elképesztő mélységek

elképesztő, milyen mélységei lehetnek ilyenkor az ember nyomorának. ahh. 

visszaadtam a kulcsát. egyszer csak, nem tudom, hogy, de úgy éreztem, ez kell nekem, azonnal. átkerült a kismajmos, "szemtelen de kedves" feliratos kulcstartóm, csak egyetlen kulcscsomóba akadhat a kezem a táskában kotorászva, és az csak egyetlen helyet nyit:

az új otthonomat.

ennek fizettem az árát napokon át. ezt a hetet nem kívánom vissza, az ép eszemet viszont igen - kétséges, hogy a közelben van-e még egyáltalán. és már nem is emlékszem, milyen nem másnaposnak lenni, és milyen, amikor nem csak megfogadom, hogy ezt abbahagyom, hanem tényleg nemcsinálom és pont.

de ma voltam moziban, találkoztam szívemnek kedves emberekkel, telefonáltam továbbiakkal, sétáltam a napsütésben, bevásároltam és lassú, bámész tekintettel szemléltem mindent, ami elém került, és valahogy beletörődtem, legalább egy kicsit, hogy mindenszar, hogy szét vagyok zuhanva és magamra maradva, és ettől valahogy egész jó lett nekem.

még egyet sírni kéne, enni, aludni. 

várakozás van.