perpill

meg vagyok pusztulva. 

de a jó hír, hogy tegnap felpakoltam magam az este 8-as utolsóbuszra Bp fele, és végre újra (a héten először) a saját ágyamban alhattam, ésss reggel a saját környékemen ihattam a kvm a saját, otthonos "rutinom" szerint... 

belépve az ajtón persze azonnal csak lerogytam a földre zokogva. (már a buszon folyt volna a könnyem, ha nem fogom vissza. aztán a metrón méginkább. levegőt is nehéz volt már venni. aztán a vilin már visszafogni se lehetett. de kibírtam az ajtó magamra csukásáig, hogy rendesen, hangosan kijöjjön.)

de ez ilyen.

(ha túl sok, túl nehéz, akkor mindig ilyen.

és azért "többnyire az". mert qrvaritka az, hogy tényleg semmit se kelljen, és ideálisan összejöjjön minden, amire a nemelfogyáshoz szükségem van.)

de - ezzel már a 'visszatalálás önmagamhoz és fonal újrafelvétele' projekt on.

kishugomnak műtét utáni musthave segítős időszak over.

valamikor - bár azt jelenleg megsaccolni se tudom, mikor - megint tudni fogom, merre vagyok arccal előre...

(márhogy legalább annyira, mint nyár végén tudtam ..)

stay tuned.

nem tudok

nem jövök blogolni... se. nem tudok most megosztani, megfogalmazni, nyugiban ilyen hosszan koncentrálni létrehozásra, és emberekkel kapcsolódni se nagyon.

megvolt az idei év legjobb hete.

aztán egy nagyonrossz, majd erős hullámverések különbözően nyújtott görbével...

voltam beteg is én is.

most meg az van, hogy utálom a hideg időt, az emiatti máshogyöltözést, pláne máshogyélést - mindent újra kell tanulnom és konstruálnom.

nincsenek ruháim se.

kijöttem a vásárlós gyakorlatból is...

felgyűltek a takarítós-pakolós dolgok is...

hiányzik a bringázás és séta és a folyamatosan odakinnlevés - nagyon megtoltam még a nyári időt, minden egyebet félretettem ezekért kb, mert láttam, hogy jön a vége. 

a reggeli, padon a parton ücsörgős kvzások alatt lassan rezgő lécről nem is beszélve.

nagy érvágás ez most rengeteg szempontból.

alig voltam emberekkel amúgy - úgy alsóhangon 70%-kal kevesebbet kapcsolódtam bárkivel is. szüttyögtem magamban, bezárulva, kb mint tavaly ősszel.

gyógyítottam-gyógyítom a legutóbbi férfi utóhatását... csúnyán-csúnyán át lettem bcsizva, szerintem teljesen feleslegesen - végül nem ghostolt teljesen és a magyarázatot is megkaptam, legalább ennyi. de na.

a biciklis fiút meg nehéz volt elengedni végleg, az is olyan ... izé. ami vele volt, meg nemvolt, mindenhogyan.

most nincsenek férfiak. ebben, az ilyesmiben most megint "alvómód" van. de ez most legalább egy természetesebb állapot, többnyire úgy érzem, érthető és helyzetből organikusan fakadó, normál, helyénlevő szakasz.

 

rakom össze a mindent ezekre az újféle hónapokra.

közben meg persze rettenet szenvedek a sok feladattal és nehézségtől, amit mindez hozott,

ill kicsit aggódom is, mert kiderült, hogy igazából én egy igazi napelemes outdoorgirly vagyok,

ésss most minden borul kb, amit eddig kiépítettem magamnak, hogy egyben tartson, és ajjmileszígy,

hogyan pótlom a hosszú idő alatt megtalált megoldásaimat...

#utálatosizgalmak, azok.

minél többet forgatom magamban,

annál döbbentebb vagyok az eshetőségtől, hogy a nehézségeim végig teljesen más tőről fakadtak, mint azt nekem mondták.

hogy végig más dolgok zajlottak, máshogyan...

és én csak küszködtem és szenvedtem, hogy "kitanuljam" és megváltoztassam, legfőlegképp hogy megváltoztassam magam, már eléggé ahhoz, hogy végre ne olyan legyek, amilyen vagyok, aztán hogy végre ne okozzak nehézségeket a zavarommal magamnak és (elvileg ugye) másoknak,

életem nagyjában azon ügyködtem így vagy úgy, hogy másmilyen legyek, olyan, mint mások, vagy legalábbis ne nagyon látsszon, milyen vagyok igazából, mert ilyennek lenni nem oké, és folyton csak szégyelltem magam, 

aztán pedig lehet, nem is kellett volna ezzel a folyamatos erővel próbálni átpréselni magam csillagként* a háromszög alakú lyukon a formabedobó játékban, 

mert tökre nem is kell és rendesen amúgy nem is lehet belőlem sosenem háromszöget csinálni, 

mert nem egy átalakitásra szoruló, személyiségzavaros háromszög vagyok, akinek szégyellnie kell, hogy ennyi idő és enerdzsi után még mindig az, 

hanem valami tökmás,

és minden egy kollektív gaslighting volt idáig köbö.

hát váó.

((*: vagy háromszögként a csillag alakún, mittudomén - nem akarom, hogy áthallásos legyen, és zavar az is, hogy nem tudom eldönteni, melyikből lehetetlenebb másikba passzolót csinálni... igen, ilyeneken fenn tudok akadni, sőt, meglepően nagy frusztrációt okoznak, csak tudom, hogy hülyeség, ezért nemigen szoktam kimondani. de belül de. plusz egy valami, amit felirhatok a "listára", I know.))

+egy fú

ésss akkor írta reggel kishugom, hogy mégse engedik haza, csak valamikor délután, mert kitudjamért.

csak egyetlen szabad délelőttöt akartam végre, csak egyet! nagyon kellett volna...

nyilván bemegyek, hiába "nem kell".

ez nem olyasmi, amit képes volnék szkippelni, miközben a csontjaimban érzem kb a másik szükségét. ez a baj azzal, hogy mindig "látom", képtelen vagyok nem tudni vagy figyelmen kívül hagyni. 

pláne ha olyan emberről van szó, aki 'körön belül van', meg olyan a helyzet, hogy nincs más, meg a dolog, hogy fontos ... akkor musthave nyilván.

((de azért még megírtam neki, hogy ki fogok előtte menni kvzni a szigetre, mert mostmár nagyon szükségem van rá - utólag a szerk.))

már úgy mentem át a hìdon, hogy megint könnyeztem, hogy úristen, ez de hiányzott, már annyira akartam a szabad teret és levegőt, a reggel-délelőtti fényeket, a vizet, a sárga korlátot és a szigeti fák zöldjét meg a piros padokat és a kötetlen időt, hogy szavak nincsenek...

már 3 napja nem jutott, miközben a megterhelés is jóval több volt, mint amit "fenntarthatóan elbírnék", már majd' megmakkantam bele, hogy nincs ez.

qrvára az volt a terv, hogy kinn töltöm a délelőttömet. 

nagyon rosszul érint, hogy cígölhetem fel magam és kórházazhatok megint. tegnap este úgy volt, hogy társasozunk a fiúkkal, de a társasos srác beteg lett, mire, így csak ettem, lecsutakoltam magam és az ágyon dögölve, vérezgetve, zenét hallgatva nyomigáltam a telómat éjfélig kb.

akartam volna legalább sétálni, vágytam kijönni, de nem telt arra se. csak vártam a reggelt egyfajta megnyugtató, már-már úgymond boldog tudatban, hogy akkor végre kijöhetek újra csakúgy, és milyen nagyon jó lesz.

aztán reggel kipattant a szemem qrvakorán, még jóval a lelombozó üzenet előtt, néztem, hogy még egy óra múlva nyit a kvmat adó hely, néztem, hogy teljesen oké lesz az időjárás, fetrengtem kómásan és arra gondoltam, dejólesz.

megküzdésem lett-e a szigeten szüttyögés vajon.

fú, hát fú chapter nemtudomhanyadikmár

na, megműtötték kishugomat. tovabbra is én vagyok az ügyeletes ráérő és pesti.

lehoztam nyilván.

de kibeb.....ul megterhelő volt. 

(nyilván az ő részét tudjuk, de hogy az enyém is.)

most majd mehetek utána vidékre is máris, pedig nem ez volt a terv, de az életet a tervek sosenem érdeklik. addig valahogy vissza kell fordítani annyira a belepusztulást, hogy azt is megugorjam like a ... szóval meg.

(ja, az addig, az a holnap, legkésőbb koradélután.)

#funságokba'

#élnitudnikell

érzelmi diszreguláció, te vagy e az

ülök a szigeten, ahol mindig ülök, nézem, amit mindig nézek..

a futókat, a vizet, hajókat, túloldalt ... a túloldalt mozgásban levő embereket...

és nem mozdulok. nem mozdulok, pedig tudom, hogy kéne, akarok is, feszít is, meg amúgyis kb ki szeretnék rohanni a világból...

de nem.

csak időnként folyik a könnyem. 

egyszerre van bennem, hogy minden annyira fáj... a diszkomfortok, hiányok, vágyakozások, sóvárgások, csalódottságok, kudarcok, megbántottságok, magányosság, tehetetlenség... hogy miért a nem megfelelő embereket találom meg... hogy miért nem találom a közegem, miért nem olyan senki körülöttem, mint én, vagy legalább miért nem passzol az enyémség is a képbe,... hogy miért nem tudok (megfelelően) működni, más lenni, olyan lenni, ami már eléggé elfogadható... hogy miért vagyok sokmindenben annyira túl sok és túl intenzív és túl mohó és túl gyors és túltúltúl, hogy az másoknak ne legyen felvehető, bírható mennyiség és fordulatszám és túláradás és kapcsolódhatnék, miközben másik sokmindenben meg túl lassú, túl kevés, túltúltúl a másik irányban, hogy alkalmatlannak, unalmasnak, sőt, érdektelennek, kevésnek, tehetetlennek, szintén, csak máshogy komolyan-vehetetlennek számítsak... hogy végülis miért vagyok a legtöbb dolgommal értelmezhetetlen... hogy miért nem találom a nekemjárható utakat, a megoldásaim, a vállalható konstrukciókat, a kulcsot ahhoz, hogy újra átpusholjam magam egy vállalható és fenntartható rendes felnőtt életbe... hogy miért , miért, miért ... még sok további.

és hogy miért kell mindezeknek literally minden nap fájnia... és minden alkalommal végül kvázi kezelhetetlennek lennie.

meg a mindenféle esetleges kellemetlen érzetek .. (most ezt hagyjuk inkább...) és az aktuálisan instant ronduló-torzuló vonásaim, amint nem figyelek.. a zsirosodó hajam... az önkéntelenül zavaró tempóban  rázott lábam .. az idő túl gyors múlása... a tengernyi kell és kéne nyomása... 

közben meg csordultig vagyok azzal is, hogy rengeteg minden, amit látok, odakintről érzékelek, és emiatt érzek, a fájdalmon kívül megélek, (de van, hogy még az is, ki érti ezt), az annyira csodálatos... az élet, a színes-szagossága, dinamizmusa, az emberek, a megélhető dolgok, a létezés ... a levegő illata, a napsütés fénye, hője, karöltve azzal az enyhe légmozgással, ami még pont jó, az árnyékok, a színek, a víz szaga, a szökőkút zenémbe szűrődő zubogása, a hála, hogy megélhettem azt a sok highhight meg lowlowt úgy általaban meg az "idáig-healingemben" meg most az eddigi fiúkkal, azt a teljes skálát annyi módon, és ki tudja, mi jön még, a mosolyok és az adódó kedvességek, hogy lefotózhattam a tócsából ivó tükröződő galambot, hogy végigfut egy sóvár reflexlibabőrözés a bőrömön és a gerincem mentén, valahányszor egy bicikli hangját hallom, és hirtelen jobban dobog a szivem, a túlparti fák zöldje és a lombok texturáltsága, a víz fodrozódása, az épületek sziluettjei, a hídfőben fennakadt komplett fa váratlansága, a futók akarni tudása, izzadása és ahogy mindenük olyan tökéletlenül emberi vagy épp lenyűgözően tökéletes ... és a felhők, fú, nem teszem, de tudom, hogy tudnám végtelen ideig nézni csak a felhőket... a sárba lassan beleszáradó kavicsok, a könnyű nadrágból kilógó bokám barnasága, a kopott piszkosfehér cipőm mégistökéletessége, a zabtejes kvm utóíze, a tér tágassága, a város sokx amúgy túl idegesítő morajlása... az, hogy van időm csak lenni, itt, néha ki tudva szakadni a sürgetettségből és tényleg csak úgy lenni, 

és még ezer minden,

egyszóval a minden is... egyszerre.

és tènyleg, tényleg teljesen egyszerre, paralell tud futni a kettő szélsőség, belekavarva mindenféle plusz árnyalatot, közbünső dolgot is,

sokx, ahogy most is, (szinte, vagy épp) teljesen elárasztó módon,

szóval nem csak eszelős tempóban pörög az agyam, nonstop, de ugyanilyen sodrón érzek is, mindent.

fele se tudatosul egyebként, mert hát hogy'...

aztán kezdjek vele, amit akarok-tudok, a kis adhds pont ebben is erős hendikeppemmel.

és így nekem ezek a mindennapjaim*. 

hát oké.

(*: meg végülis nem csak most, hanem kb mindig, mikor nem viszi el valami durva aktualitás a showt, akkor itt ez az intenzív mátrix, ami folyamatos hullámzásban tartva dobigálja a mindenféle megélési-hangulati kimeneteket, totally éles váltásokban akár, ahogy épp, akár percről percre, súlyozódik ez az egyszerre-sokminden.)

hát azert jól felb.tam magam

ezen a csávón, meg a helyzeten.

oké, lehet, akkor az is igazából valami autistic trait lesz, hogy nekem mindig mindent _értenem kell_.

de hogy így really, rendesen, pontosan. addig forgatom magamban, gondolkodom és beszélek róla, addig megyek, míg meg nem értem, mi történt és hogyan és miért úgy, de hogy a lehető legpontosabban.

és esküszöm, ez nem rumináció.

mert nem céltalan, önmagáért való, hanem mindig nagyonis vezet valahova... felfogáshoz és feldolgozáshoz.

amik enélkül nekem nem mennek.

így most aztán vakarózok rendesen, mit és hogyan néztem be a csávóval, mert mintha teljesen más mozit néztünk volna ... (vagy legalábbis így adja elő.) 

lehet, hogy úgy mindenestül.

nyilván nem hagy nyugodni, hisz előtte volt pont az az eset, ami azt igazolta vissza, hogy még a kacifántos kis elmozdulásokat is tűpontosan levettem a dinamikában.

jó, mondjuk lehet olyan, hogy van, amit jól leveszek, miközben van, amire meg nincs szemem... 

de vááá.

azt érzem továbbra is, hogy nekem egyáltalán nem kéne férfiak közelébe mennem, abszolút nem nekem való... 

ugyanakkor meg azért alakulgat ez, a nagyképet nézve... van egy látható íve...

határozottan egyre komolyabb jellegű érdeklődések jönnek, már messze nem  digidugis összekavarós izéim vannak

((-voltak - kényszert érzek "lekopogni" meg "nem elkiabalni", mert "ha kimondod, elszáll"... de hát közben azt érzem, tán megengedhetném magamnak, hogy megpróbáljak optimista lenni egyszer végre az életben, és nem elszégyellni magam, meg pánikolni, hogy jelen időben beszélek valami jóról, mintha nem csak véletlen lett volna, hanem valami esetleg folytatólagos... no, hát nem tudom, ez honnan jön, vagy mi, de erre is majd rá kéne nézni megint, csak nem olyannal, aki nyomatja a prekoncepciókat, hanem akinek szélesebb a látóköre...)),

hanem ugye (asszem) rendes randijaim, függetlenül attól, hogy még direktben bőven nem álltam neki semmilyen társkeresésnek. csak ami adódik, azt megnézem. 

és határozottan adódtak. egyre sűrűbben.

(reméljük, ez így marad, és nem fogy el a "még pont kapós vagyok" idő előtt... 

bár most, hogy elmúlik a nyár, eltűnik a tér a találkozásokra, és kitudja, megromlik-e a testem a következőig... de ha meg beírom a korom egy társkeresőn, tuti kiszűrnek miatta az olyanok, akiknek amúgy irl még bejönnék, és csak a számomra már időseknek mutat majd... szóval azt igy kb esélytelennek látom. 

ajj, csupa aggódnivaló, csupa démoklészi kard... bár lennek egy tizessel, vagy akárcsak 2-3 évvel is fiatalabb, hogy ne ketyegjen ennyire, ... jó, már egynek is de örülnék... és bár ne dohányoztam volna el a sokáigfiatal-lookom esélyét... bár-bár... hagyjukis, de csupa fájó megbánás ijesztő következményekkel.

de azért nagyon erősen reményt adnak ezek az érdeklődések, és kapaszkodót is, hogy újra- (vagy hát meg)tanuljam szeretni magam és a testem, illetve hogy egyre inkább merjek jelenlenni.)

szóval adódtak lehetőségek, egyre sűrűbben, ami reméljük azt is jelenti, hogy ha még nem is eléggé, de egyre inkább kész vagyok az ilyesmire...

rámfér a tapasztalás, rámfér a dolgok átgondolása, formálódni és fejlődni benne...

nade: tegnap amúgy annyira felb.tam magam, hogy kérdőjel nélkül igent mondtam, amikor tényleg megkeresett az előző esti számelkérős srác, hogy teázzunk.

(pedig abszolút úgy tűnt, hogy ez ezzel a csávóval valami, ami mellett nem kéne másokkal ismerkednem - ill kérte is, hogy hát lehetőleg ne, meg írta is, hogy de persze az ő dolga úgy alakitani a dolgokat, hogy ne akarjak ..

na, hát ez utóbbiban nagyon egyetértünk.

szóval mentem és "ismerkedtem".)

annyi volt az elvárásom, hogy ne legyen kellemetlen èlmény - és abszolút nem volt az, juhú.

viszont abszolút nem volt benne semmi potenciál se - mert hát megdöntötte a rekordom: 27 éves volt a delikvens.

whaaaat?!

(fyi: az 11 évvel fiatalabb. durva.)

gáz, nemgáz, én úgy mentem oda, hogy láttam rajta este is, hogy fiatalabb (már megszoktam, vagy túl öregek, vagy fiatalabbak...) - node persze nem gondoltam, hogy ennyivel... jóval idősebbnek tűnt. aztán a beszélgetés során először még az volt, hogy hát a legjobb haverjai most házasodtak, várnak gyereket... ami abszolút félrevivős infó. de aztán ahogy cukin buktak kifele a dolgok, ott azért már éreztem én, hogy fú, hát ... fú. 

de nem szóltam.

nem szóltam, hanem kivártam, hogy úgy adja ki a beszélgetés. (konkrétan a kishugom életkora került szóba, aki már szintén idősebb nála, és ott jeleztem, hogy na, amúgy szerintem itten van ám némi különbség, ő mit gondol...)

még a fiúnál anno iszonyat stresszeltem ezen, végig. 

((az első randi előtt, hogy vajon látott-e este abban a fényben rendesen*, pláne, miután azért végül mégiscsak kigugliztam a cvjét... hogy majd nappali fénynél sarkon fordul-e... nem tette és meglepett se volt. (megtalálta fészbukon valahol az évet asszem, vagy ilyesmi, legalábbis azt mondta..) de azért úgy gondoltam, hogy majd az első ruha nélküli szessön dönti el, tényleg oké-e ez így neki, addig azért még van min parázni, mi van, ha majd meglát úgy és akkor freakoutol... (pedig addigra kiderült, hogy mégse csak egyszer óhajtana a bugyimba mászni, hanem sanszosan megvan a közös metszete az elképzeléseinknek.

aztán qrvára bedőlt minden ugye egy csúnya vismajor miatt, ott kibukott belőle valami olyasmi is, hogy hát igazából mégse tudta, hogy pontosan mennyi vagyok.. de a dolog nem ezen dőlt el...))

((*: azért az becsípődött, hogy visszakézböl kérem, hogy nézzenek meg alaposan a fényben is, mielőtt - amin nevetgélni szoktak, hogy decuki, úgy is mondom, kontextusba illeszkedően, de amúgy ebből jön, és emiatt semmi cuki nincsen benne igazából... csak elejét akarom venni annak a szorongásnak, praktikusan.))

