utolsó önboncolgatós poszt mára

szóval vannak ezek a nagyon erős érzések, amiket az évek alatt megtanultam tök jól kordában tartani, és nagyon zavar, hogy mostanában így elszabadultak. 

hogy szégyellem magam, meg távolságot tartok az emberektől meg leáll a rendszer stressz hatására, és bármilyen apró dolog képes stresszelni... nagyon akadályoz, és dühít, hogy nem tudom kontrollálni. nem szeretek erről olyanoknak beszélni, akik nem értik, de már azon a szinten vagyok, hogy inkább, mint benne maradni... és ez is zavar.

nagyon nagy szükségem lenne valami alap biztonságérzetre. meg komfortzónára, ahová el tudok bújni a hatások elől, amik kiütik bennem a biztosítékot. aggaszt, hogy egyelőre még nem találtam meg. hiába klassz a szobám, nem hat, hiába voltak meg a jól bevált technikák, nem akarnak működni. ami egyszer beválik, következőleg visszafele sül el. 

vannak szituk, amiket nem tudok kikerülni, de jelenleg eszköztelennek érzem magam hozzájuk, és csak nézem, ahogy megváltozik a viselkedésem olyan irányba, amit nem szeretek... aztán meg tűzoltok, ahelyett, hogy eleve önmagam lehetnék bennük és kész.

kedves átmeneti időszak, nem jól visellek és ezért utállak.

megállapítás

szóval hogy ez milyen fura, hogy totál, de tényleg teljesen ki vagyok bukva meg leblokkolva, és pánikolok és remegek és azonnal pasizni akarok meg bebaszni meg kilépni a saját életemből meg stb,

aztán leírom, hogy érzésre menyire borzalmas vagyok meg minden mennyire borzalmas,

aztán ettől jobban leszek, és végre már nem csak tudom, hanem át is érzem, hogy igazából semmi sem borzalmas, még én se, 

és onnantól megint működőképes vagyok és (szinte) minden rendben.

vajon van erre valamilyen más technika is? ugyanilyen eredménnyel, de úgy, hogy közben nem kell elárulnom, milyen nyomor tombol odabent? most akkor rendre törölgessem ki a posztokat? mert eleve piszkozatba írni, az csak kisebb stresszviharoknál működik. vagy bombázzam vele a barátaimat? (ilyen terjedelemben nem túl reális...) vagy...

bár elég lenne annyi is, hogy megvitatom a dolgot a szobanövényemmel...

ezen még gondolkodom.

kérdés

amúgy mindig is nagyon érdekelt: más is érez így a családjával kapcsolatban? 

hogy nagyon vágyik utánuk, de ha velük van, rájön, hogy ez így nem jó, ezek nem azok az emberek, ezt nem akarja, sőt, el akar menekülni, minél messzebb? hogy az egész hazugság? hogy mint embereket nem is kedveli a családtagjait (nem hogy szeretni tudná őket), hogy ha nem lennének azok, akkor konkrétan a közelükbe se menne?

és ha más is érez így, másnak is van ettől bűntudata?

más is úgy érzi, hogy benne van a hiba, nem a családban, hiába tudja, hogy tényszerűen fordítva van?

ugyanez rinya nélkül

elmentem munkaügyben, fel is vettek rögtön. 6-tól 6-ig munkaidő, cserébe vagy négyet, vagy csak kettőt kell dolgozni egy héten, tiszta hawaii.. (mondjuk lehetne 8tól-8ig, de valamit valamiért.) van még pár napom előkaparni a megfelelő pozitív hozzáállást, remélem, sikerül. drukkoljunk, hogy bírjam (és ne kelljen sokat érintkeznem a főnökkel), mert ilyen depis, önsajnálós, önújraépítős időkre pont megfelelőnek tűnik.

(szerintem az a nap, amin nyolc órát dolgoztál, már kuka, szóval heti 5 nap munka, az heti 5 nap, amit elvitt az ördög. a maradék kettő meg semmire se elég, mert egy csomó dolgot csinálnod kell, amire hétközben nem volt kapacitás, meg még nem árt kicsit pihenni, és el is ment. ennyi az élet.

ezt a hagyományos beosztást nem szívlelem annyira... volt szerencsém viszont kipróbálni pár alternatívát, szóval ez lesz az a pont, amibe nagyon bele fogok csimpaszkodni...)

emellett valahogy majd' csak hazavonszolom magam vidékre, holnap reggeltől mosolyogni fogok, mint a vadalma, lelkes leszek és jó háziasszony, és nem rázogatom a hugom vállát, és nem rohanok el otthonról zokogva egy kiadós üvöltözős dühroham után, hogy én ezt nem értem, nem bírom, haza kell jutnom, most... végülis azt hiszem, ez a maximum, amit a hozzáállásomból ki lehet hozni.

már most, hogy elpanaszolhattam a nyűgömet, sokkal jobban vagyok (bocs mindenki, de ez a ventillálás tényleg hasznos cucc), meg attól is, hogy áttranszformáltam magamban: nem kell odamennem, hiába várják el... hanem majd megyek, amikor úgy érzem, képes vagyok rá. mennyivel szabadabb már, nem?

tegnap este is valahogy sikerült itthon maradnom cukilakótárssal, szar bort ittunk zöldkupakos ásványvízzel és fényképeket nézegettünk meg videókat mutogatott az árvízről, ami miatt anno elmaradt a ballagásuk - pedig iszonyú mehetnékem volt. vállveregetés. kicsi nádja nem rohant bele az éjszakába egyedül, hogy valahogy csillapítsa a pánikot. 

(az alkoholizálás sem az én ötletem volt...)

szóval azért haladok néha előre is, nem csak hátra...

ugorjátok. nagyon rinya, és még indokolatlanul hosszú is

van az a módszer, amikor a rossz dolgokat az ember bedobozolja és felteszi a polcra, az agya egy távoli zugában, amíg ki nem találja, mi legyen velük.

na, én ezt odáig fejlesztettem, hogy fogtam magamat is és betettem egy dobozba.

most valahol hátul pihenek, mint valami nagyon rettenetes, vállalhatatlan dolog, amivel nem tudok mit kezdeni.

olyan mélységesen szégyellem magam, hogy arra szavak sincsenek. a szépreményű, csinos, fiatal csajszi annyira elqrta az életét, hogy jelenleg nulla a piaci értéke munka, hobbi és szociális szinten, és megszottyadt és eligénytelenedett és megöregedett, és sose fogja utolérni a kortársakat. kívülálló lett. és retteg mindentől és mindenkitől, és képtelen bármire, és utál mindenkit, aki szebb, fiatalabb, sikeresebb nála, aki még nem rontotta el véglegesen.

ezt gondolom legbelül.

hiába tudom, hogy ez így nem vezet sehova, sarkítás és csak a fejemben létezik. ott van az összes gesztusomban, cselekedetemben, álmomban. a nemevésben, a nemalvásban, a munkakerülésben, a lesütött szemű hallgatásokban.

hiába tudom, hogy a kis vörös előszele, hogy az eljegyzés miatt van, hogy ez amolyan átmeneti állapot. 

hiába tudom, hogy megint lesz jobb, sőt, jó, csak dolgozni kell érte - ha közben nem dolgozom érte, csak ellene.

sötét, szűk doboz. 

félek hazautazni a hugom eljegyzésére. nem akarok. úgy érzem, belekényszerítenek valamibe, amit utálok, oda kell mennem, ahol minden kezdődött, ahol először elvesztem, jó képet vágni valakinek az öröméhez, akinek nem bocsátottam meg, akit nem kedvelek, akinek legszívesebben megráznám a vállát: hagyd már abba ezt a műmájer, őszintétlen törleszkedős smúzolást, mert irritáló és átlátszó! úgy érzem, továbbra sem tudok bízni bennük, se kedvelni nem tudom őket, nem hogy szeretni, úgy érzem, meghasonlok tőle, hogy szükségem van rájuk, de közben minél messzebb akarok lenni tőlük, és hazugság már a puszta jelenlétem is. hogy szükségem van rájuk, de közben meg mégse rájuk, hanem inkább egy valódi családra volna szükségem, ami nem belőlük áll, hanem... nem tudom.

ezerszer összeállítottam fejben, mit kell bepakolnom, hogy fogom végigtolni a négy-öt napot, de már elszabotáltam belőle kettőt és még mindig nem vettem elő a táskámat.

lett munkám, és egy csepp örömet nem éreztem, egy cseppnyi lelkesedést sem... csak pánikot, és hogy nem akarom, nem, nem, oda nem, ezt nem, én nem. nekem híresen rossz az arcmemóriám, itt meg több száz embert kell majd megjegyezni, félek a záraktól itt meg nagy szorulós ajtókat kell nyitogatni, leblokkolok váratlan helyzetekben ez a munka meg nagyrészt abból áll, húgyosmarcsa vagyok itt meg csak akkor mehetek ki, ha valaki helyettesít, sose többé nem tűrök el magam fölött szemét főnököt, itt meg mégis azt kell majd, és világ életemben bagoly voltam erre hatkor fogok kezdeni. a családlátogatástól mindig kiborulok és világgá megyek utána és három hete nem tudom kialudni magam így se, erre mindjárt kezdek.

pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem kihívás

A, pár napra eljátszani, hogy minden oké, segíteni nemszeretem embereknek, legyűrni az irigységemet és haragomat, csak csinálni amit kell és mosolyogni és nagyokat enni és kész. menet közben biztos azt fogom érezni, hogy á, nincs is velük semmi baj, tök szeretem őket...

B, előkapni a lelkesedésemet és örülni, hogy dolgozom, új emberekkel és feladatokkal fogok találkozni és pénzem is lesz, és satöbbi.

de közben itt bujkálok a szobámban, le vagyok fagyva, blokkolva, pánik van ezerrel és kétségbeesés, és nemakaródzik nekiindulni.

éppen körbeszigszalagozom a dobozt, biztos ami tuti.

és még az is harsog bennem, hogy nekem exre olyan szükségem volt, mint egy falat kenyérre... mellette és ellenében tudtam önmagam lenni, ő volt az egyetlen biztos pont az életben, vele buktam az origómat, ugyanaz az elveszett kiscsaj vagyok, aki előtte is.

közben meg tudom, hogy nem, nem, nem, valahogy nélküle is én leszek megint, csak méginkább.

csak muszáj beleordítanom az érzéseimet az éterbe, most, különben az életben nem szedem össze magam és indulok le vidékre.

basszus, annyira nem akarok, nem akaroooook...

olyanok vannak,

hogy véééégre egész elfogadhatót aludtam, megfejeltem egy ráérős tükörtojásos reggelivel, és elindultam a kis önéletrajzommal munkaügyben. közben szóltak, hogy inkább holnap menjek, ellenben ha már bent voltam a városban, vettem egy ruhát, egy igazi nyári ruhát basszus, és még le is volt árazva. 

(nemrég kukáztam az utolsót - ami évek óta nem volt rajtam, mert megdöbbentően és indokolatlanul rövid. nem is értem, hogy gondoltam annak idején... a régi szoknyáimat sem... és én ezeket hordtam... emberek között... wow.)

ez a ruha klassz, és pont jó, és nem is nézek ki benne tizenhárom éves csitrinek (mint a mostanában forgalmazott ruhák 99,9%-ában), bár a mintája kicsit asszimetrikus, de nemérdekel. boldogság.

drukkoljunk az időnek, hogy ha már sátras eljegyzős hétvégém lesz, fel is tudjam venni.

este meg házibuli lesz, nálunk, basszus, szóval most kéne ledőlni. még jó, hogy ittam egy kávét, mire kitalálták. a társaság fiatal, így nagyon jól bírja az alkoholt meg az éjszakázást... de én már nem.

rugalmasság, piece and love. de jó lenne még csak húszévesnek lenni...

#mulatási

update

egyébként elég volt távolabbról rápillantani az életemre, hogy elcsodálkozzak, min is csodálkozom.

- überdurva alvásdeficitem van.

(kolihangulat a.k.a reggelig megy a motoszkálás meg a trécs meg szól valami. ugyanis már öten lettünk, ebből a két fiú minden kérés ellenére qrva hangos. napok óta nem alszom, megint.)

- az exem és a családom hetek óta sulykolják belém, hogy életképtelen vagyok és sose fogok boldogulni és nincsenek is barátaim, a barátaim meg nem érnek rá és/vagy vidéken élnek, ezért, hogy ne legyek teljesen egyedül, szóba állok a baszogatós delikvensekkel. (meg hát mégis a családom... nehezebb család nélkül élni, ha nincs az embernek pasija.) (az exre nincs mentségem, félek egyedül maradni és kész.)

- a hétvége a hugomék eljegyzéséről fog szólni, kétnapos lesz, bizony, ez kényszercsaládozást jelent már csütörtöktől, főzést meg asztaldíszkészítést, meg álszent smúzolást, mert sajnos a hugommal nem vagyunk jóban (long story...). vagyis össze leszek zárva egy rakás emberrel, akik csak a saját életformájukat tartják legitimnek (ami nagyon vallásos és tele van fura ellentmondással), és akikkel nem találom a hangot.

- említettem már, hogy aludnom kéne? ölni tudnék egy nyugodt éjszakáért...