni, rendezni a fotóimat, fotózni, megcsinálni a nyavalyás wc-t, szoftverfrissíteni a telefonom, tornázni,stb,stb,stb...

#denincskedvemezekhezmég.

#jajjnemleszmunkám, #tökegyedülvagyok, #nyüssz.

szóval nincs nagyon mit írni, összébb kell szedni magam és kész.

az idő szalad

olyanok történtek velem, hogy

barátnővel "kibékülés"

hatalmas munkahelyi parák

sikertelen felmondási kísérlet

három nap szabadság

túl sok exnél töltött idő (kb másfél hét? vagy több? fogalmam sincs, basszus)

tegnap akaraterőből hazajövés és szomorkodás, amiért le kell válni róla (újra)

izgalmas állásinterjú

csodálatos idő

rozé hosszúlépés

tejeskávé napközben nyilvános helyen

rum

új ruhák és cipők

megrohadt krumpli

állandóan elduguló wc

dohánytermékek indokolatlan és ijesztően rendszeres fogyasztása

egy férfi kitartó ellenállása minden vonzerőmnek (ami épp nem sok van, meg amúgy is inadekvát az egész)

érdekes emberekkel találkozás

bunkó emberekkel találkozás

az egyetlen téli sálam akaratomon kívül új tulajra lelt (a.k.a ellopták)

munkanélküliség (kényszerszabadság?)

arról, hogy főzött nekem

(és nem feküdtem le vele cserébe, hanem mostam neki, meg hajtogattam. szex az múltkor volt, gondolom egyértelmű, hogy nem volt nehéz dolga, azt csinált velem amit akart, mivel pontosan tudja, hogy kell. 

tartalmas két nap volt, abszolút tűzoltás.

ettől függetlenül már nem érzem, hogy otthon lennék nála. és ez annyira szomorú.)

apró örömök

önálló felnőtt nőként jelentem: tegnap, amikor ex bejelentette, hogy elkészült a vacsora,

elsírtam magam.

tudniillik, hogy másfél hét után végre meleg étel.

ez csak onnan jutott eszembe, hogy hazajöttem aludni (egész nap ezt vártam, komolyan) ééééés kiolvasztottam a csirkeszárnyat. ééééés még nem álltam neki megcsinálni.

mivel ezt nem akarom kidobni, mint a darálthúst, amit szintén kivettem, hogy na most, aztán elmentem itthonról 2 napra ( - azt sem akartam egyébként kidobni, de na -), kénytelen leszek abbahagyni a bőgést és megerőltetni magam, és elhinni, hogy alvás nélkül is lehet élni... (de tényleg, mára pl elfelejtettem a pin kódomat is. ciki.)

kicsit előre sajnálom magam, de egyszer majd biztos képes leszek 5 percnél továbbra is megbízhatóan tervezni, újra, és akkor majd... nem tudom, jó lesz? alszom? eszem?

valami.

basszus, megint főtt kaja lesz, ha közben el nem ájulok, szépazélet.

elvesztem

én próbálom elhinni, hogy lesznek megint emberek az életemben, nem csak egy szétesett barátnő összesen, aki akkor hagy faképnél mikor csak kedve van, 

és leszek megint otthon valahol, 

és lesznek még napok, amik nem konganak az ürességtől, 

és lesz biztos munkahelyem, sőt, jó munkahelyem is, 

és megint hagyhatom a mérgező családomat a francba, 

és lesz, hogy megint nem érzem, hogy felesleges, nemelégjó és nevetséges vagyok, és amikor nem szégyenkezem non-stop a puszta létezésemért és nem gyűlölöm magam random napi 200-szor.

de azért még van hova fejlődni, az biztos.

ugyanitt a lelkem is kizokogom, miközben az egész nyolc évet siratom, és csak azért nem üvöltök, mert a zene üvölt helyettem.

nyolc év, emberek. nyolc.

az egész fiatalságom és minden kudarca.

leszek-e még újra én, vagy már csak ez lesz?