valahogy nem annyira akarom, hogy ez a blog intenzív szenvedés-pornó legyen ... épp eléggé megsérültem itt (is). van pár ember, akiknek oda merem tenni a legalját is belőlem, meg hát kicsúszik másoknak is (oversharing as finest), de valahogy többnyire kiderül, hogy nem kéne...
de hogy ugye ez van velem ... pure szenvedés, vergődés, felszínen van most minden szarság...
igyekszem hagyni, hogy sodorjon, menni vele, benne maradni, ahogy azt kell, elfogadni, hogy most ez van, és ez ilyen, mellette meg aktívan túlélni és menni előre azért. ami nem látszik feltétlen, mármint hogy haladnék, de hogy szerintem végülis jól csinálom, én amúgy büszke vagyok magamra.
persze ezt nyilván nem tudom megélni, mert sokx csak utálom magam és totálisan reménytelennek látom a mindent is. amit nem nehéz, mert a helyzet eleve ezzel is jár, plusz én kb mindig is utáltam magam és úgy éreztem, csak egy hiba vagyok a rendszerben, aki senkinek és semmihez se elég jó, és nagyjából mindig olyan emberek is vettek körül (nemcsak, de meghatározóan), akik szintén így gondolták.
innen lesz már szép nyerni ugye...
na, most erre rápakolt az alaphelyzeten túl még a srác, a hugom, és az a 200ezer reelz videó is, amik szarrá triggereltek,
szóval hirtelen egész új szinteken kaptunk szét,
amire definitely nem voltam felkészülve.
mondjuk arra a shitstorm-sorozatra se, ami az elköltözésem óta jött, meg nyilván arra se, belőlem mi mit hoz ki...
jó, már erre az egész elköltözős dologra se, na, hiaba próbáltam.
szóval igazából megfér a minden mellett ez a durván begyorsult, témákat, amiktől tudatosan őrizkedni próbáltam, előbbre hozó xtra topikcsomag is. annyi paralell gyászom van, már valahol mindegy. (merthogy indokolatlan hormonalapú belecsúszás pipa, szóval plusz egy nagy auccs.)
ja, amúgy a költözés gyakorlati howto-ján kéne épp dolgoznom (ami tudjuk, hogy nekem külön nehéz),
nem itt lamentálni egy óriási pisztáciás kv fölött a mindenmáson (for the record: a kv sajnos sz.r), de igyekszem nagyon elfogadó és megbocsátó lenni magammal, és rálátni, hogy most akkor erre van szükségem. épp feldolgozok és megküzdök és integrálok.
most amúgy nem aggódom, hogy ne ugranám meg ezt a költözős dolgot. úgy összességében értve, mikor épp az autentikus felnőtt önmagam vagyok...
úgy értem, a folyamat része lesz valszeg, hogy sírok, hogy nem megy, hogy erőltetem, és mégse megy, és hogy néha nagyonis aggódom ... (sőt, masok is aggodnak...)
nade aztán majd egyszercsak igen. és szerintem hamar.
a szobám kiadása is úgy volt előtte, hogy nem, nem, nem, aztán néhány belepusztulós sírós nemmegy után egyszercsak beleálltam, s lőn. rekord-hatékonysággal.
sőt. amikor megtudtam, hogy bukom a házat, akkor tapasztaltam meg ezt a megengedő elengedést legdurvábban... totálisan kikészültem, nem láttam, merre tovább, és bedobtam a gyeplőt a lovak közé úgymond. merthogy azt éreztem, most nem tudom, most nem látom, most egyetlen dolgot tudok csak tenni: engedem, hogy fájjon és kivárom, míg oldódik és üllepszik és tisztul... és valóban, sokkos állapotban léteztem 3 masszív hétig,
aztán egyszercsak et voilà, összerendeződött, mik a lehetőségek és abbol én mit hogy akarok, és átment az egész egy aktív albérletkeresésbe.
(okk, mondjuk ott gabalyodtam bele közben a srácba, szoval azért nem úgy kell elképzelni, hogy "szárazon" kihordtam lábon... khm.)
ez a hét most full megengedő, iszonyúan fájó ülepítő feldolgozás.
lófaszt se csinálok amúgy
(miközben belül meg eszelős tempóban pörögnek a dolgok, szóval velem csilliárd dolog történt már október óta, meg történik egységnyi idő alatt, mások csak igy pislognak, hogy he?... de nem tudom lassítani a tempót):
regenerálódok fizikailag a múltheti betegségből,
lelkileg-agyilag a srácos elbaszódásból (ami hosszan és a méltatlan vergődésemmel zajlott, hogy legyen több dolog is, ami fájjon, ne csak szimplán a hiánya...)
próbálom felfogni, mi történt meg hogyan, aztán valahogy helyretenni magamban,
gyorsan felülírok mindent, amiről ő juthat eszembe, hogy kesőbb azokat ne kerüljem,
gyorsan visszanéztem egy régi nagy crashommal való flörtölős múltunkat, hogy ezt se csak hozzá kössem,
voltam a közjegyzőnél, és letudtam szinte az összes tulajos musthave dolgot,
egy fontos, de halogatott telefonbeszélgetést (bár nem önszántamból, de legalább végre felvettem keresztanyámnak),
egy fontos, de amúgy félt találkozást (szintén nem önszántamból, de legalább megvan),
elolvastam az összes régi chatet a korábbi szingli korszakaimból meg minden régi ismerőssel, ami számított a múltamban és megvolt még,
gondolkodom, milyen voltam akkor, milyen vagyok most, hogyan és miért úgy működöm bizonyos dolgokban,
meg hogy mit akar az agyam (hogy felvegyük ugyanazt a fonalat, de azt már nem lehet, mert már totál más az életkor és közeg)
találkozom régi ismerősökkel, hogy kimozduljak és szocializálódjak akkor is, ha a mostaniak nem érnek rá,
oké vagyok azzal, hogy ilyenkor ne csak egy pohár valamit igyak, ha úgy érzem,
próbálom rávenni magam, hogy újra egyek (bár úgy tűnik, belefogytama régi ruhái.ba, ami egyben esély is, meglátjuk),
becsatlakoztam kicsit ex mellé a sorozatunk új részeibe,
kimostam végre mindent meg a hajam es a körmöm is oké,
sírtam rengeteget,
igyekszem elfogadni, hogy minden kibaszott fájdalmas és magányos lesz még jódarabig és akkor tényleg ezzel dolgozunk (változó hatásfokkal megy),
próbálok nem lejönni a tudatról, hogy testem is van, mert azzal még sokmindent akarok majd kezdeni,
újra igyekszem a zenéket hallgatni, mert most hirtelen az se ment már, de tudom, hogy kell,
meg persze kontaktálok a support-embereimmel, akikért és akiknek hálásabb már nem is lehetnék.
s lőn ... a zajlás highlightja, ahogy éppen jelen pillanatban van.
