hogy én mennyit vigasztalom magam azzal, 'legalább milyen sokat fejlődtem'... közben meg visszanéztem a blogot 10évvel ezelőttről, ésss guess what, kb ugyanaz volt az életem, csak pepitában, ugyanazokkal a problémákkal*.
haha.
nem haha amúgy. szomorú. és csalódott is vagyok. hogy a mélységek utáni egészen reményteli újrakezdésből ez lett: hogy lényegében repeateltem ugyanazt a tipusú 8 évet, újabb 8 évre.
hogy a frászba?! ugye.
amúgy konkrétan sírtam, annyira sajnáltam azt a 10 évvel ezelőtti önmagam.
és az egyik nagy tanulság: hogy akinek nincs tapasztalása arról, hogy lehet máshogy, hogy milyen a valódi, nembántalmazó, egyenrangú, tiszteletteljes és szerető közeli emberi kapcsolódás, az mindegy, mit tud "elméletben", kb.
és ha nincs háttér, kapaszkodó, akkor nincs mibe kapaszkodni...
és hogy szeretet- és biztonságmorzsàkon élve fel lehet adni minden jobbnak a garancia nélküli, aka bizonytalan jövőbeli lehetőségét, ugyanúgy, ahogy most is teszem.
jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok módon most, most kell, hogy azok a dolgok, amik nélkül - úgy érzem - egy percig se tudok létezni, meglegyenek, akkor is, ha emiatt elesek a valódi, a teljes csomagtól.
mert nem bírok teljesen lemondani mindenről. mert két kézzel kapaszkodom abba a kevés jóba, és nem bírom elengedni a világért se... mert, úgy érzem, képtelen lennék önként úgy élni, hogy még ennyi sincs...
szóval a feladat adott: kitalálni, hogyan tudjak mégis, vagy legalább hogyan tudjam máshonnan beszerezni a legfontosabbakat.
((nem, nemcsak a pasi-dolog.))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése