2024. május 25., szombat

tömbösítek, mint mindig

szóval hogy a pszi szerint megjelent már némi énerő az utóbbi hetekben, amire majd lehet építeni. ez végülis jó hír ám.

meg hogy ez gyász - és igen, szerintem is, és nyakig vagyok benne úgy összességében. még ha sokszor élvezem is az életet, mintha nem történne, ami történik... (jókat enni, kirándulni, babázni, gyerekezni, sétálni, társasozni, ... ezeket közben is ér, úgy döntöttem. 

na meg a pasi, az továbbra is a családom, és mivel viselkedik, hiába nem egészséges párkapcsolatról beszélünk, a kötődésünk intenzív. tudom, hogy nem viselkedne, ha nem tartaná úgymond sakkban az albi ténye - mert amikor nemrég átmenetileg elfogyott a kezemből a pénz, és személyesen kellett volna elutaznom, hogy hozzájussak a továbbiakhoz, amire egy másfél hetes átfutással tudtam csak rávenni magam kb, azonnal elkezdett újra visszaélni a kiszolgáltatottságommal, szóval nincs elfelejtve a tény, hogy ebből ki kell mászni, mert ez nem oké. ((amúgy sincs, csak a szokásosan időnkéntre.))

meg persze továbbra sem szexelünk, szóval ez nem is párkapcsolat igazából, már jóideje... csak családság. annak viszont jobb, mint a szüleimmel vagy az exemmel volt anno... na mindegy.)


voltam most a családomnál amúgy végül egyedül is ugye, és feltűnt egy (nekem) nagyon érdekes dolog. (erről már írtam-elmélkedtem többször, de hogy mennyire ennyire...)

szóval hogy anyám felajánlotta, hogy elvisz kishugomhoz a busztól - egy csütörtök délelőtt, fél12-kor.

úgy, hogy teljes állásban dolgozik ám. ugyanabban a teljes állásban, amiben mindigis.

(és nem lóg, se szabin nem volt.)


menetközben alakult, hogy inkább ott szállok le az ő munkahelyéhez közel, így nem kell egymást keresgetni, majd, mivel rájött, hogy nem is kocsival ment a melóba, hanem biciklivel, először inkább hazagyalogoltunk hozzájuk... de amúgyis, apám elvitte pont a kocsit... szóval bevártuk. de ha már ott voltunk, meg is ebédeltünk, és csak aztán vitt el kishugomékhoz. utána pedig már nem ment vissza melóba, ugyanis nem kellett. semmi helyhez-időhöz kötött dolga ott nem volt. csinálhatta az otthoni dolgait.

ismétlem, mindezt egy csütörtöki munkanapon dél körül.

másnap, ami egy pénteki nap volt, szintén mindenfélét csinált otthon, míg én összekészültem (aludni most náluk aludtam), hogy aztán együtt átmenjünk gyerekezni délelőtt negyed 10-re. aztán otthagyott, hogy elmenjen keresztanyámék elé a buszhoz. később kishugommal meg a gyerekkel visszaautóztunk hozzájuk, hogy együtt ebédeljünk, mert apám addig megfőzött. utána kivittek a buszhoz, majd mentek bevásárolni, és a délutánt eper-eltevéssel töltötték. ahogy említettem, egy random pénteket.

apám már frissnyugdíjas. de anyám, mint mondtam, még teljes állásban dolgozik. 

így.

neki ez a munkásélet, ez a felnőttélet. és mindig is ez volt.

én pedig ebbe szocializálódtam bele.

(apám is csak minden 4. nap kellett elmenjen 24 órára, szóval nagyrészt ő is otthon volt. tényleg nem is láttam sose ezt a mindennap munkába járós életformát, el se tudtam képzelni, hogy az emberek így élnek... nem mintha a tanárokon meg unokatesómon meg a boltosnéniken vagy sztk-s dolgozókon, postásokon nem lehetett volna megfigyelni, de hát az nekem nem esett le... emlékszem, mennyire vártam, hogy végre leérettségizzek, és soha többet ne kelljen ilyen kötötten élnem, haha.)


beszéltük is a pszivel korábban is, hogy ez eleve hathatott arra, ahogy freakoutolok a klasszik időbesztású és terhelésű munkahelyektől.... de őszintén, még azért így se emlékeztem, hogy anyám ennyire-ennyire otthon volt...

és akkor itt is az újabb kibogoznivaló:

vajon a szocializációm milyen hányadban felelős a nemmegyért, és mennyire a feltételezett adhd? (remekül lehet hibáztatni magam, hogy nem is adhd ez, csak nem lettem hozzászoktatva a rendes munkásélethez...)


s vajon anyáméknak egyébként mennyire okozott volna ugyanígy nehézséget a hétfőtől-péntekig?

mert ugye ki nem tudott derülni.

lehet, hogy tökre neurodiverz család voltunk, csak ugye ekkora szabadságban ők úgymond működőképesebbek, és így qrvára nem látszott.


de persze gyerekeik voltak. ami meg óriási terhelés. nade nem mindegy, hogy hogyan gyerekezel - dolgozóba járás mellett, vagy úgymond helyett... kb.

(én spec nem tudom, hogy bírkóznék meg azzal se, ha munkám nem is, de gyerekeim azért volnának...)


anyám foglalkozását kellett volna válasszam. vagy bármilyen művészetit. de mindenesetre szabadúszós, rugalmasat minimum. vagy gazdag férjet, de azt már rég elbaszcsiztam.


ahh, de mostmár késő bánat.

de azért bennem most erősen él a remény, hogy ha megértem, mi kell ahhoz, hogy meg tudjam ugrani az egyes dolgokat, el is jutok később a megvalósításig. de nem úgy, hogy megváltoztatom magamat - hanem úgy, hogy rájövök, hogyan tudom "kicselezni a rendszert", és megtalálni a nekem kivitelezhető módokat-utakat.

ami ugyan ki tudja, mikor lesz, de haladunk ezerrel vele.


szóval épp nem látom végtelenül reménytelennek a mindent.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése