és a többi - aktuálisan eléggé önutáló tldr nemleszekszimpi poszt

maradjunk annyiban, hogy még véletlenül sem olyan ember vagyok, amilyennek mostanában hittem magam, ésss nem is tartok ott, ahol gondoltam.

vagyis hát én hajtogattam, hogy wtf, ezek a fiúk túl korán jöttek, ráadásul egyszerre ketten is, wtf, wtf, ez így sehogy sem jó,

valoszínűleg csak át kéne hívni a biciklis srácot inkább, aztán sírni pár napot, mindenki mást meg valahogy friendzonolni / hagyni a fr.ba, ahogy sikerül...

na, nyilván majd' belehaltam, de nem hívtam át a biciklis srácot 

(bár még mindig szóbaálltam vele és hagytam, hogy felidézgesse, mi volt, hogy volt, a kis szemtelenje... - nagyon tetszett neki is a tény, hogy a legutóbbi találkozásunk óta nem voltam senkivel, meg amúgy nekem is, mert azért több hónapot kalandozott az olyatén kósza gondolatom nélkül..), 

mondván én már nem akarok ilyeneket.

eldöntöttem azt is, hogy hagyom a szerelősrácot tényleg, mi nem illünk össze,

(más miatt, mint amiken első blikkre rinyáltam, és sokáig határesetnek tűnt ő inkább, vagyishát egyáltalan nem olyan egyszerű erre rámondani, mert "olyan ember" úgyse lesz, akiben minden, és akkor ugye súlyozni kell)

redflag is van ottan valoszínüleg,

(nekem ne akarjon biciklit venni kicsit későbbi meglepinek, ha még egy csók se volt, akkorse, ha direkt ő se akarja elsietni azt a részt, meg csak szezonon kívül olcsóbb, meg ő annyira látja ebben a potenciált, meg hogy akkor tudnánk minőségi időt úgy eltölteni, ahogy a leginkább szeretnénk, ... meg ne akarjon a nemet mondás után megpróbálni féltékennyé tenni, meg mesélgetni, hogy milyen szomorú, és bánatában bizniszelt egy rohadtdrága órát, meg depresszióra is hajlamos és nem lett jobb tőle, úgyhogy sürgősen ki kell találjon valamit - whaaaat),

de benne van, hogy esetleg bele tudnék esni, és akkor azt a maradék pár évem is elvesztem, ami az utolsó esèlyem, hogy egy megfelelő embert találjak esetleg.

megnézem ellenben rendesen az informatikus srácot is, akivel sokkal-sokkal jobban passzolunk.

nincs testiség, nincs baj! hideg fejjel lehet fixírozni a fiúkat és a &@#€ helyett az agyunkkal hozni átgondolt döntéseket, mondták.

így kell csinálni, mondták.

aha.

na, csak kihagytuk azt az alapváltozót a képletből, hogy I'm broken.

éssss a stratégiailag legfontosabb pillanatban, amikor a szerelősrác végre tényleg lekopott volna, bekapcsolt a de csak mégegyszer utoljára fussunk össze, mikor itt jár - mert ... guess what, hiányzott.

már addigra hiányzott. és fájt a hiánya. 

már addigra ilyenek voltak.

ami hát ugye előfordul, ha az ember emberi kapcsolódásokról hoz döntéseket, szakításkor, nemösszejövéskor igen, fájni fog a másik hiánya ÉS ennek ellenére, ezzel együtt elvileg meghozzuk a szükséges jó döntéseket.

normál esetben. azt hittem, már nekem is menne.

(holott persze tudom, hogy én iszonyú nehezen engedek el megkedvelt embereket, sokkal nehezebben, mint ... bárki. meg a változásokat se bírom jól... meg ... meg azert ez egy elég intenzívre sikerült kapcsolódás volt már, sok találkozással, beszélgetéssel, sőt, mély  beszélgetéssel, egymás elég alapos körbejárásával, sőt, huzavonával, érzelmi bevonódással, mert még vitáink is voltak már, akkor is, ha igazából nem is értünk egymáshoz, .. kicsit olyan volt már elküldeni, abbahagyni akarni, mintha szakítani kéne, miközben hivatalosan még csak nem is randiztunk...)

ehelyett én egy több meglehetősen szerencsétlen, gyenge pillanatomnak engedve végül olyan helyzetbe sodortam magam, magunkat, mindannyiunkat,

hogy ... hogy a teljes magamba vetett hitem és magamról alkotott képem meg a jövővel kapcsolatos bizakodásom is mind megrengettem. (össze is törtem-e őket vajon?)

hozok egy döntést, aztán szögegyenest az ellenkezőjét csinálom, több lépésben, és újra meg újra döbbenten nézem, hogy miafsz, és mindent tönkreteszek... 

