baromi hosszú unalmas részletező és önsegítő poszt

kellett idő amúgy, hogy felfedezzem a mintázatot: a pasi minden olyan helyzetet igyekszik elszabotálni, ahol teljesítenem kéne. vizsgaidőszak, új munkahely? borítékolható bekattanás. aztán: kiszolgáltatott időszak? majdnem biztos. nem tudok elég pénzt hazaadni, még ha átmenetileg is? inkább ne is beszéljünk róla. (élősködő, kihasználós nő = A GOMB, amit sose nyomj meg rajta.)

és kellett idő, nagyon-nagyon sok idő, hogy eljussak idáig - hogy el kell mennem, akármennyire kellemetlen, akármennyire félek is a magam lábán megállni és egyszál egyedül lenni, mint az ujjam, akármennyire mélyen hiszem is, hogy ő a legtöbb, amit az élettől várhatok és érdemlek*... satöbbi.

((*: reflex, nem direkt. nem folyamatos, csak elő-előugrik a semmiből.))

tudtam én ezt már régóta, csak belebuktam a próbálkozásokba, vagy félretettem alkalmasabb időkre, mint ahogy a dohányosok leszokni próbálnak.  majd amikor nem másra kell a lelki erő: majd ha megint lesz munkám, majd ha levizsgáztam, ha lesz hova mennem, ha átmegy rajtam a betegség, ha összegyűlik egy kaucióra való... 

aztán valahogy visszaváltozott normálissá, én meg fellélegeztem, hogy mégse kell most, hogy még ráérek.. megfizethető árnak tűnt az átmeneti szenvedés, ami mindig elmúlt, és egy idő után rutinosan el lett csomagolva az agyam hátsó zugába, mintha meg sem történt volna. 

nem segített, hogy kiszakadtam a társadalom védőhálójából, otthagyva az egyetemet, eltávolodva a barátaimtól és messzire lökve a családomat, sem az, hogy a tanulmányaimnak hála abszolút meg tudtam érteni a viselkedése okait.. az meg pláne nem, hogy nekem magamnak is voltak kínos defektjeim, és az volt a fejemben: ha én nem fogadom el az övéit, amikről nem tehet, amiket gyerekkorában szerzett sok szenvedés árán, és amiket nem lát át és nem tud kezelni, ugyan hogyan várhatom el bárkitől, hogy engem elfogadjon. értitek: úgy éreztem, hogy ha kettőnk közül nekem van infóm ezekről a dolgokról és a természetükről, nekem kell az "okosabbnak" lennem, nekem kell megtanulnom kezelni ezt, tőle nem várható el, de tőlem igen.

úgy éreztem, hogy nekem csak ő van, csak rá számíthatok, mindenki más elárult, elhagyott vagy elkeveredett mellőlem. hibás árunak tartottam magam, és hálás voltam neki, hogy ennek ellenére is "megtűr", sőt, többnyire azért jól megvagyunk együtt, és bár nem mondja, de érezteti, hogy szeret.

igen, ennyire vészes volt a helyzet.

egy naiv, minden ellen lázadó kislány beleszeretett a végtelenül jóképű, menő, saját lakással rendelkező felnőtt férfiba. életében először volt szerelmes, életében először érte az a szerencse, hogy egy ilyen jó parti kitartóan érdeklődött utána, és életében először élvezte valakivel a csókolózást és a szexet. szinte szűz volt még, úgy ment bele az egyéjszakába. flegma is volt, éreztette, hogy szívességet tesz, hogy odatartja. azt hitte, hogy ha csak úgy lefekszik vele egyszer, aztán véletlenül megismétlik, aztán időnként összejárnak dugni, az laza és felvilágosult és nem jár semmilyen érzelmi következménnyel... és hogy nyeregben van és ő irányít.

ebből lett az, hogy a pasi szépen lassan letörögette a flegmaságát, fokozatosan behozta a képbe a játszmázást, érzelmi zsarolást és csepegtette, hogy ebben is béna, azt is rosszul tudja... ráérzett és rájátszott a gyenge pontokra. aztán odaköltöztette magához, albérlőnek. 

ezek voltak a kezdetek.

ezt egészséges lelkületű, tapasztaltabb nővel nem tudta volna megcsinálni. kellett hozzá az ő torz személyisége mellett az enyém is, szintén zenész, szintén csak a játszmázást ismerve, flegmasággal kompenzálva az önbizalom és önbecsülés hiányát. önismeret vagy tudatosság mindkét fél részéről nulla. millió ilyen "pár" van.

vádolhatnám azzal, hogy elszigetelt másoktól, mint ahogy a bántalmazók csinálják, de szigetelődtem én magamtól, ő talán csak folytatta, amit elkezdtem. ezerrel nyúzta le rólam a méltóságom és önbecsülésem utolsó rétegeit is, vérbeli manipulátor, de már jóval előbb elkezdődött a folyamat és nőtt bennem a szégyen, önutálat és reménytelenség nélküle is.

szóval nem volt könnyű felismerni, mit művel - tökéletesen rárímelt a bennem amúgy is zajló folyamatokra. és ez öngerjesztő: egy idő után már nem is emlékszel, hogy máshogyan is lehet gondolkodni, csak az ő véleményével találkozol, meg se kérdőjelezed, olyan természetes az egész, már ez tűnik normálisnak. 

és nem könnyű szembenézni a ténnyel, hogy valóban borzasztó tudtam lenni. éretlen is voltam, meg pszichológiai eset is, aki nem találta fel magát a világban és nem értette, mi miért történik vele.

úgyhogy bármennyit gyötört is, nem mondhatom, hogy nélküle jobb lett volna az életem - mert valószínűleg találok más hozzá hasonlót. talán nem is egyet.

és paradox módon nem csak ellenében fejlődtem, hanem épp neki köszönhetően is. rákényszerített, hogy mikor már nagyon szörnyű volt a helyzet, felülvizsgáljam magam és még keményebben keressem a válaszokat, később pedig a valódi kérdéseket. és - ami nagyon fontos - megtapasztalhattam, milyen egy hosszútávú kapcsolat. a sorstársaim többsége nem jut el eddig, de mi minden szakítás, marakodás ellenére együtt voltunk évekig. megtanultam, hogy nem tudok olyan rossz lenni, hogy tényleg elhagyjon, és ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, ez a mostani önmagam alappillére.

tudjátok, hogy van: a nehézségek megedzhetik az embert, a rögös út sok olyan tapasztalást és tanulságot adhat, amit a sima sosem.

ettől persze ő még egy rohadék. én meg gyáva idióta, hogy elviseltem.

egyfelől irigy tudok lenni azokra, akik simán lediplomáztak, menetrendszerűen elhelyezkedtek és komoly párkapcsolatot is fel tudnak mutatni, meg ami még ezzel jár...

másfelől nagy átlagban már nem utálom magam, és nem tartom magam vállalhatatlan, defektes embernek. tudom, hogy képes vagyok célokat kitűzni és elérni és képes leszek boldogulni az életben, és nem kell eltűrnöm, hogy méltatlanul bánjanak velem, mert vannak határaim, jogos igényeim, és megérdemlem, hogy ezeket figyelembe vegyék. és hogy szeressenek és tiszteljenek. és megengedem magamnak, hogy hibákat kövessek el, és nem ostorozom magam az elmúlt sok-sok évért, sem hogy még csak ott tartok, ahol. 

sem azért, hogy hagytam a pasinak mindezt, hogy most is itt vagyok épp, hogy nem tudok pikk-pakk továbblépni. és hogy félek az előttem álló dolgoktól.

elfogadom, hogy szégyent érzek, hogy sokszor kiborulok, hogy néha visszakozni akarok és hogy minderre tényleg csak a "nagy átlagban" kifejezés érvényes. de van folytonosság, ami nagy szó.

minden afelé mutat, hogy véget vetek ennek még az idén. még a hülye véletlenek is.

és ez nem kibúvó: IDÉN. ez csak annak a beismerése, hogy mindenképpen, de okosan is, elfogadva, hogy ez egy folyamat lesz, több lépéses, némelyiket talán visszafele megtéve, de összességében előre haladva.

nem úgy folyamat, hogy húzom, amíg tudom, hanem hogy nem ér véget azzal, hogy hazamegyek a szüleimhez. 

onnan tovább kell majd menni, addig, amíg élhető, vállalható otthont nem találok magamnak. és nem feladni, mint ahogy korábban (az elsőt még kibekkeltem, de a 2. albiból már visszamenekültem. a szüleimtől egyből, amint tudtam.)

munkát kell keresni, azt sem feladni, ha mellényúlok.

igyekezni megtalálni az egyensúlyt, hogy mikor mit kell tűrni és mi az, amit már nem. fog összeszorít, vagy épp felszegett fejjel továbblép? ebben ügyesednem kell még. para.