aztán mostanra ez annyira átfordult egyfajta fckthssht-be, hogy a csávónál pl nem is egyeztettük, ki hány éves... (mondtam, hogy nézzen meg, megnézett, felnőtt, el tudja dönteni, kell-e amit lát...) jó, úgy közelítőleg már nemrég valahogy szóbakerült, de olyan szinten nem tűnt relevánsnak, hogy végig se vittük... mondjuk ő végig nagyon következetesen éreztette és kommunikálta, hogy oda meg vissza van tőlem, hogy mennyire nagyon vonzónak lát, szóval ilyesfajta szorongásoknak tényleg nem is maradt tere, meg valahogy korban is közelebb érzem.

bár tuti fiatalabb szintén, de nem tűnik úgy, hogy vészes lenne..

bár a bringás srác 32-jét se éreztem vészesnek, sőt, konkrétan abszolút nem láttam-érzékeltem őt nálam fiatalabbnak, vagy hát magamat nála idősebbnek, vagy hát ... na.

itt van némi furaság is, valószínű, én se érzem továbbra se a koromat, csak ha belegondolok, vagy ha a bőrömre nézek... (olyan a kezem, mint a saját anyámé, mikor lettem a saját anyám?!)

de azért ezt a 27 évest tegnap eléggé lelomboztam az infóval. 

tetszett, hogy nem akadt ki, nem rohant el, nem akart csakúgydugni, hamár, ...  megbeszéltük, hogy ő valami komoly, rendes kapcsira vágyna egy nagyjából velekorú barátnővel, meg énnekem se perspektíva ő... 

és hogy mind2őnknek az a baja, hogy nem a korunkbeliekbe "nyúlunk bele"...

(mondjuk ebben nem csak a korunk miatt nincs potenciál... amúgy se, egyidősen se passzolnánk össze, ez sem kérdés.)

(nomeg ő is sokkolt engem ... meg el is gondolkodtatott - akkor azért nem nézhetek még ki túl koromnak megfelelően, se túl rosszul, ugye? ha 30 körüli férfiak rendes, nem ágybahúzós, hanem ismerkedős randikra visznek...)

meg vicces, mert nagyon egymásra találtunk azzal a problémával, hogy sokx nincs kivel sörözni, mert a barátaink családot alapítottak, még az is felmerült, hogy akár együtt is csinálhatnánk ilyet, mert eldumcsizni amúgy remekül eldumcsiztunk... szóval azt meg kitudja...

nagyon jót tett ez így is.

(meg hálisten eleve nem csillogó szemmel mentem oda, csak kedvesen és nyitottan rá meg az élményre.)

ahh, azért még összességében [csúnya, csúnya szavak] a csávó miatt, meg úgy általában a ffiak miatt. de legalább sokkal jobban vagyok már.

(és figyeljük a teljes tagadásból való elég éles váltást? hogy autistic trait - miközben még mindig nem tudjuk, ó, nagyon nem...

volt valami teszt, amin az életben nem fog kijönni - legdurvább esetben is 10 ponttal alatta maradok, ha jól értem, azért, mert én szeretek emberek közé menni, nem tehetek róla, na, de nekem kifejezetten szükségem van erre, meg új dolgokat is szeretek kipróbálni. persze csak limitáltan és kontrolláltan, de alapvetően arra is van igényem. (meg a rigid izéimre is. meg a szocializálódás utáni magamban szüttyögésre is. meg szocializálódni sokx qrvanehéz, de attól még kell.) mondjuk azt mondják az internetek, hogy ez az audhd egy szuper diagnosztizálhatatlan dolog, mert eleve az adhd meg az asd "kioltják", eltoligálják és elmaszkolják egymás jellegzetességeit... pláne highmasking, lowsupportneed esetben. na, hát az én adhdmat semmi se maszkolja (már?) el, ha nyitott szemmel néz rá az ember, prekoncepciók helyett, de ha van auti, azt a brutál elmebajos adhdm abszolút.

mondjuk a kivizsgálós nő szerint spec nem... nem úgy, hogy ne jöjjön ki már egy első ülés végére, haha. de az más.

meg azért egy egész életet húztam fel aköré, hogy ne látszódjon, szóval.

csak most van gond, hogy attól az élettöl megfosztódtam...

definitely dolgozom még a felgöngyölítésén, de basszus, tényleg mindig egyre inkább igaznak tűnik, nem cáfolhatónak... azért merek ilyeneket írni, hogy aköré húztam az életet ... mert most épp az a helyzet állása, hogy ez egy erősen potenciális magyarázata a dolgaimnak.)