(jó, mindjárt megjön, és az előtte időszakban tud lenni ez az újféle, soronkívüli, második hormonális peak, meg a totális érzelmi és kontrollbeli és mindenféle szétcsúszás...)

de és végülis lehet, hogy nekem nem csak ribanc korszakom volt, hanem konkrétan én vagyok ilyen, amely nők ugye általában a férfiak szemében használatra valók, nem feleségnek,

((amit lehet másképp nézni, de ez ilyen evolúcióbiológiai dolog inkább, nem csak a patriarchátus meghaladott találmánya, hiába lenne joga bárkinek nőként is büntetlenül szabadon szexualizálni anélkül, hogy annak bármilyen negatív felhangja legyen - megcsalósdi, hazudozás, stb nélkül persze))

ésss szerencsétlen informatikus fiú azt hiszi, alakul minden szépen, miközben én meg ... na, hát ba...ameg.

((jó, mondtam neki, hogy nem ígérek semmit, csak szivesen megismerném jobban - mondta, hogy persze, jó, de azért az én morális mércém szerint ebbe nem fér bele  hogy más is van a képben, plánehogy ..., szóval-szóval.))

(mostanra leesett, hogy ott fajultak el a dolgok, amikor találkoztunk vele újra élőben, és valahogy azt, ahogy a testét a térben mozgatta, borzasztó férfiatlannak éreztem, szorong meg bénázik meg nyirkos a keze meg most tanulja, mert tapasztalatlan és nagyon akarná ezt, okk, de így a kiállása az minden csak nem ... olyan. ahogy beszél velem, az abszolút, iszonyuan kedvelem és úgy nagyon akarom is, de irl meg nem ez volt... 

míg hát a másik férfi, az tetszeni szintén (még ennyire sem, ez tök erdekes, hogy amugy objektíve nem is) tetszik, de pontosan látszott már addigra, hogy vonzalom is bőven lenne ott, meg pláne hozni is tudná azt a  "tudommicsinálok" férfidolgot, amire biztos nem az összes nő, de én sajnos kifejezetten gerjedek. 

éssss akkor egyből bekapcsolt a feléje visszagravitálás, teljesen öntudatlanul.

míg azóta gyorsan találkoztam ujra az informatikus sráccal, hogy hátha megállitja ezt az egészet, 

és akkor nem is volt ick, 

és tudom én, hogy a szerelősráccal is csak idővel rajzolódott ki, hogy közelebb akarok menni, ennek is lehet, csak idő kellene még - 

de már nem állt meg a gravitálás.

yepp.)

bónuszshit, hogy furamód leginkább amiatt szégyellem magam, hogy már a biciklis srác előtt se "állnék meg" - gondolom, mer' ugye nyilván bele vagyok zúgva forever, legalábbis abba az illúzióba, amit az ő testéhez és hangjához és csókjához és péniszéhez kötök, ami azt a bizonyos érzéskoktélt adja, ... mert ő nagyon fontos volt egy, igazából több nagyon fontos időszakban, és a reflexes válasz a puszta létezésére a düh mellett a szívdobogós bugyiolvadós fizikai sóvárgás.

botrány.

bántani se akartam senkit - aztán (rajta kívül persze) mindenkit is sikerült (csak még nem mindenki tudja),

meg nem csak az őelőtte való, de főleg nyilván a saját magam előtti "én nem vagyok már olyan lány" renomém is összetört, indithatjuk újra a számlálot úgymond, 

aztán mikor jutunk el újra oda, hogy már újra azt merem mondani, ez valami, ez igen, mostmár van tartásom, mostmár van értékem, mert nem nyúlhat hozzám senki nemmegfelelő,

éssss jól meg is nézek mindenkit, nem csak úgy érzem,

már én irányítok és nem az impulzivitásom meg ösztöneim meg hiányaim meg meg,

már itt kérem mindenki bekaphatja, aki nem elég "megfelelő", akkor is, ha egyedül fogok elszottyadni, csá fiúk.

azt hittem, bőven, rég meghaladtam a tavaszi gondolatot, hogy paralell több pasival kéne ágybabújogatni, mert akkor egyikbe se vonódnék be nagyon, már majdnem lenne egy számomra is érzékelhető szexuális életem, és nem tartoznék senkinek semmivel, azzal állnék szóba, akivel épp akarnék, annak engedném meg, hogy screenshotot küldjön régi szexchatről meg arcpirító fantáziákat írjon, akinek épp jólesik, és ha mélypont van, akkor én is előhúzhatnék akárkit, akiről tudom, hogy egy kis lepattanó reményében bármikor szívesen incselkedik a távolból... és nem kéne azon se izélni, hogy wcre kéne mennem, de van valaki az otthonomban és  úgy én nem tudok,

mondjuk simogatódni meg bújni meg összeszuszogni meg randizni se lenne kivel,

de már megvoltam mindezek nélkül éppen...

(vagy legalábbis azt hittem - de közben sorra szólitottak meg és erdeklődtek ferfiak, ugyhogy lehet, nem lettem volna, csak nem címkéztem annak, aminek kellett volna..)

na és lehet, hogy nem haladtam meg.

lehet, hogy igazából én a gátlástalanul akár egyszerre többel is tipusú, kötetlen használatra való nő vagyok.

vagy csak szemét.

vagy idióta.

vagy mindez együtt.

de hogy ezt qrvára nem akartam csinálni, és mégis megtörtént, és csakis én tehetek róla, mert én nem engedtem el, aztán én invitáltam be, aztán én kértem, hogy öleljen meg, aztán én hittem azt, hogy büntetlenül csinálhatunk mèg ilyeneket, és húzgáltam az oroszlán bajszát, és hogy számolok el mindezzel, és mostmár hogy mondhatom, hogy nem történt senkivel semmi igazából, és nem tartozom én még senkinek semmivel, 

de és közben jöjjön vissza és ölelgessen még és csináljuk újra, csak most rendesen, ... de azért az informatikus sráccal pontosan ugyanúgy szeretnék majd randizni meg megtudni jobban, kicsoda,

és hadd ne kelljen lepattintsam a biciklis srác arcátlan üzeneteit, ha épp olyanja van, mert az milyen vérzubogtató,

és senki ne szóljon egy szót se, hogyha a társasos srácnál alszom, ahogy szoktam (tényleg nemszexelve már tavaszóta, de ugye ilyet sem illik), mert senkinek ne legyen hozzá semmi köze.

éssss...

szóval nézhetjük ezt sokféleképp, de leginkább

what the fcking hell.

frusztrálódásokba' - hételeji fejlemények

szóval decemberem, az nincsen. harmadszor, ismétlem: harmadszor is kidőltem végül - egészen, tutira biztos vagyok benne, hogy csak mégse múlt el a 2. kör (ami lehet, hogy igazából meg mindig az első, ezt már sosem tudjuk meg), de felháborodásom határtalan.

mostmár szerintem meggyógyulok (múltvasárnapi poszt lehet kb?)

(vagy 7fői? nem tudom, de úgy valahogy, azota xtrasokminden történt.)

há' gyerekek, hirtelen így egy laza másfél hét kiesett az életemből.

egy erős inditás után úgy tűnt, pikk-pakk átmegy rajtam, pont annyira voltam rosszul, hogy érezzem, hogy beteg vagyok, de ne legyen magától értetődő a szervezetemnek feküdni, mint egy szottyadt krumpli... engem meg ismerünk: állandó visszatérő ingerenciám van csak ugy menni-menni.

szóval amikor reggelente felébredtem a felettem épp zajló lakásfelújítás kedves (not) hangjaira, általában nem kellett sok, hogy jó ötletnek tűnjön ugyanúgy kvzni menni, ahogy szoktam, ha már otthon megmaradni nem lehet, de és akkor már egy kis levegőzés, ki a szigetre, de és ha már kinn vagyok, némi helyben nézgelődés, boklászás, egy kis (nagy) séta... meg "hát be is kéne vásárolni" felkiáltással elmenni gyorsan (lassan) boltba, egymásután véletlenül többe is akár, mert elfelejtettem, nem kapni olyat, pont nem volt, mégiskell...

meg akkor már, ha a szerelősrác bekanyarodott kicsit hozzám a városba, mert úgy éreztem, egy sétára már jó vagyok, nyilván marasztaltam, nyilván csakmégegykicsiiit.

miközben végig borzasztóan éreztem magam, mert hát csökkentettmód, meg így emberek közé se mehetsz...

na, ésss aztán nemhogy mégjobban, hanem egyre-egyre rosszabbul lettem, pár nap után ott találtam magam, hogy ennek a fele se tréfa, és belekényszerültem az ágyba, szigorúan kv- és mászkálásmentes full gyógyteázós-stbs mijfsztörténik krumpliskodásra.

szerencsére az életke valami csoda folytán mégis megkímélt, és már csak néha fúrtak kicsit, és még azt az órákhosszat tartó, kizárhatatlan, folyamatos, percenkénti 4-5 gyors egymásutánbani kalapálást is letudták addigra. (valami parkettát raktak le, de óraberben, énmondom...) 

pedig egészen kétségbe voltam esve, hogy ilyenkor mi van - most buszozzak le vidékre hulla betegen a szüleimhez, hogy mindenkit is megfertőzzek ott is meg útközben is, vagy hogy lehet ezt kibírni?!

de pont, pont abbamaradt a durva rész.

na, hát engem ez a tartós parkolópálya nagyon megviselt.

eleve kosz volt meg rendetlenség, ugye - az mind ott várta végig, hogy "visszatérjek", ami eleggé nyomta lefele a közérzetem, betegen én gondolkodni se tudok rendesen, így semmi, ami agyat igènyelt volna, nem intéződött, se kariajik, se ... semmise, na... ilyenkor lefoglalni se tudom magam értelmesen, mert csak túlélek és várakozom, meg pont egy csomó progi lett volna - egy beszélgetés, amire nagy optimistán vettem jegyet, 3 különböző társasjátékozás (abból az egyik amolyan randiféle), egy bicós-pizzázós esemény (az elmaradt ismerkedősdi helyetti újabb elmaradt ismerkedősdi), nadrágvadászat (tenyleg nincs egy olyanfajta darabom se, 1 db feltűrögetett mom-ot meg kínomban megint skinnyt hordok, de abból is már csak kb 2 van, ami vállalható), aláöltöző-keresés (nem mintha szabadna mostanában újra bringáznom, ugyanis az történt, hogy 2 hét kihagyás után csak elmentem és egyből aznap estére lettem beteg, szóval ezt a vágyam most fenntartásokkal kezelem), garázsvásár (társasok, de akkoris, ne kerdezzétek), a voltmunkatárs-barátomhoz is be akartam volna menni végre, 2 adventi vasárnap és a teljes mikulásozás megélése, az arra-bevásárlás, a dolgok gyerekekhez-lejuttatása, volt egy olyan meló-hirdetés is, amit meg akartam érdeklődni, de az is holvanazmár, meg kitudjamégmik, no és a legfontosabb: a volt anyósom temetése.

mert igen, végül azt is ki kellett hagynom.

sírtam miatta, 2x is.

nem láttam így a gyereket se.

sőt, ami nagy baj - nagyon begyorsult a szerelősrácos történet is,

mert 0-24ben csak magamban szenvedtem, úgyhogy sokkal közelebb engedtem, mint akartam, mert ... jólesett, mert gyarló vagyok, és mégjobban vágytam a törődést, figyelmet, kapcsolódást és se mással kiváltani, se lemondani róla nem tudtan, és organikusan többet, jóval többet kezdtünk érintkezni, mint normál esetben tettük volna, mert minden estém szabad volt, amikoris munka után hazafele fel tudott hívni.

miközben meg az informatikus sráccal tal meg pont elmaradt, aztán a "pótlás" is elmaradt, így azután, hogy csúsztatva találkoztam velük, most csak nyílt ez az olló, egyre-egyre, holott én úgy éreztem, és egy véletlen telefonbeszélgetés óta tudom is, hogy igenis mind a kettejüket jobban meg akarom ismerni, és mind2ejükre szeretnék rálátást, nem bírok "megállni" a szerelősrácnál.

és ha nincs ez a betegség, olyan szépen kimozogható lett volna ez...

így meg olyan nagyon beszorultam hirtelen ebbe a teljesen abszurd helyzetbe, hogy hát a szerelősrác az nagyon sokat tesz érte, mostmár egeszen direkten mederbe téve, hogy "megnyerjen magának", de én meg nem és nem és nem tudok belemenni, 

holott lehet, hogy ez itt most életem utolsó lehetősége,

de akkoris azt érzem, hogy én csak el szeretnék lenni mindkettejükkel, ismerkedgetni, dumálni, mert mindketten érdekelnek, ugyanúgy kedvelem őket, igazából mind2őhöz vonzódom is, azt hiszem, éssss mind a kettővel szívesen töltenék időt, 

de hadd ne kelljen ennél többet tudnom most...

hadd ne érezzem már azt az időnyomást, meg azt a súlyt, hogy talán sose lesz többet ilyen, hogy nincs már idő újra rosszul választani, hogy valoszínűleg most van utoljára olyan életemben, hogy egyáltalán vannak, lehetnek még opciók, mielőtt kiesek a "piacról", hogy most még pont észrevesznek és most kéne szétnézni rendesen, hátha kapok olyat, aki a lehető legjobban megfelel a "vágyaimnak", aki mellett tuti nem fogom azt érezni, hogy bárcsak kivártam volna, hogy mi lett volna, ha esetleg jön olyan, akivel jobban passzolnak az akármik, ... 

és most kéne, de nagyon kéne "érteni" ehhez - hogy mit erdemes figyelembe venni, mi számít, mik a realitások és mik csak illúziók meg fals vágyak, kapaszkodókat szeretnék meg tükröt, viszonyítási alapot, információkat,

és embereket, akikkel alaposan át tudom beszélni ezeket, hogy ne magamban őrlődjek, de nem csak azalapján, amit itt random megvillantok, hanem rendesen, reszleteiben,

ésssss nagyon, de nagyon szeretnék egy pszichológust, aki segít integrálni azt a kib.ott tènyt, hogy a hónapban 39 leszek, miközben életszakaszilag a 28-32-nél járok, és most kéne még csak annyinak lennem, de nagyonmax 35-nek. aki átsegítene az ebböl fakadó pánikon és qrvanagy gyászon, hogy a testem nem tudja már megadni nekem, amire annyira szükségem lenne - az időt és a valódi választási és keresgélési és kitapasztalási, tanulási lehetőséget. hogy löttyed, plöttyed, ráncolódik, és tudjuk jól, hogy határán van mindjárt a leszólìthatóságnak.

na és ennek a mérhetetlen fájdalomnak és befogadhatatlan mértékű parának a megküzdését, ezt én nem tudom egyedül megdolgozni, azt érzem.

s közben, bónusznak teljesen abszurd módon, másfél hónap nokontakt után megjelent a messengeremben a biciklis srác is, hogy ha meggyógyulok, átjönne leszedni rólam kicsit a bugyit,

amit hát nyilván ne,

de azóta pláne tudom, hogy szarazegész, úgy, ahogy van, és valami nagggyon nem stimmel (még? vagy csak úgy általában) velem, meg úgy semmivel se amúgy, és hogy jutottunk ide?!

mert igazából én még mindig csak őt akarnám, teljesen irracionális módon, még annak tudatában is, hogy olyan opció ugye nincsen és sosenemlesz.

és amugy persze, legyenek fiúk, ne tűnjenek el, legyen meg az érzés, hogy érdeklődnek, kellenék, first time evör vannak valódinak tűnő opcióim,

de sehogyse jó ez, és így nem lehet, és mitörténtitt, és ... szóval hogy minden összekuszálódott meg eszkalálódott itt 2 szempillantás alatt, és

#kedvesuniverzum, mert ez se jó.

(ez is el van b.va, na.)

tmi, but awww

az előbb felhívtak a kishugomék, hogy a 3éves elújságolhassa, hogy first time evör a wcbe kakilt!

nem tudom elmondani, milyen megható, és mennyire büszke vagyok én is!

#furaörömeiazéletnek

btw - tegnapi poszt

megjöttek újra a hormonok, nem feltétlen csak felé irányulóan, hanem úgy általában,  éssss ... ez így egy hosszú-hosszú hét, sőt, lehet, hónap lesz...

aztaqrva, gyerekek.

a lelkemet eladnám egy olyan élményért, mint...

hát vannak emlékeim, és van haragom is, újra, hogy' lehetett engem megfosztani attól.

néha azt gondolom, női testbe csomagolt férfiattitűd vagyok.

mert hogy így méért... mért nem lehet nekem is csak úgy fullos élvezettel szexelgetni össze-vissza?! komolyan, a gondjaim egy masszív részét kb megoldaná.