ja, hát a tűrés királynője vagyok, ugye. ehhez az egyhez értek egyedül biztosan - bármit elviselni, lenyelni, kibekkelni, ha úgy van. ezt hoztam otthonról, ez kellett a túléléshez. ha ki is kérem magamnak, ha vissza is szólok, úgyis alul maradok, ez az élet velejárója és kész. ezen túl kell lépni, mindennapos eset.

olyasmi szellemiségben, mint ahogy Gyömbi várja, hogy eljöjjön végre az ő ideje, egy jó munkahely, klassz diploma, addig meg áldozatokat kell hozni - így viseltem el a pasi összes megőrülését a kiszolgáltatott időszakokban. (több-kevesebb sikerrel, lásd túl sok év küzdelem a diplomáért, kissé elbaszcsizott álommunkahely, ahol nem sikerült épp azt a képet festeni magamról, amit tudtam volna.) árral szemben. széllel szemben.

és volt tűrés a vélt előnyök megtartása végett is - jó, hát most bánt, de még így is megéri vele lenni, mert amúgy szeret/itt a lakás/lehet macskám/nem kell a szüleimmel lennem/nem kerülök utcára, ha két munka közt vagyok/több a jó időszak, mint a rossz,stb...

sőt, tűrés, megbocsátás azért, hogy gyorsan visszarendeződjenek a dolgok. ha félretettem a sérelmeket és úgy csináltam, mintha mi sem történt volna, sokkal gyorsabban helyreállt az egyensúly. és így tudtam befolyásolni a helyzetet. nem kiléptem belőle, hanem visszacsináltam a békés, bújós, biztonságos hétköznapokat. persze volt, amit nehéz volt bedobozolni, soká tartott, esetleg csak úgy sikerült, ha én is tettem valami "rosszat", ami miatt bűntudatom lehetett, így csökkentve az ő tettének jelentőségét. vagy ő próbált meg eltávolítani, mert "józanul" bűntudata volt, és ha már visszacsinálni nem tudta, legalább nem akart gondolni rá, én meg emlékeztettem a puszta létemmel is, és akkor még én játszottam el, hogy nem számít, csak hogy hamarabb vége legyen. (néha, veszekedés után még én kértem bocsánatot, hogy megnyugodhasson: ő nem tehet róla, ő nem rossz ember. holott nagyon is tudtam: mondvacsinált okkal bántott, itt engem ért sérelem, és most hazudok éppen, szerepet játszok - de ez kell hozzá, hogy abbahagyja, és megöleljen, az meg majd nekem is segít megnyugodnom.)

de amint lelépek, arra fogok gondolni, miket művelt velem (már amire még emlékszem, mert fojtottam el őket rendesen), és teljes mértékben átengedem magam a haragnak. és meggyászolom az összes elkummantott, feldolgozatlan dolgot, amit szégyellek: például, hogy ő kezdettől azt mondta, hogy nem szeret és mi nem járunk és ez nem együttélés és hogy mások előtt nem vállalt fel, sőőőőőőt, hogy sosem jött velem sehova. (két kezemen meg tudom számolni, pedig 8 évről van szó.) ez remek visszatartó erő lesz. igen - egyszerűen nem foglalkoztam ezzel - nem vállal fel? ááá, ez túl ciki még magam előtt is, többnyire egyszerűen nem gondoltam rá. 

((gyáva vagy a saját lábadra állni és felelősséget vállalni az életedért? akkor nyeld le a sérelmeket, bírd ki, bármit is tesz, előbb-utóbb megbékél majd, és maradhatsz a lakásban, kényszerpályán, a hígfos biztonságérzetben. valamit valamiért.))

még valami, ami mutatja, hogy készen állok. úgy két éve kezdődött: nem akartam másik pasival orvosolni a túl durva sérelmeimet, a hosszabb időszakokat sem. sírtam barátnőnek, beszéltem róla néha másoknak, de nem kompenzáltam senki mással, elvoltam magamban. nem akartam más karjaiba menekülni.

ez a másik legfontosabb tapasztalás életemben - hogy erre már bizonyítottan képes vagyok. 

röhejesnek tűnhetnek a dolgok, amik számomra a fejlődés fokmérői, de nekem ezek nem voltak alapértelmezettek. még most sem azok igazából...

például még most is nagyon félek, és szeretném egyszerűen csak elfelejteni az egészet. kacc-kacc.