no hát, visszatértem a saját kis mások nélküli életkémbe mostmár tényleg.
miután emberünk amott is le lett tiltva, nem tudni róla semmit, ami hát szerintem a normális állapot. nekem volt akkor egy pokoli másfél napom, aztán egész jól visszanyertem az egyensúlyomat, meglepő módon.
utána még nem voltam jól, de csak mert alapból én a mostani életemben nem vagyok (még?) jól - rámszakadtak a megoldandók, a viszonylagos magányosság, kicsit a levegőben lógás, és a sok-sok szorongás, félelem, gyász. juhú.
ami nem baj - hard work makes the dream work, vagy mi... csak hát mehh.
meg persze hirtelen rohadt nagy űr támadt a fiúk helyén - a majd' negyed év alatt azért megszoktam rendesen, hogy érdekel embereket, mizu velem, lehet mesélni nekik meg keresnek ... aztán egyszercsak kb semmi.
jó nagy a kontraszt.
rendesen elvonási tüneteim voltak-vannak.
próbálom megírkálni a tesós csetbe legalább a salátás-körömlakkos dolgaimat, de még nekik sincs igazából kapacitásuk rám és kontaktálni velem.
ez a része nehéz - hogy senkit se érdekel a napi valóságom, se úgy általában, hogy mi van velem, vagy legalábbis semmi kapacitása.
nincs igazán kivel megosztani még a kellemes, a könnyen kapcsolódható témákat se legtöbbször, nemhogy ami mélyebben foglalkoztat...
a napok nagyrészt egyedül telnek. félre ne értsétek, kiderült, hogy azért én sokkal többet imádok magamban elszöszölni, mint az elején tűnt ... kell is. de azért ez a része tényleg nagyon-nagyon nehéz.
ráadásul a halálba frusztrál, hogy nem haladok úgy semmivel se, ahogy kéne-akarnék, csiga vagyok, azvan, meg túl sok van és azt sem tudom, hova kapjak, meg persze agyonnyom a szokásos 'már stresszben kelek és úgy is fekszem' és közben is nagyrészt ezt próbálom kézben tartani, és mindent is tegnapra kéne, és túl sok, és a legtöbb túl sokat is kívánna, és nem telik...
meg a fiúk, amint közelebb jöttek, felhozták bennem egyből az amúgy is épp csak kicsit a felszín alá tuszkolni tudott "egy rakás kaki vagyok és engem nem lehet szeretni" issue-t,
azzal is van itt dolog bőven.
masszív gyászban vagyok az audhd kapcsán,
hogy egész életemben abuzált a rendszer és az ő nyomukban én is magamat, pedig,
no és persze hogy elkezdett leesni - lehet, hogy akkor egy csomó dolog még csak javulni sem fog, mert nem behozható éretlenség, meg nem kipszichoterapizálható izé, hanem egyszerűen az én veleszületett idegrendszeri alapműködésem...
utóbbi kapcsán már korábban, már ősz elején elkezdtem parázni.
meg ugye mi van, ha csomó dolog még csak nem is az adhd, hanem az auti, éssss tényleg maradni fog az a megélés, hogy kívülállóként, a partvonalról nézem, ahogy mások játsszák ezt az élet nevű dolgot, és én csak próbálok rájönni, hogy hogy kell, de egyszerűen nem értem.
ill hogy ami nem megy, az esetleg sose fog. hogy mi van, ha ez az a bizonyos low support need?!
hogy mi van, ha mindaz, amit annyira, egész eddigi életem során próbáltam elfedni, nevezetesen, hogy nekem nem megy, az így marad?!
elég nyomasztó gondolatok ugye.
na, és én ebben élek. és még csak beszélni róla sincs kivel.
#fun.
meg persze nézem a vidiket a hogyan randizzunk, barátkozzunk, hogyan javitsunk a fellépésünkön, önbizalmunkon témákban, ..
és csupa olyasmi kéne hozzá, ami nekem, mondjuk úgy, nemvanmeg. és nem is lesz, haha.
meg nyomaszt nagyon, hogy a 40.-ben vagyok, éssss hogy történhetett ez, és hogyan dolgozzam fel, miközben élethelyzetileg-agyilag még csak 29-nek, nagyonmax 33-nak kéne lennem... és hogyan ne halljam folyamatosan a (vészes) ketyerészését a testem középkorúnősödésének, drasztikus változásának (mely változást tuti másoknak se könnyű magukon elfogadniuk), az esélyek csökkenésének dolgokra, amikre pedig azért én még vágynék, ... a B oldal tényét... (wtf?!)
ez is egy qrvanagy gyász, és egy méretes megdolgoznivaló topik önmagában. (az elmúlt20évvel egyetemben meg pláne.)
meg gondolkozom, hogyan rázzam gatyába az életem az új információk birtokában... (meg amúgyis.) mikor szoktam jobban működőképes lenni, mitől, hogyan... mik legyenek a következő lépések...
meg persze megyek jeget fotózni. nem igazán tudok még, de szeretek. (kell egy kapacitív kesztyű, annyira.)
mennék a Balcsira is, de egyedül nincs kedvem-bátorságom, mások meg nem jönnek.
ez is nehéz - hogy nem vagyok mobilis. nem vagyok eléggé önálló. persze remélhetőleg afele megyek és majd egyre jobban leszek - de és mi van, ha nem. kicsit félelmetes.
meg hogyan és mikor jutunk oda.
lehet, hogy már ez is egy elégjó állomása, és ne legyek türelmetlen.
de hát én csak a mostot érzékelem köbö, szóval hogyan ne.
(erről is olvastam, hogy az úgynevezett idővakság is szépen beleillik a neurodiverzitásos dolgaim sorába.. még mindig vicces ráismergetni a korábban mással magyarázott dolgokra ebben az elméleti keretben.)
nagyon, nagyon sokat kell mantráznom nagyon sok dolgot a folyamatos önszabályozáshoz, hogy ne hulljak darabjaimra, és őszintén, szerintem önmagában ez már elviszi a "kanalaimat". a maradékot meg az olyan, másoknak tutira tök alap dolgok, mint hogy enni kell meg tisztálkodni meg takarítani meg vizet inni meg ilyenek.
hát eskü én ezekben elfáradok.
ill a napi másfél-három óra sétafikálásban - a szervezetem köszöni, de nem partner most többen és erre is azt mondja utána, hogy b*kaphatom. de enélkül konkrétan megmakkannék, azt hiszem.
a biciklizés is eszelősen hiányzik, egy hónapja voltam utoljára, és nem pótoltam.
ez a levegőzés meg, főleg, hogy rákaptam a fényképezgetésre, nem elégséges mozgás.
mondjuk nézem a tükröket a táncikáláshoz megint - de a szokásos akadályok merülnek fel:
vajon mekkorát, hogyan kell rögzíteni, ki segít benne, hogy hozom el, ki segít benne,
mert a gugli nem a barátom, sajnos, hiába szeretném, és a házhozszállítás nem oldja meg azt, hogy rögzíteni kéne-e és ki, mikor, mivel, hogyan, se hogy ne sérült/ torz példány érkezzen,
se hogy és mi van, ha túl nagy / túl kicsi / b.ssza a szemem a látványa, ... ..
na, szóval ez megint egy csomolungmányi utánanézendő - meghatározandó - eldöntendő, én meg elveszek a rengeteg infóforrásban - infóban, már a helyes kérdéseket se tudom feltenni igazából,
és sok-sok-sok.
pedig ez csak egy tükörvétel.
és akkor ez _mindennel_.
#én.
na, hát ... welcome in my head - de persze nem, mert ez csak egy topik egy része abból a kb megszámlálhatatlanból, ami paralell fut.
szeretem azokat a dolgokat, amik eléggé behúznak, hogy kicsit minden mást elfelejtsek. de kevés az olyan instant joy sajnos.
de azért van.
mondjuk szerintem abból az egy hónapos betegeskedésből (meg az utána való kéthetes strapás családozásból) is most kezdek a héten feljönni még kb csak. már hogy terhelhetőségileg.
((amúgyis: harmadik hete vagyok itthon, de ebből a fiúkkaldolgok meg a pms elvittek úgy 2-őt alsóhangon... ja, mert miután külön posztban megirtam először, hogy csak én vagyok, újra beszélni kezdtünk az infós fiúval a történtek ellenére, és megnéztük és kifuttattuk a köztünk levő dolgot. de legalább az a rész is helyre lett rendesen rakva.))
és nem segít rajta, hogy kihívás eleget enni-inni-aludni is, miközben meg kinn mászkálok a minuszokban ezek mellett... (le vagyok fogyva eléggé.)
szóval...
new year, same me, same sh*t... whatever.
tyúklépések?
#dolgozomrajtana
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése