állapotok

vannak napok, amikor olyan távoli mindenki. úgy kapcsolódnék, úgy beszélgetnék, de azt érzem, képtelen vagyok.

még hogyha emberek volnának is, és eszembe is tud jutni, hogy vannak-léteznek és hogy kik, mintha nem lenne kapacitás kitalálni ésvagy végigvinni a hogyan-t.

kedvesnek kéne lenni, figyelmesnek, "szabályozottnak", odafordulónak ... tudni gondolkodni... "viselkedni" .. összeszedetten-megfelelően kommunikálni  .. kontrolláltan lenni jelen ... de és nekem mindez mintha ilyenkor nem menne, vagy hogyismondjam.

ilyenkor sokx úgy érzem, fuldoklom. nem olyan túlsokaminden módon, hanem mert mintha valami végtelen vízben kapálóznék messze benn, vagy mintha a körülöttem levő tér valahogy légüres volna.

hogy nagyon-nagyon magányos vagyok, és borzasztóan szükségem lenne emberekre, mégsem - vagy kitudja, részben tán pont ezért nem - tudom kinyújtani a kezem mások felé.

talán benne van az is, hogy amúgy meg túlsokaminden is, (indokolatlanul), és nem tudom, nem tudom megugrani a kontrollált jelenlevést és rendes befogadást és minden irritál és mindenki fáraszt és semmihez-senkihez nincs igazából kedvem, hiába van...

fene se érti, mi ez pontosan, csak hogy nem megy és így nem jó.