nyolcvanöt forint

elég jól eléldegéltem a maradék 85 forintommal, miután sikerült ügyesen összeraknom a heti "mit egyek" hozzávalóit, van hitelem a helyen, ahová eljárogatok esténként  és végre dohányt vettem, nem cigit, ami még mindig tart.

sőt, annyira jól, hogy sokszor már eszembe sem jutott, milyen lehetetlen összeg van a tárcámban.

így fordulhatott elő, hogy leegyeztettem a családdal, mikor utazom hazahaza, de csak tegnap este jutott eszembe, hogy és mégis miből.

kalandos és csavaros szervezős körök után végülis most fogom kikapcsolni a gépem, hogy elrohanjak a hugomhoz a Nyugatiba, és vetessek vele magamnak is egy vonatjegyet. (tegyük hozzá: valami rejtélyes okból nem kapja meg az sms-eket, ami most derült ki, és mégse este utazik, hanem mindjárt, így csak a szerencsén múlt, hogy nem úton hazafelé érte utol az infó.)

már megint túlreagáltam

mért van, hogy képes vagyok ezen az emberen ennyit törpölni?

élőben kiderült, hogy teljesen félreértettem mindent. persze ő erre simán rájátszott az üzeneteivel, szóval.

szóval itt az ideje, hogy egyszerűen átemeljük a kapcsolatunkat egy bűntudatmentes szintre. ahol vagy beszélgetünk, vagy nem, de nem szeretem magam vele kapcsolatban. majd meresztek bociszemeket távolról, azzal nem tudok mit csinálni, jön és kész, de sose többé nem akarok ezen a gondolatkörön pörögni. ha róla van szó, hülyének és paranoiásnak érzem magam, bizonytalan leszek és zavarodott, és helyette is bűntudatot érzek, és szégyellem, hogy egyáltalán érdekel, és baromi furcsán tudok viselkedni.

úgyhogy remélem, ez az utolsó poszt, aminek a megírását rá pazarlom.

egyedül

ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a két cukilakótársból egy lett. a fiú itthagyta ugyan egy rakás cuccát, mozgolódik a közösségi oldalakon, tehát él, de hetek óta színét se látni. állítólag hazament.

cukilakótárs alatt tehát a továbbiakban a lányt kell érteni. aki igen aktív szociális életet él - ezért maradok kettesben az estékkel.

ezért szeretnék most is nekiindulni. 

pedig nem szeretem a pénteki tömeghisztériát a városban. nagy tömegben könnyebb elveszettnek lenni.

még gondolkodom.

önéletrajz

be kell valljam, ez az időszak nem épp a hatékony álláskeresés melegágya. szóval az elmúlt hetekben parkoltattam kicsit a dolgot. (amit ha bárki megtudna a legjobb barinőn kívül, leszedné rólam a keresztvizet is, hiszen pont most lett volna nagyon fontos ezerrel keresni és közben képezni magam...)

de ha egyszer úgy éreztem, képtelen volnék még több kudarcot, elutasítást elviselni, és belekerülnék egy lefelé tartó spirálba... már a hirdetések maguk se ígéretesek... fogalmam sincs, hogy adjam el magam, ha szinte negatív kampányt folytatok minden interjún...

igen, az önértékelésem még mindig a béka feneke alatt... meg az önkontrollom sem százas.

ma mégis sikerült újra nekiülni.

felvérteztem magam. megmérgeltem magam. 

vagy legalábbis rájöttem, hogy muszáj pénzt szereznem. 

és hát azt is be kell valljam, nagyon várom, hogy újra képes legyek a puszta létezésnél többre is: tanulni, például... meg tornázni... álmaim netovábbja. (igen, megláttam a fenekem a tükörben.)

de még csak a kis sikereknek örülünk: eszem és alszom. többnyire.

az önéletrajzomat meg akárhányszor kinyitom, átírom és átformázom. már én se ismerek rá, de tényleg. vajon jó lesz így?

különben meg ez egy hosszú poszt volt a miről is? hisz pont én semmilyen szinten nem tehetem szóvá. ugye. 

törődjek a magam dolgával. ő például nem az. jelenleg senki sem. csak én vagyok, meg a mindenféle terveim.

némi magyarázat

szóval emlegetem itt ezt a fejben kváziszerető dolgot, ami önmagában elég visszás...

hát ez egy igen durva achilles-sarok nálam. ez a férfi. 

nem mondom, hogy az első perctől fogva, mert amikor összetalálkoztunk, még igen csak csitri voltam, már nyakig belegabalyodva az exbe, de még hősiesen vallva, hogy á, semmi. nagyon érdekeltek a férfiak, főleg a tetszésnyilvánításuk, leginkább azoké, akik nyersen és határozottan érdeklődtek. végre jónőnek érezhettem magam, és fürödtem az érdeklődésben - senki meg nem magyarázta volna nekem, hogy ez így nem jó. ez tartott össze. 

az egész csak a szexről szólt, ezzel is operáltam: nyíltan beszéltem róla, sőt, túloztam, vetítettem, rájátszottam a könnyen kaphatóságra... ex is ilyen irányba nyomott: szerezz tapasztalatot, legyél másokkal is... igazi szűzkurva voltam, közbeiktatott kalandokkal, randizással, szárnypróbálgatással. 

mai ésszel kétségbeesett, elveszett kapkodás volt...

mit tudtam én még bármiről is, azon kívül, hogy így figyelmet és társaságot kapok...

ő nem kellett. akarta volna, de elküldtem.

aztán valahogy, idővel, hupsz, beleestem, mint vak ló a... csak úgy. teljesen feleslegesen.

sötét évek voltak, sötét tettekkel, egyáltalán nem voltam képben magammal sem, másokkal sem, mentem az ösztöneim után, ami valójában menekülés volt, tele paranoiával, önutálattal. semmi szép nem volt benne, úgyhogy talán hagyjuk.

viszont ez a férfi maradt jolly joker. előszedhető, ha kínozni akarom magam, akkor is, ha az önbizalmamat kell turbózni, lehet róla álmodozni, lehet rajta nyűglődni - lehet kicsit máson pörögni, mint exen. hosszú évek óta, nagy kihagyásokkal, de mindig, mikor rezeg a léc, bajban vagyok, belefutok. 

hol így fogadja, hol úgy. van, hogy nagyon akarom - akkor ellenáll. van, hogy semmit sem akarok, sőt, kitartóan túlvagyok már rajta, akkor felhozza ő. van, hogy együtt kínlódunk, általában, amikor egyikünk sem akart volna semmit, azzal nem tudunk sok mindent kezdeni.

a nagy költözködésben első dolgom volt hozzá szaladni. kevés esély volt rá, hogy egyáltalán összetalálkozunk, mégis úgy mentem, mintha tudtam volna. (talán tudtam is, néha vannak ezek a rejtélyes megérzések, mikor egyszerűen biztos vagyok benne, hogy megtalálom anélkül, hogy keresném.)

nagyon-nagyon-nagyon akartam. kihátrált.

nyomtam egy reset gombot, hagyjuk a francba, megmentett egy jó nagy butaságtól, még ha az első, nehéz hónapon át is segített - erre pár hét, és kéretlenül rángat bele vissza.

meggyőződésem (volt a mai napig), hogy van köztünk valami eszelős kémia, hogy nagyon egymás esete vagyunk, azért van ez.

mától nem tudom, mit gondoljak.

talán ez az én fejemben létezett, neki csupán a nulla erőfeszítésbe kerülő vonzódásom tetszett.

csak akkor tudnám, honnan ez a sok megérzés, ami hozzá tapad. és honnan ez a vágyakozás.... 

jó, nyugi, nem gondolom egy percig sem, hogy ennek bármi kifutása volna, és biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy elül, mint már sokszor. de ma, ma nagyon dühös lettem. (egy valahanyadik nő is felbukkant a történetben...)

kellett volna még kicsit az illúzió, amit a múlt héten is oly bőszen nevelgetett...

valami csodás

végül kedd este keveredtem elő az extől, nagyon mehetnékem volt, mentem is, jól is esett. igazából azóta mindig mentem, valahogy ijesztőek lettek az egyedül itthon ülős esték... szoktam szeretni őket, de most nem a barátaim.

nevettem rengeteget, cserébe túl sok dolgot sikerült megtudnom, amiket nem akarok. zavarba ejtő dolgokat is, fájdalmas dolgokat is, ijesztőeket is.

többnyire nincs velük dolgom, csak #túúúmáccsinformésön meg #wtf, de a fejben kváziszerető státuszomtól sanszosan elköszönök. sosem fogom megérteni a pasikat, attól tartok. (cserébe úgy felbosszantott reggel, hogy egyből kiugrottam az ágyból.)

a csaj, akivel találkoznunk kellett viszont két perc alatt rámutatott: indokolatlanul sok mindenen parázok. mármint fölöslegesen stresszelem magam. effelé tendáltak a saját gondolataim is a hétvégén, szóval megint behoztam az elfogadást. igyekszem, igyekszem, de ha valami nem úgy sikerül, hátistenkém. erőből, szigorúsággal se jutok többre, csak még pocsékul is érzem magam.

mit ne mondjak: a lakás ragyog, a virágaim boldogok, a cuccaim kiszanálva, átpakolva, helyet találva, a főztöm végre újra finom, ex valahogy máshogy hiányzik, és még csak el se várom, hogy mindez így maradjon, hiszen ez az időszak hullámzó, nem lehet mindig nevetni...

hashtag kicsit most jól érzem magam...