de nagyon. (igazából full szét vagyok már esve!)
szivem szerint a kövi két napban ki se másznék az ágyból...
tegnap is, olyan könnyed, egyszerű lehetett volna (ahhoz képest), de futottam egy csomó felesleges kört a tizenkétórázás után, mire odáig jutottunk, hogy nálam alszunk és ezt meg is valósítottuk... és mivel borzalmatos fáradt voltam, nem viseltem túl jól, hogy megfuttattak.
kicsit az az érzés öntött el, hogy nincs rám tekintettel, hogy egy brutál hétvége után egyből dolgoztam, sokat, és ma is fogok, qrvakorántól, és miért nem lehet ezt figyelembe venni.
mehh.
nyilván azért, mert már ő is szét van esve, így képtelen volt összeszedetten priorizálni, sőt, egyáltalán átlátni a helyzetet. de attól még nem lett jobb.
a beköltözését gondoltam ünnepelni, az univerzum meg nemgondolta.
de hogy amúgy a pasi elköltözött, szobából lakásba. véget ért egy korszak, még ha most az átmeneti macera is jön, azt hiszem.
2017. augusztus 29., kedd
2017. augusztus 28., hétfő
2017. augusztus 27., vasárnap
a zajlás
végülis, a felszínen, látszatra annyi minden azért nem történik. közben viszont komplex és intenzív élmények érnek,
amiket nem egyszerű integrálni, feldolgozni, ülepíteni, ...
most épp ott tartunk, hogy borzasztó kialvatlan és testileg-lelkileg-idegrendszerileg is fáradt vagyok,
erre ma sem pihentem, se nem alszom még.
holott, elvileg, időm az lett volna rá, ez a teljes nap.
most konkrétan azért nem,
mert az integrálás agypörgetős szakasza zajlik. egy darabig csak gyűltek a dolgok, rakta őket elfele, kábé ahogy értek, most, főleg estére meg hirtelen nekiállt rohamtempóban feldolgozni, sorjáznak a heuréka-pillanatok, nem tudom, talán betelt az érkeztető raktár.
(jó, nem, volt előtte az a rész, hogy elkezdtem összezuhanni, aztán fürtös megkríziskezelt, és az belökte a folyamatot.)
zakatol a rendszer: rendeződik össze tudati szinten a sok behatás, az ezer meg egy friss infót integrálja, passzintja a már meglévőkhöz, aztán köpködi kifele az így nyert újféle következtetéseket.
ez a rész mindig hihetetlenül izgalmas, inspiratív, friss gondolatmeneteket és tapasztalásokat hoz... intenzíven értelmeződnek át a mindenféle kirakósok képei az újabb daraboktól.
csak roppant fárasztó.
alapból fáradtan (és posztlagzis-másnaposan, kríziselés után) annyira nem jön jól. úgy, hogy a holnapom, amit pláne a regenerálódásra tartogattam,
seperc alatt betáblázódott a csába,
de nem ám amolyan főzni-mosni-itthon szüttyögni módon,
hanem hogy például negyed 8-kor kinn kell várnom a metrónál apámat már reggel.
mert megkért, hogy a temetésig hadd lehessen nálam, aztán menjünk együtt. amivel úgy meglepett, hogy mindent tudtam mondani rá, csak nemet nem. ilyenre még közelítőleg se számítottam.
ez aztán pont nem kellett még a hosszú hét előtti készülős napomra, apámmal beszélgetni ugye aknamezőn séta, apámmal én mit? hogy? (no és minek?)
a temetés fél 3-kor lesz délután. szóval apám bejelentkezett, hogy kvázi töltsük együtt a regenerálódós napomat, ami minden lesz, csak pihentető nem, hisz már a gondolattól is bestresszelek. (meg ugye ilyen előzményekkel...)
pofám leszakad, mik vannak. eleve, még az se volt biztos, hogy megyek a temetésre, a hogylétem felől tettem függővé - mondjuk ez most is áll. no de...
értitek?
szóval hogy ez, és fujj, egyszerűen utálom a gondolatot, hogy holnap azt kell, amit, és még csak nem is alhatok, pedig úgy kívánná a folyamat: begyűjt, besokall, felpörög, lepörög, kipiheni, normalizálódik.
apám itt, ennyit, kettesben.
ajajj.
(annyira sose tudok hazudni, ha váratlanul ér valami, olyan személytől - ez már a melóban is kiderült, sodortam már bajba kolegát, hogy a főnök meglepett, én meg csípőből az igazat válaszoltam, pedig amúgy tudtam, hogy nem szabad.
itt is csak annyit mondtam volna: nem érek rá, máris nincsen probléma vele, megoldja máshogy, gondolom.)
amiket nem egyszerű integrálni, feldolgozni, ülepíteni, ...
most épp ott tartunk, hogy borzasztó kialvatlan és testileg-lelkileg-idegrendszerileg is fáradt vagyok,
erre ma sem pihentem, se nem alszom még.
holott, elvileg, időm az lett volna rá, ez a teljes nap.
most konkrétan azért nem,
mert az integrálás agypörgetős szakasza zajlik. egy darabig csak gyűltek a dolgok, rakta őket elfele, kábé ahogy értek, most, főleg estére meg hirtelen nekiállt rohamtempóban feldolgozni, sorjáznak a heuréka-pillanatok, nem tudom, talán betelt az érkeztető raktár.
(jó, nem, volt előtte az a rész, hogy elkezdtem összezuhanni, aztán fürtös megkríziskezelt, és az belökte a folyamatot.)
zakatol a rendszer: rendeződik össze tudati szinten a sok behatás, az ezer meg egy friss infót integrálja, passzintja a már meglévőkhöz, aztán köpködi kifele az így nyert újféle következtetéseket.
ez a rész mindig hihetetlenül izgalmas, inspiratív, friss gondolatmeneteket és tapasztalásokat hoz... intenzíven értelmeződnek át a mindenféle kirakósok képei az újabb daraboktól.
csak roppant fárasztó.
alapból fáradtan (és posztlagzis-másnaposan, kríziselés után) annyira nem jön jól. úgy, hogy a holnapom, amit pláne a regenerálódásra tartogattam,
seperc alatt betáblázódott a csába,
de nem ám amolyan főzni-mosni-itthon szüttyögni módon,
hanem hogy például negyed 8-kor kinn kell várnom a metrónál apámat már reggel.
mert megkért, hogy a temetésig hadd lehessen nálam, aztán menjünk együtt. amivel úgy meglepett, hogy mindent tudtam mondani rá, csak nemet nem. ilyenre még közelítőleg se számítottam.
ez aztán pont nem kellett még a hosszú hét előtti készülős napomra, apámmal beszélgetni ugye aknamezőn séta, apámmal én mit? hogy? (no és minek?)
a temetés fél 3-kor lesz délután. szóval apám bejelentkezett, hogy kvázi töltsük együtt a regenerálódós napomat, ami minden lesz, csak pihentető nem, hisz már a gondolattól is bestresszelek. (meg ugye ilyen előzményekkel...)
pofám leszakad, mik vannak. eleve, még az se volt biztos, hogy megyek a temetésre, a hogylétem felől tettem függővé - mondjuk ez most is áll. no de...
értitek?
szóval hogy ez, és fujj, egyszerűen utálom a gondolatot, hogy holnap azt kell, amit, és még csak nem is alhatok, pedig úgy kívánná a folyamat: begyűjt, besokall, felpörög, lepörög, kipiheni, normalizálódik.
apám itt, ennyit, kettesben.
ajajj.
(annyira sose tudok hazudni, ha váratlanul ér valami, olyan személytől - ez már a melóban is kiderült, sodortam már bajba kolegát, hogy a főnök meglepett, én meg csípőből az igazat válaszoltam, pedig amúgy tudtam, hogy nem szabad.
itt is csak annyit mondtam volna: nem érek rá, máris nincsen probléma vele, megoldja máshogy, gondolom.)
2017. augusztus 24., csütörtök
kedvenc pillanataim
visszajött egyik kedvenc kolléganőm a nagyon várt nyaralásból. örömmel, széles mosollyal fogadtam: na, milyen volt?
hát...
hogy előtte ő találta holtan szeretett nagyanyját. hogy már nem lehetett lemondani. hogy gondolhatom...
gondolom - az arcára van írva az egész.
persze a benti halálhìreket is most tudta meg, tőlem.
megrendülés a köbön.
ezek.
már az is, mikor a koleganő, aki az apját vesztette el most, először érkezett be talpig feketében.
mondasz valamit, részvétteli kézszorítással, muszáj, a hallgatás helyett, a hallgatás rossz. érdekelnie kell. akkor is, ha elsírja magát, akkor is, ha előre félelmetes megállítani.
meg amikor először jött a kolega-féle váltás. a némaság.
az a fajta némaság.
amikor az egyik srác halkan sorramegy nálad a szekrényeken egy jelöletlen kulccsal. ledöbbensz. tudod, szavak nélkül is, egyből, mi történik, mit is keres.
közben ugyanúgy teszed a dolgod, beszélsz a random érkezőkhöz. tényszerűen nincs csend, te mégis hallod.
és ebben a nehéz csendben, a szemed sarkából követed, ahogy megtalálja és kipakolja melléd darabonként, ami ittmaradt utána.
lassan, finom óvatossággal. tisztelettel.
(kegyelettel?)
egy szó sem esik róla. senki nem is sír.
csak ül a mellkasotokon az a torokszorító csend.
mindenki más meg jön-megy, mit sem tudva az egészről.
szóval ezek.
hát...
hogy előtte ő találta holtan szeretett nagyanyját. hogy már nem lehetett lemondani. hogy gondolhatom...
gondolom - az arcára van írva az egész.
persze a benti halálhìreket is most tudta meg, tőlem.
megrendülés a köbön.
ezek.
már az is, mikor a koleganő, aki az apját vesztette el most, először érkezett be talpig feketében.
mondasz valamit, részvétteli kézszorítással, muszáj, a hallgatás helyett, a hallgatás rossz. érdekelnie kell. akkor is, ha elsírja magát, akkor is, ha előre félelmetes megállítani.
meg amikor először jött a kolega-féle váltás. a némaság.
az a fajta némaság.
amikor az egyik srác halkan sorramegy nálad a szekrényeken egy jelöletlen kulccsal. ledöbbensz. tudod, szavak nélkül is, egyből, mi történik, mit is keres.
közben ugyanúgy teszed a dolgod, beszélsz a random érkezőkhöz. tényszerűen nincs csend, te mégis hallod.
és ebben a nehéz csendben, a szemed sarkából követed, ahogy megtalálja és kipakolja melléd darabonként, ami ittmaradt utána.
lassan, finom óvatossággal. tisztelettel.
(kegyelettel?)
egy szó sem esik róla. senki nem is sír.
csak ül a mellkasotokon az a torokszorító csend.
mindenki más meg jön-megy, mit sem tudva az egészről.
szóval ezek.
kisszínes
anyám továbbra se keres, játszma ez a javából.
apám a maga faramuci módján újra megjelent a színen, pénteken hívott, szombaton meg váratlanul, soron kívül beállított dolgozni. és úgy csinált, mintha mi sem történt volna. és hozott kaját. tegnap is beugrott, pisilni csak, mert amúgy orvoshoz ment, mint mondta. és megint hozott kajàt. elég furi.
majdnemhugomék, akik ugye júniusban esküdtek, máris babát várnak.
pénteken meglepett a melóban pilla, jó volt látni.
szombaton ért az egyik legnagyobb melós élmény, és majd' megpukkadok, amiért nem mesélhetem el. olyanba láttam bele egészen közelről, aminek amúgy a közelébe se engednének - mint kiderült, még itt, házon belül is csak kettőnknek adatott meg (egész napra kirendeltek hozzám egy fegyverest, az is defura volt) -, és elég híres emberekkel mosolyogtunk össze. (nem úgy általánosabban, hanem amikor ti ketten konkrétan összemosolyogtok valami badarságon.)
mondjuk fogom a fejem utólag, mennyire kihasználatlanul hagytam a lehetőséget, mennyire nem fogtam fel, mizu, de így is életreszóló izgiség volt.
fürtössel még mindig észrevétlen szaladnak az órák.
újcsajjal beszereztük cuki egy hónapja kitalált ajándékát - aztán jól megsétáltattuk újdonsült rózsaszín plüssunikornisunkat mindenféle nyilvános helyeken. it was fun.
imádom, hogy a lakótársaimmal végigélhetem, amint beszerzik az első saját szennyeskosarukat és felragyog tőle az arcuk. (igen, most újcsajjal is megesett, ilyen ez a felnőttéválás...)
melegvíz nélkül sütni-főzni strapás, de most könnyen sikerült a zöldséges egybefasírt. (bár mintha vegeta lenne benne, annyiféle természetes ízt pakoltam bele, vicces.)
mostanában alakul az együttfőzős, megosztozós kiccsalád fíling, csak cuki most házon kívül.
a pasi újra eltört bennem valamit a kríziselés alatt, így hiába pont ugyanolyan cukorborsó, mint előtte, nem ugyanaz. éjjelente azt álmodom, hogy elhagy/ megcsal/ átver. haragszom rá, minek kellett ezt, miért nem hajlandó a kimondott szavak súlyáért, az utóhatásért felelősséget vállalni. várok.
közben "lakásfelújítunk", vásárolgatunk meg takarítunk együtt, holott az otthon nem közösnek van tervezve, így és most fura.
megbeszéltük, hogy kap több énidőt, támogatom, ehhez képest rendre ugyanannyit sikerül együttlenni, mi lesz így - tökre minden oké lenne ezzel, ha, de azt ugye meglátjuk.
miezazidő, sorozatosan. (szombaton még dögmeleg, kis kacsás ruha, erre ma reggel 7 fok volt. 7!!! megtörtem és őszi kabátban jöttem.)
igyekszem kulturáltan kinézni és viselkedni, bár a pmses-menstruálós megpusztulós napokon csak túléltem. valahogy.
autóbalesetben elhunyt mégegy melóból ismert valaki, akit két hete még láttam. haldoklik egy idős rokonunk. a kolegát meg most fogják temetni.
what.
holnap esküvő.
az élet akkor is zajlik, ha érzésre nem.
apám a maga faramuci módján újra megjelent a színen, pénteken hívott, szombaton meg váratlanul, soron kívül beállított dolgozni. és úgy csinált, mintha mi sem történt volna. és hozott kaját. tegnap is beugrott, pisilni csak, mert amúgy orvoshoz ment, mint mondta. és megint hozott kajàt. elég furi.
majdnemhugomék, akik ugye júniusban esküdtek, máris babát várnak.
pénteken meglepett a melóban pilla, jó volt látni.
szombaton ért az egyik legnagyobb melós élmény, és majd' megpukkadok, amiért nem mesélhetem el. olyanba láttam bele egészen közelről, aminek amúgy a közelébe se engednének - mint kiderült, még itt, házon belül is csak kettőnknek adatott meg (egész napra kirendeltek hozzám egy fegyverest, az is defura volt) -, és elég híres emberekkel mosolyogtunk össze. (nem úgy általánosabban, hanem amikor ti ketten konkrétan összemosolyogtok valami badarságon.)
mondjuk fogom a fejem utólag, mennyire kihasználatlanul hagytam a lehetőséget, mennyire nem fogtam fel, mizu, de így is életreszóló izgiség volt.
fürtössel még mindig észrevétlen szaladnak az órák.
újcsajjal beszereztük cuki egy hónapja kitalált ajándékát - aztán jól megsétáltattuk újdonsült rózsaszín plüssunikornisunkat mindenféle nyilvános helyeken. it was fun.
imádom, hogy a lakótársaimmal végigélhetem, amint beszerzik az első saját szennyeskosarukat és felragyog tőle az arcuk. (igen, most újcsajjal is megesett, ilyen ez a felnőttéválás...)
melegvíz nélkül sütni-főzni strapás, de most könnyen sikerült a zöldséges egybefasírt. (bár mintha vegeta lenne benne, annyiféle természetes ízt pakoltam bele, vicces.)
mostanában alakul az együttfőzős, megosztozós kiccsalád fíling, csak cuki most házon kívül.
a pasi újra eltört bennem valamit a kríziselés alatt, így hiába pont ugyanolyan cukorborsó, mint előtte, nem ugyanaz. éjjelente azt álmodom, hogy elhagy/ megcsal/ átver. haragszom rá, minek kellett ezt, miért nem hajlandó a kimondott szavak súlyáért, az utóhatásért felelősséget vállalni. várok.
közben "lakásfelújítunk", vásárolgatunk meg takarítunk együtt, holott az otthon nem közösnek van tervezve, így és most fura.
megbeszéltük, hogy kap több énidőt, támogatom, ehhez képest rendre ugyanannyit sikerül együttlenni, mi lesz így - tökre minden oké lenne ezzel, ha, de azt ugye meglátjuk.
miezazidő, sorozatosan. (szombaton még dögmeleg, kis kacsás ruha, erre ma reggel 7 fok volt. 7!!! megtörtem és őszi kabátban jöttem.)
igyekszem kulturáltan kinézni és viselkedni, bár a pmses-menstruálós megpusztulós napokon csak túléltem. valahogy.
autóbalesetben elhunyt mégegy melóból ismert valaki, akit két hete még láttam. haldoklik egy idős rokonunk. a kolegát meg most fogják temetni.
what.
holnap esküvő.
az élet akkor is zajlik, ha érzésre nem.
pszi
a pszivel over, de a végére olyan botrányosan szakmaiatlan/ hozzám nem passzoló üléseket nyomott, hogy nem is bánom már egyáltalán. a kezdeti elégedetlenségem után próbáltam elfogadni, hogy ilyen, hozzuk ki ebből a legtöbbet, mégis, rendre maradt bennem valami rossz utánérzés, kb csak akkor nem, mikor full jól voltam épp, és az alkalom mindössze egy helyzetjelentésre szorítkozott, ő meg hümmögött, majd a végén megdicsért.
(de nem azt várom, hogy jó érzés legyen oda járni, hanem azt, hogy a rossz érzések a témából fakadjanak pl, ne pedig abból, hogy összezavarnak az ő reakciói, és miatta érezzem kellemetlenül magam.)
nagyon-nagyon elbeszéltünk már egymás mellett, pont hogy ráerősített a bizonytalanságaimra, néha teljesen összezavart az egymásnak ellentmondó, következetlen véleményeivel, meg hogy összemosott dolgokat, meg sablonokat próbált ráhúzni teljesen inadekvátan már mindenre, szóval.
pl képzeljétek, rendre felhozta, hogy ühüm, ühüm, de hogy én vagyok az, aki nem tudja elfogadni, hogy más emberek máshogy működnek, MERT én vagyok az egyetlen, aki nem tudta elfogadni, hogy ő késős, és hogy gyomorgörcse van, hogy jajj, nem szabad késni, amikor én vagyok az első, és biztosan másoknak is van, és az én igénykifejezésem túl erőszakos.
(hát vaze, 1: lépjél már túl ezen, nekem is sikerült 2: ennyi pénzért tényleg ne késsél már el mindig, hallod.)
(a "lehet, hogy néha késni fogok", az 4-ből max egyszer, nem 4-ből minimum háromszor, szerintem.)
(meg ha már, akkor ezt úgy hozd be az ülésekre, hogy rólam szóljon, építőleg, ne így...)
meg hogy ja, hát igen, ez a fiú nagyon fura, van baj, DE biztos fárasztó lehet, hogy hímestojásként kell velem bánnia, meg soha semmi nem elég, amit csinál.
(érdekes meglátás, akár még igaz is lehetne a "de" utáni állítás mindkét fele, csak épp a tényeket ismerve, adott szitura egyik sem az, és ezt rajta kívül mindenki más megerősítette nekem,
és csak pislogtak, hogy de ez a nő miről beszél?!)
szóval hogy így kb a tanult sablonokat akarta ráhúzni olyan helyzetekre is, ahova nem passzoltak, full logikátlanul.
és ő ajánlotta, hogy bármikor írjak mailt (erre össz 2x került sor), aztán kb lófaszkát se válaszolt, azt is úgy, hogy pl egy semmitmondó mismás-félmondat után már rá is tért, hogy tudunk-e időpontot módosítani, ami, hááát...
fürtössel meóztattam, hogy most ez így csak szerintem gázos-e, és hát nem.
sokszor egyszerűen elhiteltelenítette a saját meglátásait.
(meg pl azon is rugózott, hogy de az emberek nem válaszolnak ám rögtön az üzenetekre, ezt nem lehet elvárni,
a világ nem így működik, hogy mindig rendelkezésemre álljanak, a pasi sem,
holott qrvanagy krízishelyzetben azért szerintem de, el lehet várni, hogy kb 24 órán belül írjon rá egy bármi normálisat, sőt, hamarabb is, mivelhogy a párom,
mivel hogy krízishelyzet,
mivel mindkettőnknek komoly érzelmi stressz, prioritás, és lett volna alkalma bőven,... soroljam?
és itt nem úgy általában jelent meg ez az elvárás, hanem ebben a konkrét aktualitásban.
ne_mossuk_már_össze.)
meg amúgy engem halálba frusztrált, hogy úgy éreztem, neki a tyúkanyósztájl fekszik, és kimondatlanul is valamiféle elesett, szomi kislány szerepbe szeretne nyomni, mert ő azzal tud komfortosan dolgozni.
na most, bennem az fogalmazódott meg: arra lenne igényem, hogy partnerként kezeljenek, észből, elméleti keretből szemléljük a dolgokat, és csak akkor szeretnék elesett, szomi kislány lenni, ha érzem, hogy jó, biztos kezekben vagyok, mert a másik full szakmaian, okosan nyúl hozzá, és tudja, mi mit jelent...
és álmaim netovábbja, hogy aztán ne hagyjon benne, de ez már... hagyjuk.
mert persze az is kell, let's work with emotions, vagy hogy mondják, de azért ne csak úgy fogalmatlanul bele a világba, mert engem megijeszt, ha nem látom értelmét.
és ez itt nagyon nem volt meg.
és egyetlen értelmes magyarázatot sem tudott/akart adni rá, azon túl, hogy mert ő ilyet tud, ha nem tetszik, el lehet menni.
pedig velem sok mindent el lehet fogadtatni, ha kapok normális indoklást.
pedig az együttérző érzelmi visszatükrözés, az csak egy töredéke a technikáknak, nem maga A technika, azt pl újcsaj meg fürtös is tudja, abban hol van a hozzáadott tudás, amiért fizetek?
többször volt, hogy inkább már nem is mondtam a dolgaira semmit, mert minek mondjam el harmadszorra is, hogy nem, nem azért, nem, nem helytálló.
meg néha az, hogy na jól van már, komolyan, hagyjuk már, ez a te problémád, vigyed szupervízióba, ha ennyire nem tudsz vele mit kezdeni, én azt hittem, már rég tisztáztuk, hogy. (ilyet nem mondtam, lehet, kellett volna.)
már az elején voltak ilyen ismétlős tripek, és hát grr, hadd ne kelljen újra meghallgatnom, hogy de te csak ehhez értesz, elsőre is felfogtam, mérlegeltem, túlléptem rajt', pls.
szóval ő nem volt jó nekem, az van. csalódott vagyok, és néha (mint ezen poszt írásakor) még dühös is.
szóval még így a legjobb, komolyan, nem is kell semmit mondanom, hisz úgyis elfogyott rá a pénz.
(és nem, nem az történt, hogy most hirtelen leértékeltem, míg korábban idealizáltam, mert attól, hogy ide nem írtam le, max draftba, rendre voltak kétségeim, és gyűltek, és végül összeállt, hogy sehogy nem jó ez így.
fürtös tanúsíthatja, hányszor kérdeztem, hogy ez most vajon az én projekcióm, vagy valahogy tényleg az nem stimmt, amit mondott. és pont ezért volt nehéz - hogy nem tudni, én képzelem bele, belőlem jön, vagy tényleg, objektíve baj valami. fujj, utálom az ilyen dilemmázást.)
(de nem azt várom, hogy jó érzés legyen oda járni, hanem azt, hogy a rossz érzések a témából fakadjanak pl, ne pedig abból, hogy összezavarnak az ő reakciói, és miatta érezzem kellemetlenül magam.)
nagyon-nagyon elbeszéltünk már egymás mellett, pont hogy ráerősített a bizonytalanságaimra, néha teljesen összezavart az egymásnak ellentmondó, következetlen véleményeivel, meg hogy összemosott dolgokat, meg sablonokat próbált ráhúzni teljesen inadekvátan már mindenre, szóval.
pl képzeljétek, rendre felhozta, hogy ühüm, ühüm, de hogy én vagyok az, aki nem tudja elfogadni, hogy más emberek máshogy működnek, MERT én vagyok az egyetlen, aki nem tudta elfogadni, hogy ő késős, és hogy gyomorgörcse van, hogy jajj, nem szabad késni, amikor én vagyok az első, és biztosan másoknak is van, és az én igénykifejezésem túl erőszakos.
(hát vaze, 1: lépjél már túl ezen, nekem is sikerült 2: ennyi pénzért tényleg ne késsél már el mindig, hallod.)
(a "lehet, hogy néha késni fogok", az 4-ből max egyszer, nem 4-ből minimum háromszor, szerintem.)
(meg ha már, akkor ezt úgy hozd be az ülésekre, hogy rólam szóljon, építőleg, ne így...)
meg hogy ja, hát igen, ez a fiú nagyon fura, van baj, DE biztos fárasztó lehet, hogy hímestojásként kell velem bánnia, meg soha semmi nem elég, amit csinál.
(érdekes meglátás, akár még igaz is lehetne a "de" utáni állítás mindkét fele, csak épp a tényeket ismerve, adott szitura egyik sem az, és ezt rajta kívül mindenki más megerősítette nekem,
és csak pislogtak, hogy de ez a nő miről beszél?!)
szóval hogy így kb a tanult sablonokat akarta ráhúzni olyan helyzetekre is, ahova nem passzoltak, full logikátlanul.
és ő ajánlotta, hogy bármikor írjak mailt (erre össz 2x került sor), aztán kb lófaszkát se válaszolt, azt is úgy, hogy pl egy semmitmondó mismás-félmondat után már rá is tért, hogy tudunk-e időpontot módosítani, ami, hááát...
fürtössel meóztattam, hogy most ez így csak szerintem gázos-e, és hát nem.
sokszor egyszerűen elhiteltelenítette a saját meglátásait.
(meg pl azon is rugózott, hogy de az emberek nem válaszolnak ám rögtön az üzenetekre, ezt nem lehet elvárni,
a világ nem így működik, hogy mindig rendelkezésemre álljanak, a pasi sem,
holott qrvanagy krízishelyzetben azért szerintem de, el lehet várni, hogy kb 24 órán belül írjon rá egy bármi normálisat, sőt, hamarabb is, mivelhogy a párom,
mivel hogy krízishelyzet,
mivel mindkettőnknek komoly érzelmi stressz, prioritás, és lett volna alkalma bőven,... soroljam?
és itt nem úgy általában jelent meg ez az elvárás, hanem ebben a konkrét aktualitásban.
ne_mossuk_már_össze.)
meg amúgy engem halálba frusztrált, hogy úgy éreztem, neki a tyúkanyósztájl fekszik, és kimondatlanul is valamiféle elesett, szomi kislány szerepbe szeretne nyomni, mert ő azzal tud komfortosan dolgozni.
na most, bennem az fogalmazódott meg: arra lenne igényem, hogy partnerként kezeljenek, észből, elméleti keretből szemléljük a dolgokat, és csak akkor szeretnék elesett, szomi kislány lenni, ha érzem, hogy jó, biztos kezekben vagyok, mert a másik full szakmaian, okosan nyúl hozzá, és tudja, mi mit jelent...
és álmaim netovábbja, hogy aztán ne hagyjon benne, de ez már... hagyjuk.
mert persze az is kell, let's work with emotions, vagy hogy mondják, de azért ne csak úgy fogalmatlanul bele a világba, mert engem megijeszt, ha nem látom értelmét.
és ez itt nagyon nem volt meg.
és egyetlen értelmes magyarázatot sem tudott/akart adni rá, azon túl, hogy mert ő ilyet tud, ha nem tetszik, el lehet menni.
pedig velem sok mindent el lehet fogadtatni, ha kapok normális indoklást.
pedig az együttérző érzelmi visszatükrözés, az csak egy töredéke a technikáknak, nem maga A technika, azt pl újcsaj meg fürtös is tudja, abban hol van a hozzáadott tudás, amiért fizetek?
többször volt, hogy inkább már nem is mondtam a dolgaira semmit, mert minek mondjam el harmadszorra is, hogy nem, nem azért, nem, nem helytálló.
meg néha az, hogy na jól van már, komolyan, hagyjuk már, ez a te problémád, vigyed szupervízióba, ha ennyire nem tudsz vele mit kezdeni, én azt hittem, már rég tisztáztuk, hogy. (ilyet nem mondtam, lehet, kellett volna.)
már az elején voltak ilyen ismétlős tripek, és hát grr, hadd ne kelljen újra meghallgatnom, hogy de te csak ehhez értesz, elsőre is felfogtam, mérlegeltem, túlléptem rajt', pls.
szóval ő nem volt jó nekem, az van. csalódott vagyok, és néha (mint ezen poszt írásakor) még dühös is.
szóval még így a legjobb, komolyan, nem is kell semmit mondanom, hisz úgyis elfogyott rá a pénz.
(és nem, nem az történt, hogy most hirtelen leértékeltem, míg korábban idealizáltam, mert attól, hogy ide nem írtam le, max draftba, rendre voltak kétségeim, és gyűltek, és végül összeállt, hogy sehogy nem jó ez így.
fürtös tanúsíthatja, hányszor kérdeztem, hogy ez most vajon az én projekcióm, vagy valahogy tényleg az nem stimmt, amit mondott. és pont ezért volt nehéz - hogy nem tudni, én képzelem bele, belőlem jön, vagy tényleg, objektíve baj valami. fujj, utálom az ilyen dilemmázást.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)