a tegnapot előrelátóan regenerálódásra szántam, és egy pontig totál úgy is működött:
esetlenül szüttyögve jöttem felfele a padlóról, ahova nagyjából egy pasis nagykrízis, a melós igénybevétel, a betegség és a továbbra is fennálló mindjárt30 para miatt vetődtem. aludtam sokat-sokat, bamba ráérősséggel vonultam a boltba, a konyhába, ettem-ittam újra, végre, szinte éreztem, ahogy töltődöm vissza, minden halad, ahogy kell.
egy pontig. mikoris délután anyám felhívott és megérdeklődte, mikor megyek és én kimondtam, hogy ma vagy holnap mindenképp. (ők is, én is, mind érezzük, hogy most már menni kéne. már túl rég voltam, túl sokat mondtam vissza.)
na ott minden ment a levesbe.
onnantól képtelen voltam működni, abbahagytam amit csináltam és bennfelejtettem a mosást és félbe a mosogatást és kicsúsztam a porszívózás lehetőségéből az idővel és felhúzatlan ágyban, ruhában maradva aludtam (rémálmodtam) végig az éjjelt, mert koszos ágyra nem húzok tisztát, és mosdatlanul, mert úgyis minden koszos.
minden borult, és csak valami fura, bénító ködben, pánikállapotban nyomogattam a telefonom, az internetet végkimerülésig.
és ez nem a hasznos, elgondolkodtató, infószerző, blogolvasó, kommunikáló, akármilyen netezés, hanem a nemvagyokitt, nemgondolkodom, nemlétezem féle, mikor már rég fel se fogom, amit olvasok és fáj a szemem és szédülök és kiszáradok és elmenekültemafejembe és eznemnormális.
ma, ahogy felkeltem, leesett, mizu, és dühös lettem magamra nagyon, hogy hogyan voltam képes így elcseszni az időmet és a fizikai állapotomat egy ilyen faszság miatt.
elhúztam üldögélni a hidegben a napra, lenyugodni és mantrázni, hogy no para, minden okkal történik, elromlottak a dolgaim, mert, így reagálok erre és erre, de ettől még minden rendben, már látom, már abbahagytam.
hatalmas erőfeszítésnek éltem meg, de tényleg legyűrtem a pánikot,
majd a dühöt, a keserűséget, a csalódottságot is, hogy megint elrontottam a dolgaim egy ilyen faszság miatt és most itt van cuki, alszik és nem tudom folytatni, amit félbehagytam, csak délután, és így összességében egy egész napot pazaroltam el, pedig.
egy egész napot a legértékesebb kincsemből: a szabadnapjaimból. mikor már a szükségszerűen időigényes regenerálódást is nehezen fogadtam el, azt a napot is sajnáltam, de azzal együtt összesen másfél, vagy lehet, hogy kettő veszett így kárba.
amire pedig nagyon szükségem lett volna, hogy töltekezhessek, hogy aktívan felhasználjam, hogy ellensúlyozza a munkát és a padlónlevős heteket, mert a jövőhéten minden erőmre szükségem lesz, nem indulhatok neki deficittel, hosszú, munkás napok, energiazabáló igénybevétel várható.
ijesztő, bosszantó és tényleg nagyon kétségbe tudok esni egy ilyen után.
lehet, hogy ez most egy olvasónak kicsit kemény és túl sok, de képzeljétek, milyen, hogy ez velem meg megtörténik.
még mindig nem az igazi, mert érzem, hogy most meg szorongok a jövőhéttől - tudjátok, mint mikor az ember egy ponton túl már azért nem tud elaludni, mert látja, hogy már úgyse tudja kialudni magát, és a másnap borzalmas lesz, és ezt előre látni rossz érzés.
kicsit ilyen, és basszikuli, ahhoz, hogy ezt a pánikállapotot megszüntessem, miután észrevettem, elég sok enerdzsi kell ám, a következményes érzelmi állapotok lekezeléséhez szintén,
az efféle lelki krízisek szó szerint fizikailag is merítenek lefele,
hiszen óriási stresszel járnak, a stressz az meg fiziológiás állapot,
a mentális erőfeszítések is fiziológiai alapokon nyugszanak,
és akkor még a félelemmel és csalódottsággal és bűntudattal is kezdjek valamit, ugye, mert miért is múlna el magától...
megint újratervezés, megint kríziskezeltünk feltöltődés helyett, megint lenullázódtam, megint regenerálódni kell, két hét alatt vagy negyedszer - még mindig nem másztam vissza a jólvagyok szintre, az alapszintre és hát ez mostanra kib.tt frusztráló.
aztán csodálkozunk, hogy folyton fáradt vagyok és alig tudok feljönni egy sima hányós-fosósból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése