hogy s mint

most hirtelen besűrűsödtek a dolgok, szociális szempontból és megélésekből. vicces módon most meg túl sok lett a kommunikációból, miután korábban a túl kevés volt a baj.

introvertált vagyok, brutkó le tud szívni, és emellett mostanában borzasztó nehezen megyek emberek közé, mozdulok ki, sőt, kelek fel az ágyról. (bizony. mondjuk a helyzet drámaiságát kicsit tompítja, hogy a lakásunk nagyrészét az ágy teszi ki. de csak kicsit.) 

sőt, bele se fért mindenki azonnal, mert már egyszerűen túl sok stresszt jelentett, és random nem bírtam. (nem fontossági, hanem "érkezési" sorrendben, ha van itt olyan, aki magára vette.)

továbbra is egy kib.tt hullámvasút az egész, nem tudom, mit csináljak, merre induljak, ahh, de, most eldöntöttem, ahh, nem, az kizárt, ahh, nemtudooooom ..., ... de most valahogy (már) egy más szinten vagyok lefagyva, mondhatni, egész sokszor működöm, újra. (ahhoz képest.)

woww.

kimondatott valami számomra váratlan felfedezés is, amit így fogalmaztam meg a kishugomnak:

"nagyon, nagyon fura volt a héten többször is emberek, sőt, új emberek között lenni úgy, hogy pozitívan reagáltak rám és a gondolataimra, jelenlétemre. 

azt hiszem, borzasztó sokat elvesz tőlem az, ahogy pl a pasi elutasít mindent, ami bennem mint szubjektum, megélés, személyiség van, azzal, hogy elutasítja annak kifejezését és sose tükröz vissza kb pozitívan.

...

velem a szülők is ezt csinálták, majd az exem is, szinte egész életemben nonstop kaptam ezt az elutasító hozzámállást a referenciaszemélyektől -  de most, itt, a pasinál látom ennyire tisztán először, vagy nem tudom..."

ő valami olyat talált írni, hogy hát igen, mintha nőnének az ágaim, és a pasi mindig visszametszené.

én meg "végülis érzésre sokszor vagyok úgy, mintha csak egy darab csóri legallyazott száraz bot lennék", szóval...

érzékletes megfogalmazások, csak ezért tettem így ide.

de értitek. ez nagyon súlyos.

nem véletlenül érzem magam annyira alkalmatlannak, tehetetlennek, rettegek annyira a kudarctól, a megszégyenüléstől, küzdök meg olyan borzalmatos nehezen ezzel a váratlan helyzettel.

már hogy az volt váratlan, a magam számára is, ahogy az elmúlt fél évben viselkedtem, sőt, léteztem.

persze nem ez az egyetlen ok, de erősen ellene dolgozik a javulásnak.

technikailag most épp mi van (pillanatkép az elmúlt hétből):

kicsit éltem szociális életet. kimozdultam, mint a normális emberek. e-maileztem, telefonáltam, találkoztam másokkal is, mint a családtagjaim. (ezek amúgy nem általam kezdeményezett dolgok voltak, tegyük hozzá, csak sodródtam az árral, amennyire tudtam, szóval félsiker.) voltam sétálni párszor. készültem a mienkgyerek szülinapjára. átszörnyülködtem magam adminisztratív álláshirdetések tömkelegén. kiborultam. osztottam-szoroztam. átnéztem a szakmai lehetőségeket is. gondolkodtam az életemen. megkérdeztem egy szakmabeli barátomtól, hogy lenne-e értelme megpróbálnom elmenni a szakmába konkrétan nekem is. utánanéztem végre rendesen a szóbajöhető képzéseknek. megígértem a pasinak, hogy beszélek az ismerősével egy random nemszakmai állással kapcsolatban, és egy másikkal a szakmával kapcsolatban is. rájöttem, hogy most kezdünk még csak igazán egy fizetésből élni, eddig mindig volt még nálam annyi, hogy a pasinak szinte alig kelljen többet költeni a kártyájáról, mint máskor... beszéltem a pasival a pénzről, most anélkül, hogy összevesztünk volna. (nem én szoktam összeveszni ilyenkor amúgy, és ezért nagy erő kellett hozzá, hogy újra szóba hozzam. de szerintem kb azon múlt, hogy nem lett országos üvöltözés, hogy semmi érzelmet nem mutattam, akkor sem, amikor elviharzott itthonról beszélgetés helyett, hanem tárgyilagosan és következetesen végigvittem, miután visszaért, az összes félelmét előre megcáfolva...) rájöttem, hogy elmaradtam egy csomó fontos ügyintézéssel. elkönyveltem magamban, hogy a pasi akkor is sajnálta tőlem a dolgokat, pl az almalevet, amikor még volt munkám, úgyhogy le kell tojni. és vettem én, a jézuska hozta vásárlási utalványból. mármint almalevet. meg banánt is. meg kettőnyolcas tejet is, mert nem fogom másfelessel inni a reggeli kv-m, akkor se, ha szerinte emiatt kerülünk a híd alá. pl. megnyugtattam magam, hogy nem emiatt fogunk. remélhetőleg nem fogunk. járok a pszihez - mondjuk ez lehet, mégis csődbe visz, de nem megy nélküle.

még mindig sok időt töltök a facebookon dumbscrollinggal, de most épp nem borulok ki ettől a ténytől annyira, mindig. nemtom, ez úgy tűnik, a szükséges része.

meg még csomó minden. úgy, hogy végtelen elmaradásom van egy csomó minden mással. fura egy helyzet.

megosztandó öröm

emlékezzünk meg a pillanatról, amikor így fél év után képes voltam leülni, felmenni egy állásportálra (amit kishugom ismerőse ajánlott, aki a cv-m is véleményezte), és végigböngészni a szóbajöhető hirdetéseket.

medzsik.

 - totálisan abszurd, hogy ennek örülni kell, de eleddig egyszerűen képtelen voltam belelépni egy ilyen szituba, pláne benne is maradni, sajnos ezek a tények, így mégiscsak komoly eredményként kell tekinteni rá. mehh.

ugyanitt: az összeshez angoltudás kell. ami nekem továbbra sincs. kitöltöttem egy szintfelmérőt valamelyik nap, amelyik szerint a középhaladón érdemes folytatnom a tanulást, szóval nem állítanám, hogy reménytelen lennék, de hát lópikulácska ahhoz, hogy akárcsak megmukkanni tudjak egy interjún. (még. - figyelitek, milyen vakmerő reményeim és ambícióim tudnak lenni? haha.) 

ha már ott voltam, megnéztem az angol nyelvű hirdetéseket is, kigoogle-fordítóztam (ezt hogy írják vajon?) minden szót, amiben bizonytalan voltam, megpróbáltam kimondani mindent, és egy ponton már azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam helyesen felolvasni őket, néha együtt a fordítóval.

vicces volt, mert sok szó még így se ment, haha.

amúgy kezdek azon eltöprengeni, hogy talán mindez érthető, talán csak ehhez is, mint kb mindenhez az életemben több idő kell, mint másoknak, de aztán megugrom, ...

szóval most (épp?) amúgy jobban vagyok sokkal, kommunikálgatok emberekkel, találkoztam az elveszettnek hitt barátaimmal is, járok pszihez, ... majd jövök, mesélek, de örüljetek velem, vagy épp nevessünk együtt, milyen abszurd ez is, majdnem, mint hogy hiánycikk a kristálycukor, bár ez legalább csak nekem fáj, ezen talán könnyebb. (meg a pasinak persze, de aki úgy általában bántalmazóan viselkedik a pszi szerint, azt azért annyira ne sajnáljuk, na.)

csak egy gyors kérdés

martine blogja amúgy hova lett?

életjel

vagyok még.

sajnálom, hogy egy idő után válasz nélkül eltűntem, mindent olvastam, mindegyiken gondolkodtam, mindőtöké számított, nagyon, köszönöm őket!

a helyzet még mindig elég... hát rossz.

túlélek kb.

mármint ránézesre ajándékokon agyalok, vásárolok, szervezek, meg karácsonyi díszeket teszek a lakásban mindenfele, csomagolópapírt és szalvétát választok, ...,

családi események is történnek, még a legújabb új unokaöcsémet is megkereszteltük, 

szokásos,

de közben kb minden szabad percemben a telómon lógok, pörgetem a fészbukot, chatelek, csopikban követem a feedet, vidiket nézek vagy könyvekről és társasokról olvasok :/ asszem, némileg pótcselekszem vagy ilyesmi...

ahelyett, amit nagyon fontos volna most csinálnom.

kb akkor tudok működni, ha nem/alig gondolok arra, ami van, azt hiszem. de közben nyilván ott van _mindig_.

addig jutottam, hogy befejeztem az önéletrajzom, és leokézta valaki hozzáértő,

valamint a naaaagy hallgatás utáni csendmegtörés nem csak itt, hanem irl szociálisan is megvalósult.

újra kommunikálok a volt munkahelyemről való barijaim egy részével (akiknek nagyon nehéz volt bevallani, hogy nincs még munkám, mert nem is keresek, stb - de miután ezt megugrottam, már nem emel közénk falat),

és megírtam a két közeli sulis barátomnak is, hogy mizu és hogyan vagyok, mikor felmerült valami kapcsán. na, ők szomorú fejezték meg sajnálják - és írd és mond, ennyi volt az össz reakció. UPDATE: ez korábban volt, mert, most látom, már múltkor is panaszoltam. node azóta se írtak vagy mondtak semmi egyebet, se a közös chatben, se priviben, pedig azért szoktak, szoktunk írkálni mindenféle random dolgokról. 

(én szintén nem kerestem őket - először, mert olyan szarul voltam, h nem bírtam, utána meg mert nem értem, hogy barátként ez a reakciójuk így mi - nekem ők voltak a legközelebbiek, nem a naponta beszélős belső körükben, de azért régebben a hetente-kéthetente minimum komm 2. körösben voltam, az kopott idáig, így ez nagyon érthetetlen és nagyon fáj.)

(egy közös talit feldobott a tágabb közös csopiban a harmadik ottani bari, de nem sikerült ip-t egyeztetni már idénre. és így ennyi... jobb is, mert nagyon nyomasztott, hogy így hogy menjek oda mosolyogva...)

ezen kívül a tesóim szerencsére igyekeznek ott lenni, ez sokat ad.

végül mindenféle fordulatokkal elkerültem egy pszichológushoz, aki vállalt,

és akiről még nyilván nem tudni, hogy jó-e, de vannak ígéretes jelek.

pláne nem lehet tudni, mert kapásból 2 hétre lebetegedtem. (újabb negatív covidteszt in da house, az minden szezonra kell.)

no meg még csak bemutatkozom kb, 2x voltam csak.

drukkoljatok!

a pasival nemrég volt egy óriási veszekédesünk arról, hogy a pszi fizetős ugye, és azt aztán én oldjam meg nélküle.

próbálkoztam elmagyarázni neki az állapotom, a helyzetet, de nyilván most sem érti, és nem is fogadja el, hogy ilyen van, és hogy ez van.

helyette borzasztóan haragszik rám.

amúgy olyan szépen eléldegél mellettem, csak ne kelljen az összebújva sorinézésen, a gyerekezésen meg az operatív napi tevékenységeken kívül köze legyen a dolgaimhoz, és akkor nincs feszkó...  (azt meséltem a nyáron, hogy feldobta, hogy házasodjunk össze? de hogy miért gondolja, hogy ez köztünk egy rendes párkapcsolat, az rejtély számomra...  már akkor se volt még szex se, a mindenmásról nem is beszélve...)

most fog elfogyni a pénz a kártyámról, izgi lesz.

amúgy azon kaptam magam a betegségből kijőve, hogy nézegetek álláshirdetéseket, egész bizakodó voltam, hogy oldódni látszik a rémséges állapot,

de aztán mikor a pasi olyan nagyon összebalhézott velem (és mondott olyanokat, hogy hajnali 3ig bőgtem és napokig kóvályogtam, mint aki nincs is magánál kb), sajnos ez abbamaradt, és újra ezerszeresen szorongok és minden szar megborít és megint nem tudok nézni se, a valóságban maradni se, semmit se. es itt most nem tolom rá a felelősséget, csak elmesélem, hogy ezek a naaagy, triggerelő helyzetek engem tényleg ennyire kikészítenek, azt látom... durva.

én igyekszem, de egyelőre totál kontrollálhatatlan a minden.

sokszor úgy nézek ki, mint aki normális, de közben meg... tudjátok, ez van, és azért rendesen félek.

hogy is volt

úgy volt egyébként, hogy elindult egy új folyamat bent tavaly nyár elején kb, ami ígéretes utakat nyitott, majd be is lett ígérve egy előrelépés, kisfőnökséggel, értelmesebb és szélesebb feladatkörrel, jobb fizuval, még akkor ősszel,

amivel kapcsolatban - mint kiderült - hintába tettek, meg hitegettek, majd félreállítottak (vagy hát elsikkadtam a képből, fene érti ezeket a dolgokat),

de annyira sokat dolgoztam a témán, és annyira kellett volna az a pénz, hogy az elköltözés dolgot meg tudjam csinálni, plusz maradjon valami talaj hozzá a talpam alatt és szociális háló (számíthattam volna sok emberre onnan lelkileg), hogy beleálltam, küzdöttem érte és igyekeztem kivárni, hogy végre, végre leokézzák, megírják, módosítsák, elfogadják, engedélyeztessék és kihirdessék az új szerepköröket, ami csak tolódott és tolódott...

sokszor még este itthon is meg hétvégén is a témával foglalkoztam, felnőttképzéses tanfolyamra is befizettek, élveztem is, hogy felgöngyölítsem és kitaláljam és majd megszervezzem, és úgymond láttam a pályán: ráláttam a problémakörre, úgy, ahogy senki más, tudást is szereztem róla, kapcsolatban voltam nagyjából minden érintettel az összes gyakorlati szinten (több tucatnyi fős nagyságrendről van szó, de igazából a vezetőik nagyjával is, stbstb, még a kapcsolódó külsős cég és intézmény embereit is ismertem már),

és elvben a munkahelyem szándéka is az volt, tőlem függetlenül, hogy ezt a problémakört oldjuk meg, mert egyre sürgetőbb, belső működést nehezítő konstans dolog, és még pénzt is szántak rá, 

és hosszú távú megoldást hozott (/hoztam) volna folyamatszervezési kérdésekben, gatyába ráztam volna nekik egy ránézésre uncsi és érdektelen, de igazából fontos és darázsfészek témát nagy lelkesedéssel, majd biztosítottam volna a szinten tartását meg folyamatos aktualizálását,

és olyanok történtek, hogy többször úgy tűnt, mégse lesz belőle semmi, de, nem, de, nem, majd arra jutottak, hogy mégis, de nem teljesen úgy, és miután minden szinten ezer évet csúszott, végre csak kijött az új struktúra, és benne volt, amit rám kitaláltunk. 

csak épp nem voltak hozzá ugye nevek.

húzták, halasztották konkretizálni, és a végén egészen konkrétan betöltetlen maradt az a rész (meg még pár másik is amúgy), nem adták nekem a feladatot, mert nem adták hivatalosan senkinek. 

helyette hagyták, hogy egyes a témában inkompetens fontoskodó kollégák továbbra is ingyen és nemhivatalosan beletrollkodjanak,

elköltöttek min. másfélmilliót, hogy papíron (de csakis papíron) szülessen megoldás, de lehessen rá mutogatni, hogy mindent megtettek,

engem pedig nyomtak lefele az előléptetés helyett, és gondolták, hogy majd mosolyogva végzem nekik a kulimelókat és a már kb megalázóvá módosított munkakört, az egyre méltatlanabb körülmények között.

szóval a bő háromnegyed éves hajtás, küzdés, várakozás és bizakodás vége egy naaaagy földbecsapódás és felmondás lett. amire a főnököm azt merte mondani, hogy őt váratlanul érte. haha.

nagy elégtétel volt utána visszahallani, hogy mivel a problémakör, amit papíron megoldottak, pont ugyanúgy fennáll, és a nemhivatalos belekotyogók nem mozdítottak rajta érdemben pozitív irányba, végül soron kívül kiadta a főnim egy (kis) részét az emberének megoldásra, aki semmit se ért hozzá nyilván, rálátása a gyakorlatra és munkatársakra pláne nincsen, és azokat kezdte kérdezgetni a nulláról, akiknek majd' egy évig vehemens kiselőadásokat tartottam, hogy mennyi mindent kéne máshogy csinálni és miért, meg hogy miért nem engedik, hogy csináljuk, csináljam, stb. ők meg mondták neki, hogy de hát itt a nádja volt, aki tudta ehhez a dolgokat, ki is taníttattátok és már csak a felhatalmazásra várt, hogy megcsinálhassa, és aztán ti nem engedtétek oda a feladathoz... hesteg káröröm.

amúgy ez a kis rész önmagában, úgy, hogy nincs mögé téve a folyamatok optimalizálása, a hibák feltárása után, a belső igényekkel és a törvényi előírásokkal összhangba hozva, lópikulácskát se fog érni.

nem mondom, hogy ne lehetne megoldani nélkülem, persze hogy meg lehet, senki se pótolható, de egyrészt én egy hub voltam, 

másrészt az elmúlt évben kapálózva-integetve, mégis tehetetlenül végignézhettem, hogyan tesznek óriási energiákat abba, hogy végül ne oldódjon meg ez a kérdés, teljesen értelmetlenül, logikátlanul, mert sokkal kevesebb erőbefektetéssel már tízszer kipipálhatták volna, wtf, szóval tutira most is csak ez folytatódik.

azt mondták a többiek, hogy szerintük 1) teljesen érthető, hogy el akartam jönni azok után, amiket velem csináltak, és nagyon bátor lépés volt 2) az új vezetők és a régiekből azok, akiket pozícióba hoztak, dilettánsok (szerintem is amúgy, meg kb minden kolléga szerint, aki belelátott, mik mennek 2) esélyem se volt, mert én anno csak a recis csaj voltam, és azon bizonyos nagypofájú, beleszólós (és számomra értelmezhetetlenül rosszindulatú) régi kollégák, akik kéretlenül beleszóltak a témámba, belehaltak volna abba, ha több leszek náluk (ja, egyikük meg anno csak a büféscsaj volt, ő már csak tudja, mennyit számít ez),  3) már régóta el kellett volna jönnöm, mert ha kineveznek is, akadályoztak volna csak a hülyeségeikkel, csak tönkrementem volna bele.

amúgy most odabent már nyakig ér a kaki. még olyanok is legszívesebben eljönnének, akik azt gondolták, ők aztán soha (de nem fognak, aki tudott, már elmenekült), már vége a formálódásnak és látszik, milyen az új vezetőség és az új rendszere (nem jó), és a beígért pluszpénz mostanra elinflálódott volna annyira, hogy végülis nem érte volna meg amiatt maradni.

de engem mindez brutál padlóra küldött a hónapok alatt. az őrlődés, a várakozás, a sakkozás a lehetőségekkel, a számvetés, hogy akkor mi lehetne ebből a hülye élethelyzetből a kiút és hogy' jó a megoldási sorrend... próbálni közben nem teljesen szétzuhanni, minden nap felkelni és nem belehalni, végül feltenni mindent erre a lapra, elviselni a bizonytalanságot, a hintázást, a kétségeket... a hülyéket (nem a butákat, mert ha azok jóindulatú buták, hát üsse kő, na de a rosszindulatot, meg a hangos és ellenséges inkompetenciát... ahh).. nézni a sok értelmetlenséget... csalódni az illúzióban, hogy aki magasra jutott, indokoltan jutott odáig.. szembesülni a hazugságokkal... azzal, hogy pénzt sose az kap, aki megérdemli... látni, hogy egyre rosszabbak a dolgok, de fogösszeszorítva viselni, mert már mindjárt kikerülök onnan és onnantól más lesz... és a szembesülés, hogy nem sikerült. sőt, hogy még az addigi jó dolgokat is elveszik... és hiába volt a maradás, hiába volt, hogy nem fordultam a diplomázás és némi "pihenés" és gondolkodás után a szakmám felé, legalább tanulás szinten, míg a csoporttárs barijaim igen. hiába maradtam le, ki. (bár tán akkor se lett volna bátorságom hozzá, ki tudja...)

de a satubaszorult állapotból kilökött az, hogy felmondtam. végre elmozdult valamerre az egyik meghatározó dolog. azt éreztem, így vagy úgy, de lendületet kaptak a problémás pontok, amikről mindig csak rébuszokban írtam, amik olyan régóta fojtogattak.

fontos lépés volt, elindulás, csak épp a folyamat mostani része nem tetszik. (ahh, az egész, éveken átívelő újéletkezdés egy óriási szívás, igazából.) és nem tudom, jutok-e vele bárhova így érdemben.

már nem vagyok büszke magamra

 szóval egy darabig nagyon normálisnak tűnt a folyamat, aztán az egész átment egy ilyen borzasztó ciki izébe, amire nem számítottam - vagy legalábbis reméltem, hogy nem ilyen lesz, hogy már megváltoztam, jobb lettem, már nem történhet meg, stb. 

mindjárt lejár a hivatalos álláskereső státusz, és én még nem jelentkeztem egyetlen állásra se. mondom egyetlen egyre se.

egyszerűen nem tudom, mit mondjak.

él a fejemben egy felnőtt, felelősségteljes, összeszedett, én-nek definiált nádja, aki kétségbeesetten nézi, mit művel úgy összességében, kontrollálhatatlanul.

újra ugyanaz, ami régen is, a legnagyobb gödrökben: nulla irányítás, alig vagyok felnőtt módban, kb pánikrohamok és azok elkerülése, hasítás, hárítás teszi ki minden időmet. 

csodálatosan elvagyok azzal, hogy társasokat és halloween-i meg karácsonyi dekorokat, meg ajándékokat keresek, meg ezekben a témákban információt, meg újra főzni is elkezdtem néha, miközben túlélek.

ez kb minden, amit fel tudok mutatni.

közben mélységesen szégyellem magam, és egyre jobban elszigetelődök, hiszen mindenkit csak az érdekel, találtam-e már állást, és ha nem, miért nem, és tudom, hogy senki se tart normálisnak egy olyan embert, aki ezt a normális dolgot nem ugorja meg. azzal baj van, és akivel baj van, azzal nem érintkezünk, de legalábbis nem tartjuk egyenrangú félnek.

tudjátok.

próbáltam terapeutát is keresni, de 3x lepattantam, egyszer vissza se jeleztek, egy keresésre a barátaim módszeres csopijában senkit se ajánlottak, egy kókler lett volna csilliárdokért, amúgy mindenhol óriási várólisták, van ahol pl egy éves, meg iszonyat árak - de amúgy abba a keresésbe is képtelen voltam igazán beleállni, mert nagyon nehéz szembenézni a kérdéskörrel.

