hát én valahogy mindig vakaróztam, ha az impulzivitást kerestem magamban... aztán pedig mennyire abszolút!
van ugye az az ösztönösség, randomság, ami konkrétan én vagyok. ((ugyanén, aki majd' megveszik, hogy a dolgok mindig 'pont úgy' legyenek, pont ahogy szereti és megszokta, nevermind, bonyolult.))
aha.
szóval már tudjuk, hogy én ugye mindig valamiben vagyok, és abban nagyon.
csakhogy az a valami, az nem idomul semmilyen rutinhoz, rendszerhez, napirendhez... a maga módján, ha visszafejtenénk, valószínűleg logikusan "dobja a gép", következik az előzménymátrixból - ingerekből, dopaminból, triggerekből, hormonokból, frontoktól, terheltségből, fiziológiás meg egyéb szükségleti görbék alakulásából, ..., ... node hát kìvülről nézve mégis csak nagyon random. (nagyrészt belül zajló dolgokon alapul, nem azon, ami látszik.)
(és belül naggyon gyors tempóban zajlanak a dolgok, aka gyorsan tudják változtatni azt is, miben vagyok.)
((bónusz, hogy a logikai sor sokx simán asszociációs lánc: megláttam valamit, amiről eszembe jutott valami, amiről eszembe jutott valami, amiről eszembe jutott valami, ami átkattintott rajtam valamit.))
szóval végül az a valami, amiben épp nagyon vagyok, túl ritka esetben passzol össze azzal, amiben aktuálisan "lennem kéne".
na, gondolom, ez az impulzivitás.
ezek az intenzív, hirtelennek tűnő, a kontextus kívánalmaihoz (látszólag*) nem passzoló állapotok, szükségletek, késztetések.
((* azért látszólag, mert szerintem, mint fentebb is írtam, a saját kontextusukba valószínűleg passzolnak, csak az a kontextus nem az, amit kìvülről ránézve a kontextusnak feltételezünk, látunk... szóval aminek elvileg "hivatalosan lennie kéne" ..?))
na, szóval pl rámjön a mehetnék, kapcsolódhatnék, teljesen random, akkor viszont iszonyú erővel.
csakhogy random már rég senki se ér rá, sőt, régen se lehetett csak úgy megfelelő embereket előhúzni a kalapból.. érthető okokból persze. ezért mászkáltam többnyire egyedül és csapódtam mindenféle népekhez-helyzetekbe... már akkor sem volt szinkronban a késztetés a tervezhető lehetőségekkel.
ilyenkor többnyire az a vége, hogy nem tud (jól) kielégülni ez a szükséglet, szóval rossz nekem.
aztán mikor meg le van beszélve, sokx tökre nehezemre esik jelen lenni, merthogy akkor meg épp full másra volna igényem, amiből megint az tud lenni, hogy rossz nekem.
ez ellen csodálatos megoldás, ha az ember tartozik egy élettárshoz. akkor ugyanis jóval nagyobb az esély a valamiféle márelégjó, megfelelő kapcsolódásra, és a mehetnéket meg, ha nincs kapcsolódós éle, akárhol, egy plázázással is ki lehet lőni, ha úgy van...
nehezítő körülmény, ha az embernek kevés olyan emberi kapcsolata van, akikből lehet a megfelelő kapcsolódáshoz szemezgetni, és nem szívesen megy olyanok közé, akiket még nem ismer és szeret.
((mert ó igen, a rádöbbenés is megvolt, hogy nem mindegy ám, kivel. olyannal-e, akivel "jól esik"...
voltam tegnap egy unokatesómmal bandázni, és sajnos konkrétan lehozott az életről. szörnyű bűntudatom van, de úgy érzem, nem is kedvelem, és semmi se tud érdekelni abból, amit mond meg ami vele van... és igy csak nagyobb űr és padló maradt utána, mint ha simán csak hazajövök, vagy egyedül mászkálok. pedig nincs vele kúlönösebben baj, csak nekem valahogy nagyon nem.
innen indult meg ez az egész.))