in wonderland

és persze ez is egy újabb senkinemtudróla rendezvény napja.
kedvenc életképem, ahogy vállvonogatva bámulunk egymásra a kerengő pletykák hallatán: se papír, se illetékes, rebesgetik, hogy talán ott, talán egész nap, talán megint el tudjuk játszani, hogy ura vagyunk a helyzetnek.

ha a felét elmesélném annak, ami itt megy... botrány, kérem szépen.

munka, munkamunkamunka

nem biztos az ok-okozat, csak az együttjárás, de mióta itt dolgozom, rekordot döntöttem: én még életemben nem voltam ilyen sűrűn beteg. ha leátlagoljuk, minden hónapra jut.

kicsit túlzás, nem?

van-e casting zombifilmre? pályát módosítanék

írtam ugye, hogy betaknyosodtam. idegállapotban is voltam, hát nem mondom, hogy könnyen ment az elalvás... pedig péntek este vagy éjfélig üvöltözött két csaj a ház előtt (azaz az ablakom alatt), lett volna igény egy pihentető éjszakára.. végre éreztem, hogy mosódom bele az ágyba - és akkor nemannyiracukilakótárs elkezdett rókázni. a wc pont az ajtóm előtt van. egy élmény volt, ahogy végighányta a szombat éjszakát...

(ha kiderül, hogy ez a hányós-fosós, nem csak gyomorrontás, ahogy állította, én megölöm.)

vasárnap meg rosszabb lett a náthám, nem jobb, így ma egykor még az órát néztem, négykor meg már. mire megszólalt volna az ébresztő, rég megkávéztam. én, akinek a 4:35 horror. 

ha valaki kérdezi, majd ráfogom az Oscarra. (legalább mi is nyertünk, meg a medve  Leo is.) de azért legközelebb mostmár inkább csak aludnék.

basszus

visszaolvastam a sztorinkat, és ajajj. az elején még megvolt részéről a lelkesedés, de aztán köbö augusztus végén elromlott valami, nagyjából akkor, mikor először töltöttünk együtt túl sok időt egyhuzamban (másfél hetet, én el se hiszem, hogy ilyen volt, már az 5 napnyi együtt betegeskedéstől is el voltam ájulva...). nem tudom máshoz kötni, nem emlékszem, történt-e akkor még valami. akkor írtam róla először, hogy mintha hirtelen nem lenne érzelmileg benne, meg nem mondja, amiket eddig, amiket hallani szeretnék...

azóta újra meg újra ugyanoda lyukadunk ki. kétségeim vannak, mert nem mondja, nem mutat be, nem akar annyit találkozni, 

ellenben olyanokat meg mond, hogy lehet, hogy nem lesz közös gyerekünk, nincsenek nála csillámpónik, nem baj, ha a két fél nem egyformán érez, túl sokat rinyálok ezeken a dolgokon.

hogy lett ebből a perzselő nyári szerelemből ilyen hamar egy rakás fos? és mért is csináltuk vissza a szakítást, ha ez egy rakás fos?

és még ő veti a szememre, hogy nem tudok annak örülni, ami van.

mrghlndklnskl

természetesen még be is taknyosodtam, egész álló nap más sem járt a fejemben, csak a ne gondolj a fehér medvére, vagyis hasztalan próbáltam elterelni a figyelmem. végül beláttam, hogy nem fog menni, így párhuzamosan csináltam dolgokat és sajnáltam magam. 

egészen tutira biztos vagyok benne, hogy ilyenkor szakítani kell, de ehelyett nyilván azt számolgatom, hogy ha kellően sokáig elvagyok a saját dolgaimmal és telenyomom a napjaimat progikkal, emberekkel, élményekkel, kellően feltöltődöm és lefáradok*, akkor lehet más ez az egész. akkor majd nem rinyálok, hanem örülök annak, ami van, ő is megkapja a maga terét és utána visszajön hozzám, kigondolkodja magát a sérelmeivel kapcsolatban, lezéházik, lesz ideje edzeni, csak úgy bámulni maga elé nélkülem, és akkor egyszer csak rájön, hogy hé, hiányzik a csajom és ez egy tök jó dolog. vagy nem.

(persze, hogy értem lángoljanak, de a szerelem úgyis mulandó, sokkal fontosabb, hogy a másikkal emberileg jól kijöjjünk, és a mai világban olyan nehéz normális pasit találni, és lehet, nekem vannak irreális elvárásaim, és az elején még ugyanazt éreztük, és most is tud nagyon jó lenni, ha van ideje rám, és egyéb bullshitek kifogások kétségek.)

kicsit én is látom, hogy fölösleges kört futok**, de a remény meg a hal, meg az utoljára.

*amit amúgy is csinálnom kéne, nem győzöm hangsúlyozni.

**pláne, hogy állítólag ilyenek is vannak. #kicsitmegeszasárgairigység

bassszus már komolyan

tudom, hogy másra kéne most koncentrálnom, de elég nehézkesen megy... bármivel szüttyögök, közben rá gondolok.

és továbbra se tudok sírni.

és továbbra is folyton csak fáj, mintha kábé szakítottunk volna, pedig hivatalosan minden rendben. faszom.

hol vannak a rohadt könnyek, mikor kellenének?!

hol a józan én, aki ma már nem pörög ezen?

rinya, para, hiányok

ja, igen, biztos benne van az is, hogy amúgy magányos vagyok, meg kevéssé csinálom a dolgaimat, meg sokkal kevésbé fáradok le, meg a munkám is borzasztó magányos (hiába megy át rajtam minimum száz ember per nap, ha abból kábé 3 áll meg csacsogni...). meg én nem érzem az állandó stresszt, hogy most vele voltam, de cserébe elcsúsztam a mindenmással - mint ő.

meg ha épp arra koncentrálok, amit adni tud, ami van, nem pedig a saját kielégítetlen vágyaimra, egyből elég, egyből jó.

szóval az igazság valahol félúton lehet.

csak éppen egyszerűen nem tudok túllépni az érzésen, hogy ez a vágy, ez a hév nekem kevés. újra meg újra visszajön, ugyanazt hiányolom mindig. több lelkesedést, több érzelmet, több érzelemkifejezést. persze százszor felhozni ugyanazt a kérdést, úgy, hogy a válasz sosem változik, botorság. 

vajon nekem ez mindig kevés marad? ha lenne rajtam beállítás, amivel működőképessé tehetem, használnám, eskü... de vajon van?

vajon tényleg felesleges ezzel, vele kínozni magam, mert ő sose fog ebbe jobban bevonódni?