közben meg, ha néha kívülről ránézek, akkor egy full érthető krízisben vagyok: 

el kéne indulni a szakmában, amihez brutkó módon inkompetensnek érzem magam és iszonyat félek tőle, a bántalmazó hátteremnek és legutóbbi munkahelyi kudarcomnak, meg a kudarcos élettörténetemnek hála még mindig nulla önbizalmam hozzá, szerintem tudásom se, pedig sokaknál fényévekkel többet értek belőle,

plusz q.a keveset keresnék vele, de akkor hogy költözök el,

merthogy itt a másik, párhuzamos krízis-ok, hogy tudom, hogy ki kell lépnem ebből a kapcsolatból, annak minden nehéz vonatkozásával (hosszú kapcsolat utáni erős kötődés ellenére szakítással járó érzelmi dolgok),

miközben rettegek tőle, rettegek elveszíteni a családom (pasi és gyerek), az otthonom, tulképp az életem összes még megmaradt dolgát,

rettegek megint szegénynek lenni, mint a templom egere,

rettegek magamra maradni a születési családommal, akikkel továbbra is csak úgy bírok érdemben érintkezni többnapos megborulás nélkül, ha ott a pasi,

 a tesókkal ugyan szorosabb a kapcsolat, de ők igazából olyanok, akiket nem akarnék barátnak, sajnos (nem csoda, hiszen ugyanabból a diszfunkcionális sz.rból jönnek, mint én), a nagyobbik csomószor vállalhatatlanul bánik a gyerekével, a kisebbik meg hajlamos lekezelően, magas lóról, lenézően kommunikálni, szóval inkább kényszerűség ez, na, magamtól távolabb lennék, mint ha nem lennének tesók/ nem lennék ekkora szükségben,

és magányos vagyok borzalmatosan, 

a pasi nem ért engem egyáltalán, utálom, ahogy a világot látja, ahogy működik, hogy nulla önreflexiója van és érzelmileg elérhetetlen 99, 9 %-ban, az enyémtől totálisan eltérő működéssel és értékrenddel és fontossági sorrenddel, és beláttam már, hogy leginkább funkció vagyunk egymásnak, és ő is utál kb mindent, amitől én én vagyok (- a szó jó értelmében én),

akiket a barátaimnak mondok, valójában mind csak távoliak, akikkel havonta tudunk max kommunikálni,

ráadásul épp most jöttem rá, hogy nem is számíthatok a legközelebbinek gondoltakra, mert amikor most szóba került, hogy hogy vagyok, és kibukott, hogy mennyire rosszul és mekkora bajban, csak annyit írtak, hogy sajnálják - hát nem tudom, én nagyon igyekszem ezt nem rájuk terhelni, semmilyen formában, és nem is várom, hogy megmentsenek, de legalább barátként mellettem állhatnának, pl felhívhatnának, vagy valami (erre most utólag, pár nap után jöttem rá, hogy jé, igazából miez így). én legalábbis ezt tettem volna, és fáj, hogy nekik eszükbe se jutott. ráadásul szakmabeliek, így méginkább megdöbbent, azt hiszem. azt veszem észre, egyre távolodnak, ők együtt dolgoznak és tanulnak, tolják ezerrel a szekeret, fiatalabbak és építik a kis életüket, én meg szerintem már csak úgy jut is marad is alapon vagyok meghívogatva néha találkozni, de a valódi kapcsolódásból nem jut, vagy nem vagyok rá érdemes, nem tudom. fáj, hogy vakok a nyomoromra, vagy legalábbis úgy érzik, nincs vele dolguk.

fürtös is felbukkant újra az életemben, de nemigen kommunikál, csak párhavonta.

a volt munkatársaimnak meg nem tudok elszámolni azzal, ami történik velem.

