semmi változás

 kívülről teljesen értelmetlen semmin-nem-változtatás látható. de én tudom (hiszem, remélem?), hogy épp gőzerővel dolgozom az életemen. a pszis szessönök mindent is bemozgatnak kb. szóval a munka a fejemben zajlik, de zajlik. 

hol tartok?

sehol.

de majd valahogy jobban összeállnak a dolgok...

(így szokott történni - hogy iszonyúan foglalkoztat valami, aztán semennyire, aztán megint, aztán úgy érzem, ez még így csak "részeredmény", aztán túl sok, ..., ... de a végén, egyszercsak bamm, kikristályosodik a valami, leülepszik, letisztul, kidolgozódik, és akkor lehet továbblépni szépen.)

most épp ott tartunk, hogy lehet, hogy sikerült túlságosan elengednem magam a pszinél. (nagyon xtrém fáradt is voltam, meg szerintem úgy is érzem, hogy el kell bírnia ahhoz, hogy ez működjön, és bele is merem engedni magam jobban...)

egyáltalán nem gondolni arra, hogy "viselkedjek", hanem csak mondani, mondani, nem elszégyellni magam, ha folyton félbeszakítom, nem fogni vissza, amit épp érzek... 

na, hát lehet, rossz "ötlet" volt, meglátjuk.

(ez kb olyan olaszos vehemensebb magyarázást jelent egyébként, nem támadó, kiabáló, vagy ilyesmi, csak nem felnőttesen disztingváló. csak látni engedi, hogy épp mélyen átélem, amiről beszélünk. bármiről beszélünk is.)

hát el is kezdte szorgalmazni, hogy nézessem meg mihamarabb magánban az adhd-t, mert nagyon ki kéne derülnie, hogyan működöm én gyógyszerrel. (haha.)

(remélem, tudja, hogy én amúgy nem így viselkedem máshol. mondtam neki, de hogy át is megy-e, mindig lutri. szóval nála eleve egy olyan helyzet van, ahol a nehéz témák kerülnek elő, nehéz érzésekkel, érzékeny részekre tapintva, sebekben vájkálva. meg aztán nem is kölcsönös helyzet, az egész arról szól, hogy én odapakolom a dolgokat, és azonnal reagálok, amint érteni vélem, amit mond, nemigen törődve azzal, hogy mennyire vagyok udvarias társalgó. nem fordítok arra időt és figyelmet, hogy visszafogjam az állandó félbeszakítási, belebeszélési kényszerem, mint kint, a világban, és kihagyom az állandó ezen való szabadkozást, amikor nem sikerül. és persze mindent is és azonnal át akarok neki adni az infókból.)

azt jelezte vissza, hogy nagyon gyorsak az érzelmi váltásaim, és nagyon sűrűn történnek, és nagy az amplitúdó.

erre én is rájöttem mostanában: mármint hogy amire gondolok, abban vagyok nyakig, szóval hogy amiben épp vagyok, azt érzem is azonnal és teljesen. és így simán bekönnyezem, ha ülök a buszon és olvasok valami tragikusat / meghatót, vagy nevetgélek magamban, ha valami vicceset. (elég csak gondolni rá, nem is kell olvasni vagy nézni.)

meg non-stop rázom a lábam. (ami elvileg zavarhat másokat. szerintem meg azért tudom úgy rázni, hogy ne legyen zavaró....)

és hogy állítólag xtra sokat és gyorsan követik egymást a gondolatok a fejemben.

(szóval szerintem azért gyorsak a váltások, mert ilyen gyorsan váltakoznak a gondolatok is, vagyis hát amúgy haladnak a maguk útján, asszociációs sorrendben, meg a környezetre reagálva, szóval amúgy nem értelmetlenül ám, de hát én _mindig_ gondolkodom. én azt hittem amúgy, mindenki más is mindig gondolkodik, és ugyanennyit, és az nagyon fura feltevés, hogy nem... de hát akkor ők nagyon másként élhetnek... woww.)

gyanítom amúgy, hadarok. és ezekszerint ezer dolgot mondok. túl intenzíven.

hát de ki szeretném maxolni az alkalmakat... szóval ez még logikus is.

de hogy szerinte így élni borzasztó fárasztó lehet.

no meg, tegyük hozzá, valószínűleg ezt arra is mondta, hogy előtte azt fejtegettük, mi tellik nekem napokba azon (ezt így kell mondani vajon?), hogy rávegyem magam, hogy lemenjek a kishugomékhoz vidékre.

ezt pont nagyon ügyin előre végiggondoltam és leírtam, mert azt éreztem, hogy fontos lehet, és ki kell használni - szóval fel is olvashattam, aztán elemezgettük.

jön itt mindig a ruminációval, de szerintem ez nem rumináció... mert én nem rágódom rajta, csak tudom, hogy meg kéne csinálni, meg is akarom csinálni, az eszemmel, node mégse sikerül, csak sokára, és csak így tényként tudom, ha tudatosan rá kell nézni, hogy az nekem végtelen olyan dologgal jár, ami rossz és nehéz, de nem agyalgatok ezen és pörgetem bele magam... (nade amúgy ezt a rumináció fogalmat, ahogy a halogatást is szerintem rosszul használom, úgyhogy majd el ne felejtsem megkérdezni tőle, mit is kéne érteni rajta pontosan, mert szerintem nálam nem jól maradt meg. még jó, hogy már nem kell belőle vizsgáznom, ugye.)

na és az ilyesmikre éveken át azt mondtuk, hogy érzelmi oka van. mert a terhelt gyerekkor és családi kapcsolatok, ..., ... és a mai napig elkerülést vált ki belőlem.

de most bizony leesett, hogy ja, ha a pasi azt mondaná, hogy levisz kocsival, akkor már mehetnénk is. (vagy kicsit nyüsszögnék rajta, hogy nem akarom, de aztán mehetnénk.)

akkor viszont hogy is van ez?!

mi is a különbség a kettő közt?

csak nem az utazás folyamata?

hahhh.

mekkora vicces felfedezések ezek, ne tudjátok meg.

(nem önmagában az utazás a lényeg, hanem hogy abban nekem mi a nehéz, mi hiányzik, stb. eddig az időhöz kötöttségre jutottunk, de nekem itthon a kontroll, a szükségletekhez igazíthatóság jutott még eszembe pluszban, eddig.)

tudom-tudom, semmi ez, mért nem oldom meg életem fontos kérdéseit - de ez nagyon is valami!

a pszi szerint is, mert remekül megmutat egy csomó mindent a működésemből, ha megfejtjük.

de szóval lehet, hogy évek óta rossz nyomon voltam?

a huszas éveim elején, amikor megfejlődtem, megharcoltam a családtól elszakadást, akkor valóban ott volt az érzelmi nemakarokodamenni, nagy erővel. na de lehet, hogy már jóideje nincs is.

vagy nem is úgy.

elképesztő dolgok ezek.

meg szó van arról is, hogy ki kell bogoznunk, hogy milyen munkahely feküdne nekem.

mert sajnos nem mindegy.

meg mi kell ahhoz, hogy elköltözzek.

amúgy a költözés, az szerintem ott tart, hogy egy külön albit kell fizetnem ugye azért, hogy a pasi normálisan viselkedjen velem. guess what, most épp csillog a szemem a legutóbbi pszi üléses felfedezésektől, mert ez igazán "valami", és azt mondom, okk, felmondani nem fogom az albit, de most akkor kihámozzuk, mire van szükségem ahhoz, hogy egy új, egyedülálló életet tudjak élni, megmaradjak egy másik lakásban, tudjak szerezni élhető munkahelyet... anélkül önfenntartóvá tudjak válni, hogy pár hónap után összeomlanék, esetleg visszakúsznék a pasihoz és a gyerekhez. (micsoda utópia...)

és jó az idő, és továbbra is jó szar ez az élethelyzet, de azért sokszor-sokszor  jól tudom érezni magam addig is, míg "úton vagyok", ebben a (szerintem) átmeneti időben.