mint a mellékelt ábra mutatja, igen komoly, nagyon mélyelemzős terápiás munkát folytattunk, összesítve éveken át. gondolom, így jobban érthető, honnan ez a mindent ízekre szedős jó szokásom... ezt korábban pszichológussal, drágáért csináltam.
de már nem tudom mindig eldönteni, hogy ez most a probléma megoldása-e, vagy a része azzal, hogy abból indul ki, hogy velem még mindig gond van és nem működöm elég jól.
eredetileg tényleg azért kellett, mert nem működzem elég jól.
de most már nem tudom, hol tartok, és tyúk vagy tojás...
arról ugyanis nem esett szó, hogy mikortól számítok okésnak. az vajon belefér-e, hogy sírhatnékom támad egy elcseszett leves miatt? vajon előfordul ez mással is?
vagy ez még mindig nem jó és dolgozzak rajta tovább?
és ha én kicsit bedobnám inkább a gyeplőt a lovak közé?
akkor vajon mégjobban szétesek és elhagy mindenki, mert olyan leszek, mint a barátnőm (alkohol szintén = kontrollvesztés*) vagy pont ugyanígy megy minden tovább, vagy még jobb is lesz, mert nem drámázok minden szaron és egyéb baj meg nincs?
na mindegy, csak kedvem volt most kicsit elmélkedni ezen. már fáj a hasam, juhú, nemsoká elmúlik a pms, egy óra múlva itt a pasim, és egy tejeskávé mellett ötletelek amúgy, hogy mit egyek a következő napokban. hideg van, de azért jól esik kimozdulni végre.
* basszus, tényleg, én tök kis controlfreak vagyok ám, mert anno tudatosan szembe kellett mennem a rossz berögződésekkel, hogy felül lehessen írni őket. de nem biztos, hogy kedvez az ágybeli ráhangolódásnak... ez eddig így eszembe se jutott...
hát :)
VálaszTörlésnekem anno sokat segített az a gondolat, hogy rajtam kívül senki a világon nem foglalkozik velem ennyit. vagyis érted, azt akarom mondani, hogy egyet hátrébb lépve, azzal, hogy boldog vagyok-e vagy sem, a kevés szerettemet kivéve igazából senki sem foglalkozik. vagyis, tökmindegy. vagyis, én dönthetem el. és ha én döntöm el, hogy szarul érzem-e magamat, vagy jól, akkor már azért inkább az utóbbi. de ezt ne egy rózsaszín boldog buboréknak képzeld el, azért a szar mindig szembe jön, csak az a nem mindegy, hogy mennyi időt/energiát szentelsz neki.
ennyire egyáltalán senkit sem érdekelsz - és ezt most ne a sértő részéről nézd, hanem a szabadság oldaláról.
pl. sírhatnék a leves miatt - és akkor mi van? sírj egyet, aztán lépj tovább. megteheted, szabad ember vagy, szabadon lehetsz túlérzékeny. nyilván, ha ezt túlzásba viszed, és nem tartasz határokat, akkor sokan ezért lehet, hogy nem fognak bírni. még a pasid is elhagyhat. de lehet, hogy a következő meg imádni fog érte. vagyis érted, nem akarok teljesen hülyeségeket írni, de ha alapvetően nincsen veled nagyobb gond - nem vagy pszichopata, nem vagy hisztérika, tudsz egy másik emberre odafigyelni, törődni stb., amit már beszéltünk, akkor miért akarod magad ilyen görcsösen átnevelni? nem lehet, hogy ezek a dolgok nem is lennének, ha nem gondolkoznál rajtuk ennyit?
szóval elmegy az életed csak ezzel a megfelelni igyekvéssel, nem is sikerülhet, és még boldogtalan is leszel.
VálaszTörlésakkor sem biztos, hogy a dolgok jobban alakulnak, ha sokkal lazábban veszed őket, viszont te biztosan jobban érzed magadat közben.
nem mondom, hogy hülyeség pl. arra törekedni, hogy rendesebb legyél. ez meghatározó lehet, mert egy együttélésnél ez például lehet vízválasztó. (nem feltétlenül élettársi, de érted. téged is zavar, ha a lakótársad után kell takarítani, mert neked magasabb szintű az igényed mondjuk a wc tisztasága terén :).
azt hiszem, tudom, h mit csinálsz, mert velem is szokott ilyen lenni, h morcosan kerülgetem a mosatlant napokig, aztán egyszer csak 5 perc alatt megcsinálom, és nem is értem, mi bajom volt vele. néha nevelni kell magamat, h ne legyek teljesen trehány :) de ez elhatározás és tett kérdése. szerintem azzal, hogy kielemzed, miért nem raksz rendet, nem fogsz előrébb jutni. azzal fogsz, ha felállsz, és megcsinálod. vagy, rosszabb napjaimon, úgy sz.rom le, ahogy van, és inkább lustálkodok, ha meg megjegyzést kapok rá, akkor elmagyarázom, merre van a melegebb éghajlat, és lehet megcsinálni, ha valami nem tetszik :D
ú,nagyon jókat írsz, köszi :)
Törlésigazából elvileg azért indult ez az egész, mert az élet mindenféle területén rosszul működtem:rendre elcsesztem az emberi kapcsolataimat, fejest ugrottam egy bántalmazó kapcsolatba, mindenre a hisztit, a passzív-agresszív kommunikációt és az alkoholt akartam használni, ellehetetlenítettem a sulizást, a munkát, kb mintha vmi folyamatos öngyilkos küldetésen lettem volna...
na, ezen azért túlvagyunk.
az én célom volt,hogy megtanuljak normálisan működni.
csak most épp felmerült, hogy ez már eléggé sikerült-e. szóval, hogy vágom-e még magam alatt a fát, elszabotálva az életem, vagy már elértem oda, hogy így már onnan indulok, mint egy átlagember?
néha nem tudom eldönteni, hogy már olyan kbra normálisan működöm-e, ha érted, mire gondolok.
ez nem az a téma, hogy másoknak megfelelek-e, vagy a bennem élő kis maximalistának, hanem egy egészséges minimumnak.
a másoknak megfelelni akarásról már van egy hasonló álláspontom, azzal az a bajom, hogy most pl kifejezetten sokszor csinálom, önkéntelenül. nem akarom, mégis mindig azon kapom magam, hogy megint. és megint. és ez bosszant.
nem tudom,mit csináljak, hogy ne jöjjön elő ilyen reflexesen. ráadásul teljesen indokolatlan faszságok miatt.
pl a rendetlenség is inkább ilyen belső elakadásokhoz van kötve legtöbbször...
ne hidd, hogy az én fiatalabb felnőtt korom nem volt tankönyvi eset :) de igen, túl vagyunk rajta.
VálaszTörlésami még szerintem van: nem nagyon vannak átlagemberek. van, aki jobban beleilleszkedik a rendszerbe, van, aki kevésbé, de szerintem az a "normális", amit te keresel, simán csak nem létezik. mindenki bénázik, bizonytalankodik, tipródik meg téved, biztos, hogy most a sok kis itt lapuló olvasó millió történetet tudna veled megosztani erről.
most rajta vagy egy olyan úton, ami segíthet a stabilitás elérésében. befejezted az iskolát, van munkád, a pasi dolog - ne haragudj, de szerintem az ezen a ponton kicsit kevésbé lényeges. az vagy működik, vagy nem, vagy megmarad, vagy nem, ezt kevés dologgal tudod igazából befolyásolni, kicsi a ráhatásod, ráadásul ha valaki más miatt veszel fel új szokásokat, akkor ha ő eltűnik az életedből, megint ülsz a semmi-dombocskán.
szóval én szerintem nincs veled baj, csak talán azt hiszed, mások tudnak valami olyat az életről, amit te nem - hát ez nincs így. nem akarok mindenki nevében nyilatkozni :D de amennyire én látom, mindenki próbál abból boldogulni, amit hozott, ki több, ki kevesebb sikerrel, és nincsenek nagy titkok vagy sikerreceptek.
a megfelelési kényszer meg el fog múlni idővel. keress olyan dolgokat, amikben jó vagy, vagy tanulj, vagy találd ki, mivel szeretnél foglalkozni, keress olyan munkát, amit élvezel is - csupa közhely, de ezektől lesz önbizalmad, és akkor a megfelelni akarás is elmúlik.
Nagyon jókat írtak neked itt a többiek, tényleg nincs olyan hogy "normalitás" , ne hasonlítgasd magad másokhoz, mert mindenkinek megvan a saját kis, mások számára "nemnormális" csomagja. Kit érdekel, más ki tart nem normálisnak, te vagy a fontos, nem?
VálaszTörlésCsak sajátélménnyel tudok szolgálni: nagyon ismerős az amiket írsz, rengeteg időt energiát és pénzt áldoztam én is pszichológusra, pszichodrámára, mindenféle önismereti egotripekre.Arra nagyon jók voltak hogy megértsem, miért van bennem megfelelési kényszeresség (pl. nekem az volt a gyerekkori hiedelmem hogy ha nem vagyok "jó", nem felelek meg, akkor élni sincs jogom.) és emiatt évekig eldühöngtem azon, hogy miért tették ezt velem a szüleim: ez néha még most is eszembe jut. A megértésben rengeteget segítettek, de alapvetően csak akkor kezdtem magam jobban érezni, amikor végül bevettem a "leszaromtablettát" , és már nem volt fontos hogy mindenki szeressen, és aztán pár éve találtam valami tevékenységet, amit élvezek: amíg azt csinálom pl. addig nincs időm, energiám sem önélveboncolgatni sem bizonytalankodni, hogy elég jó vagyok-e, ráadásul ad egy csomó önbecsülést. Nem hiszek abban hogy teljesen elmúlik az önbizalomhiány, legalábbis nekem nem múlt el, de lehet kordában tartani, kialakítani egy rendszert, ami alkalmazható ha jönnek a kétkedős, szorongós gondolatok.
köszönöm, ezeket még jópárszor át fogom olvasni.
VálaszTörlés