érjen már valaki rendesen hozzám újra végre, na - de ne csak egyszer, és ne csak ritkán, és ne csak addig, míg neki tart.

és az update hozzá - hosszú idepakolt random gondolatfolyam még nov utolsó napjáról

természetesen nem tudjuk, mit is szeretne a szerelősrác, meg milyen. úgy egy hónapja ismerem még csak köbö?

az egy dolog, hogy mond valamit, az meg egy másik, hogy az igaz-e ugye, mint ahogy azt a nyárvégi csávó jól megtanította. ... ahogy azt is, hogy a jövőbeutalós, folytatólagosságos, tervezős fogalmazás, meg a kitartó, konzekvensen keresgető érdeklődés se jelent semmitse.

és ma pl még csak reggel-délelőtt csitcseteltünk egy kicsikét, pedig szabadnapja van, és azt mondta tegnap este, amikor telefonon beszéltünk, amit kivételesen én kezdeményeztem, hogy akkor ma is beszélünk még, ha már találkozni nem lehet velem. aztán nem hívott.

nemigen szoktam telefonálni emberekkel, kb csak anyámmal, meg a társasos srác hív, ha valamit gördülékenyen meg akar beszélni vagy esetleg hosszabban mesélni, és a tesóim meg az idegesìtő srác meg a voltkolléga-barátom meg az unokatesóm, ritkán, meg ha úgy van, az ex. a barátnőimmel pont nem szoktunk telefonálni, sajnos.

de és ez valahogy szóbakerült anno, úgyhogy mondta, hogy akkor majd ő néha hívna is. és párszor telefonáltunk, ilyen ágyonfekvős sokatnevetősen...

mondjuk kiderült, hogy nem annyira szeret, csak úgy gondolta, jólesne.

és én tudom, hogy mi elvileg nem randizunk. én véstem ezt kőbe...

erre csalódott vagyok, hogy nem hívott. ajj, jajj.

csalódott vagyok azért is, mert direkt, direkt szkippeltem a bármiféle testi közelséget a képből, és mégis ez történik. demiért és hogy.

de ha kiderül pl, hogy ő is olyan, aki mikor érzi, hogy hat és közelebb lépek, visszább vesz egyet (vagy nem is azt akarja, nem úgy, ahogy megcsillogtatja, vagy csak akármi, vagy esetleg én lépek már mindig akkor közelebb, mikor a másik már hátrál, még ha nem is úgy tűnt, ... ezer lehetséges vari van ugye), akkor legalább még időben vagyunk. bőven. 

jó, annyira nem bőven, mert már gondolok rá, már elkezdtem róla beszélni embereknek (már 3 emberrel is átbeszéltem, konkrétan, mire észbekaptam, mert hirtelen kikívánkozott), már piszkál, hogy nem jelentkezett. 

hát mi az, hogy nem jelentkezett.

tegnap is ez volt - már napok óta nem beszéltünk szóban, mert mire ő ráért volna, én nem, válaszolgatni is mindig csúsztatva, keveset válaszolgattam.. miközben viszont feltámadt bennem az igény a hangjára... és gondoltam, majd szombaton, mikor végre belefér, majd megírom neki, mikor szokásosan megkérdezi, milyen volt a napom, hogy kicsit hívjon fel... na, erre nem kérdezte meg elég hamar, én meg betegen szenvedve feküdtem itthon és megtörtem és nem bírtam kivárni, gondoltam, jó, egyszer belefér, hogy én jelentkezzek...

mondta is magától, egyből, hogy amúgy írt volna ám nemsoká ő is, csak most kivételesen előbb haza akart érni a melóból...

hát jó.

mondjuk ki tudja, lehet, neki az volt a komfortos, hogy elnyújtva, foghíjasan válaszolgattam, még kiderülhet az is, hogy ő annál többet nem is igényel. (az viszont nekem kevés lenne. én ha közel megyek és kötődöm, nagyon sok törődést és kontaktálást igénylek.)

de minek is ezzel foglalkozni ennyit amúgy... végülis a reggeli kis csitcset is kommunikáció. (de tegnap reggel is volt ugyanúgy csitcset.)

na ne mondjuk már, hogy elkezdett enni a vele-kapcsolódásért a fene... pontosabban a hangjáért...

fúha.

most kéne ezt tenyleg abbahagyni, ugye, ha eddig nem is tettem, csak mondogattam? mielőtt a hangja bekavar mégjobban és hirtelen kényszerpályára állok. (a biciklis srác óta tudjuk, hogy ha valakinek elkezdek vágyni a hangja után, az baj. a hangokra, duruzsolásra nagyon tudok gerjedni. (pardon my...))

_ _ _

a másik, az informatikus fiú, az egy full más dinamikájú dolog. de azzal is kb 2 hétig minden napot érintően ment a csitcset, nagyon sok a közös érdeklődésünk (sőt, bennünk a közös), szóval egyből jó sok megbeszélnivalónk volt.

nem volt alkalom együtt bringázni, úgyhogy végül kvztunk egyet, aztán random elmentünk társasokat nézegetni egy boltba az ő spontán ötlete nyomán. 

majd napokra felszívódott.

hát ugyan a randi szót, témát nem érintettük direkten verbalizálva, a korunkat se, el is voltam a szerelősrácos dologgal is meg főleg az életemmel, de halljátok - megevett a fene, hogy ezt most mért.

kicsit az volt bennem a találkozás után, hogy jó-jó, emberileg persze, de ez úgyse tud lenni egy olyan valami, meg a benyomásom amúgy is az, hogy ezt a fiút én megeszem reggelire*, nade mi az, hogy nem jelentkezik?! hát ennél jobban kellett magát érezze...

*van ez a rosszemlékű húszéveskori dinamika, hogy a határozatlan, ártatlanabb,  gyengének érzett férfiaknál bekapcsolt ez a 'meg tudnám enni reggelire', és onnantól vége volt, onnantól lefele éreztem őket és bűntudat nélkül mentek egy amolyan 'nemfontos, lehet picsának lenni, gyakorolni rajtuk a kis karmaimat' kalapba. (20évesen valahogy a fiúk közül aki nem felettem volt, az alattam, ... nagyon fontos volt nekem ez az érzékelt szociális, hatalmi hierarchia.)

de már normális és kedves vagyok, pláne nem darálok be másokat, meg különben is, igenis kell tökösség ahhoz, hogy valaki megszólítson csak úgy egy nőt, és akkor az már valami, naugye. meg már látom, hogy attól, hogy az apámra (és a nemférfiségére) emlékeztetett a szorongásával, attól még ez nem igaz, lehetnek (és vannak is) értékei, és nyitottan és kíváncsian tudok hozzáállni. és egyelőre ő is szimpatikus amúgy, csomó érdekes dologgal.

(és ugyanúgy csak sejtjük, hogy valami kémia biztos van, mint mindig. ezt írtam? hogy se a biciklis srácnál, se a nyárvégi csávónál sem tudtam megmondani arcról,  csak már a csóknál... pedig hajajj, de mennyire hogy volt.)

aztán mikor előkerült, helyreállt a világ rendje.

hogy na azért, tudtam én.

aztán persze jól nem válaszoltam csak egy smileyt, majd jó sokára egy elkenős verbálisan odakacsintós visszakérdezést, mert na nehogymár.

de végül csak elfogadtam egy játékra hívást (társaságba). ami jól elmaradt, mivel kidőltem.

vele itt tartunk épp. sokkal foghíjasabban csetel amúgy, mint ahogy az komfortos nekem úgy általában.

és én is sokkal foghíjasabban írogattam vissza a héten a szerelősrácnak, mint ahogy nekem az jólesett volna, csak hogy behúzzam a féket a múltkori hatása miatt. de közben nagyon is foglalkoztatott, mint tudjuk, szóval már kicsit hiába.

(őt nem lehet megenni reggelire, az a helyzet. őnála igen hamar volt egy olyan fura érzésem, hogy akármilyen is, akármennyire lesz gyerebe vagy nem, őt komolyan kell venni. 

vele őszintének, nyíltnak, egyenesnek kell lenni, már amennyire lehet, pl a biciklis srácot nyilván nem, de elmondtam a társasos srácot (én felhoztam, ő egyből belekérdezett), még amikor kb indokolatlan volt, de nem elcsevegésből, oversharingből, hanem mert úgy éreztem valahogy, nála nincs maszatolás, ő kell, hogy tudja, mindegy, mi lesz.)

((vicces dolgok ezek, kin mit érzek. a nyárvégi csávónál pölö azt éreztem, életemben először, hogy vele önmagam lehetek. aztán egy qrvanagy átverés volt a gyerek... de végülis addigis lehettem én én.. az igaz. haha.))

mondjuk úgy kell ám ezeket a fiúkat elképzelni, hogy csomószor tettem rájuk, konkrétan. márhogy amikor úgy közelebb jöttek volna ... ők meg nemhogy lekoptak volna, de képesek voltak még válasz nélkül hagyva vagy aligválasszal is másnap ugyanúgy jelentkezni, meg pl napokkal később újra rákérdezni az elegánsan kikerült feldobott programötletükre... 

el voltam képedve.

bezzeg amikor partner vagyok, amikor egyből, organikusan adom a figyelmem, lelkesedésem, az nem szokott kelleni... akkor túl könnyű vagyok, vagy mi. most meg, amikor bár jólesett, igazából mindegynek éreztem, maradnak-e, ... mert tudtam, hogy most nem randizok-pasizok, csak barátkoznék, kapcsolódnék... nőkkel is persze, de én valahogy csak a pasiknak vagyok érdekes... (jajj, mi lesz, ha kifogyok az ösztrogénből, ugye.) nem is szexelek. no way, bármennyire is meghalok bele.

na, csak ugye ebben ott lehet, hogy csak addig érdekes, míg nem viszonozza.

de persze kitudja.

jólesni jólesik.

rám is fért.

érdekes is...

tanulok is folyamatában...

majd valahogy lesz. most csak jólesett kiírni, ha már végtelen ideje itt nyűglödöm az ágyban a gondolataimmal magamra maradva.

a fiúk (nov27-es poszt)

naháthogy - csodás tapasztalás, hogy  vannak... node nem is jó ez így, mert énnekem most, érzésre is, inkább kéne még egyedül maradnom.

számoljuk most le a "ha bármi közöm lesz hozzá, többet senki onnan nem szólìt meg" dolgot...

akkor is az jön ki, hogy inkább még magamban-magammal kéne lennem.

már sokx majdnem beblogoltam, de hogy elképesztő csodálatosság, hogy megadatott, hogy egyedül éljek. (pláne az a kötetlenség, ahogy.)

elképesztő!

no és gondolhatjátok: nincs kedvem senkinek elszámolni az időmmel, enerdzsimmel se, magyarázni-magyarázkodni se (azokon felül, akikre tartozik)... feladni ezt a nagy szabadságomat.

ezt az eddig sosemvoltat.

összébb is kell raknom magamat meg az èletemet még jóval... ezer olyan dolgom van, ami nem igazán publikus igazából. (a dolog szó mindenféle értelmében...)

meg autentikusan tudni élvezni, magamat benne megtalálni is csak èpp hogy mostanában kezdtem egy újabb szinten...

hát hoppá, gondolhatnánk - akkor lehet csak nem ezek a megfelelő emberek. mert az biztos felülírná ezt...

(vagy nem. nem biztos, hogy ezek így működnek...)

node.

a szerelősrác, az basszus csak elkezdett hatni.

engedtem neki, hogy menedzselje itt az összébb ismerkedést, keressen, kérdezzen, meséljen  .. figyeltem, és magam is. hagytam, hogy árnyalódgasson a kép... és tudom, mi nem tetszik és miért, de tudom azt is, hogy az egyáltalán nem biztos, hogy számít, azok mellett, amik meg amúgy igen, és tegnap a karácsonyi vásárban egyszercsak elkapta a kezem, hogy maga után húzzon, hogy mutat valamit, és ott már, bár egy percig se tartott és annyiban hagytuk, észrevettem, figyelmen kívül hagyhatatlanul, hogy bizony elkezdtem érezni valamit. (már előtte is észrevettem aznap, amikor még nem ért hozzám, csak hessegettem, de ott már nem lehetett.) 

és marhára nem voltunk a középidőm közelében.

nyilván eddig sem volt teljesen semleges a dolog, különben kiszállok, vagy méginkább "lassítom", terelem, vagy ... nemtom.

de hogy szóval hat.

nem tudom, mit csinálok.

nem tudom, miért.

mármint azt tudom, hogy azért, mert jólesik... a társasága, a figyelme, ahogy velem bánik, éssss még kedvelem is őt, mint embert, eddig úgy tűnik... 

de ... nemár.