én meg azt gondolom, teljesen érthető volna az igényem a minőségi emberi kapcsolatokra, és szomorú vagyok, amiért nincsenek, nem tudnak valahogy lenni, ez is egy vaskos nehezítés.

és a pasival nehéz együtt lenni, elviselni őt, miközben ott a kettősség, hogy sokszor jó odabújni alváskor meg együtt menni dolgokat intézni, meg megölelni, meg ő a családom, őrülten vágyom vissza hozzá pár nap után, de hazugnak is érzem magam, és nehezen viselem, hogy csak vele érintkezem, és iszonyat sokat itthon van,  de ha elmondanám neki, hogy el akarok menni, már rakna is kifele, mehetnék anyámékhoz aminél minden jobb, ez is, fényévekkel.

a gyerekkel is borzasztóan fáj és nehéz, tudom, hogy érzi, hogy nem stimmelnek a dolgok, hiába teszek meg mindent, mimkor itt van, hogy ne menjen át.

ja, és idén még nem szexeltem (és nem én nem akartam), egyetlen egyszer próbáltuk meg, májusban, de akkor meg már annyira fájt, hogy nem tudtunk, és azóta igazából már én sem tudom elképzelni. 

már azt sem tudom elképzelni, hogy megfelelő férfinak még kellhetnék valaha, undorítónak érzem magam, rondának és öregnek,

és életközepi válságom is van, mert középkorú lettem, elmúlt a fiatalságom és nehéz számot vetni azzal, hogy elpazaroltam, 

és ez csilliárdszorosára emeli a rettegést az újrakezdéstől, az egyedülmaradástól, 

miközben gyászolom azt a vágyam, hogy családanya és feleség lehessek, 

és hogy valaki gondoskodjon rólam, pedig mindig csak erre az egyre vágytam, hogy egy férfi, akivel szeretjük egymást, otthont teremtsen nekem, és gondoskodjon rólam (persze emellett én is róla, de anyagilag ő lett volna a fő, mert én nem értek hozzá, nekem láthatóan nem ment sose és nem látok esélyt, hogy ebből még valami a mai árak mellett legyen),

ja, és az önfenntartásról annyit, hogy bármilyen munkához full hülyének tartom magam, nem csak a szakmámhoz, úgy érzem, semmire se vagyok alkalmas,

emellett hányok az alkalmazotti lét gondolatától is, hogy újra minden nap meg kelljen erőszakolnom a bioritmusom és elvegyék az életidőm nagyját, és az emiatti zsigeri ellenállást is folyton kezelnem kell, ami csak nyeli és nyeli az energiát,

angolul még mindig nem beszélek, nem tudok nekiülni, csak vidiket nézek, az meg lóf.sz,

szerintem amúgy debil is lettem, hiába vágytam mindig arra, hogy okosnak tartsanak, és gondoltam magam okosnak, kifele idegeneknek csak makogok a szorongástól, meg valahogy csomószor nem működik az agyam, nem tudok értelmesen beszélni már, nem tudok magamról jó benyomást kelteni, asszem,

és ugye épp ott tartok, hogy nem tudom kontrollálni magam és az életem, ami halál rémisztő, és csak még lejjebb lök az alkalmatlanság-érzésben,

ó, és infláció, politikai környezet, háború a szomszédban, általános félelem és bizonytalanság a jövőt illetően,

szóval elveszettség, kilátástalanság, rmeghasonlottság, nulla biztonságérzet, nulla hozzáférhető belső erőforrás, fullasztó magányosság és szorongás és önutálat és szégyenérzet, amiben a max az, hogy a mindennapos túlélésért harcolok.

hát így ennyi jutott eszembe, de még fejtegethetném okosan, csak most inkább megyek hajat szárítani, ezt meg belehányom az éterbe.

büszke vagyok magamra

 felmondtam.