tmi, but awww

az előbb felhívtak a kishugomék, hogy a 3éves elújságolhassa, hogy first time evör a wcbe kakilt!

nem tudom elmondani, milyen megható, és mennyire büszke vagyok én is!

#furaörömeiazéletnek

btw - tegnapi poszt

megjöttek újra a hormonok, nem feltétlen csak felé irányulóan, hanem úgy általában,  éssss ... ez így egy hosszú-hosszú hét, sőt, lehet, hónap lesz...

aztaqrva, gyerekek.

a lelkemet eladnám egy olyan élményért, mint...

hát vannak emlékeim, és van haragom is, újra, hogy' lehetett engem megfosztani attól.

néha azt gondolom, női testbe csomagolt férfiattitűd vagyok.

mert hogy így méért... mért nem lehet nekem is csak úgy fullos élvezettel szexelgetni össze-vissza?! komolyan, a gondjaim egy masszív részét kb megoldaná.

érjen már valaki rendesen hozzám újra végre, na - de ne csak egyszer, és ne csak ritkán, és ne csak addig, míg neki tart.

és az update hozzá - hosszú idepakolt random gondolatfolyam még nov utolsó napjáról

természetesen nem tudjuk, mit is szeretne a szerelősrác, meg milyen. úgy egy hónapja ismerem még csak köbö?

az egy dolog, hogy mond valamit, az meg egy másik, hogy az igaz-e ugye, mint ahogy azt a nyárvégi csávó jól megtanította. ... ahogy azt is, hogy a jövőbeutalós, folytatólagosságos, tervezős fogalmazás, meg a kitartó, konzekvensen keresgető érdeklődés se jelent semmitse.

és ma pl még csak reggel-délelőtt csitcseteltünk egy kicsikét, pedig szabadnapja van, és azt mondta tegnap este, amikor telefonon beszéltünk, amit kivételesen én kezdeményeztem, hogy akkor ma is beszélünk még, ha már találkozni nem lehet velem. aztán nem hívott.

nemigen szoktam telefonálni emberekkel, kb csak anyámmal, meg a társasos srác hív, ha valamit gördülékenyen meg akar beszélni vagy esetleg hosszabban mesélni, és a tesóim meg az idegesìtő srác meg a voltkolléga-barátom meg az unokatesóm, ritkán, meg ha úgy van, az ex. a barátnőimmel pont nem szoktunk telefonálni, sajnos.

de és ez valahogy szóbakerült anno, úgyhogy mondta, hogy akkor majd ő néha hívna is. és párszor telefonáltunk, ilyen ágyonfekvős sokatnevetősen...

mondjuk kiderült, hogy nem annyira szeret, csak úgy gondolta, jólesne.

és én tudom, hogy mi elvileg nem randizunk. én véstem ezt kőbe...

erre csalódott vagyok, hogy nem hívott. ajj, jajj.

csalódott vagyok azért is, mert direkt, direkt szkippeltem a bármiféle testi közelséget a képből, és mégis ez történik. demiért és hogy.

de ha kiderül pl, hogy ő is olyan, aki mikor érzi, hogy hat és közelebb lépek, visszább vesz egyet (vagy nem is azt akarja, nem úgy, ahogy megcsillogtatja, vagy csak akármi, vagy esetleg én lépek már mindig akkor közelebb, mikor a másik már hátrál, még ha nem is úgy tűnt, ... ezer lehetséges vari van ugye), akkor legalább még időben vagyunk. bőven. 

jó, annyira nem bőven, mert már gondolok rá, már elkezdtem róla beszélni embereknek (már 3 emberrel is átbeszéltem, konkrétan, mire észbekaptam, mert hirtelen kikívánkozott), már piszkál, hogy nem jelentkezett. 

hát mi az, hogy nem jelentkezett.

tegnap is ez volt - már napok óta nem beszéltünk szóban, mert mire ő ráért volna, én nem, válaszolgatni is mindig csúsztatva, keveset válaszolgattam.. miközben viszont feltámadt bennem az igény a hangjára... és gondoltam, majd szombaton, mikor végre belefér, majd megírom neki, mikor szokásosan megkérdezi, milyen volt a napom, hogy kicsit hívjon fel... na, erre nem kérdezte meg elég hamar, én meg betegen szenvedve feküdtem itthon és megtörtem és nem bírtam kivárni, gondoltam, jó, egyszer belefér, hogy én jelentkezzek...

mondta is magától, egyből, hogy amúgy írt volna ám nemsoká ő is, csak most kivételesen előbb haza akart érni a melóból...

hát jó.

mondjuk ki tudja, lehet, neki az volt a komfortos, hogy elnyújtva, foghíjasan válaszolgattam, még kiderülhet az is, hogy ő annál többet nem is igényel. (az viszont nekem kevés lenne. én ha közel megyek és kötődöm, nagyon sok törődést és kontaktálást igénylek.)

de minek is ezzel foglalkozni ennyit amúgy... végülis a reggeli kis csitcset is kommunikáció. (de tegnap reggel is volt ugyanúgy csitcset.)

na ne mondjuk már, hogy elkezdett enni a vele-kapcsolódásért a fene... pontosabban a hangjáért...

fúha.

most kéne ezt tenyleg abbahagyni, ugye, ha eddig nem is tettem, csak mondogattam? mielőtt a hangja bekavar mégjobban és hirtelen kényszerpályára állok. (a biciklis srác óta tudjuk, hogy ha valakinek elkezdek vágyni a hangja után, az baj. a hangokra, duruzsolásra nagyon tudok gerjedni. (pardon my...))

_ _ _

a másik, az informatikus fiú, az egy full más dinamikájú dolog. de azzal is kb 2 hétig minden napot érintően ment a csitcset, nagyon sok a közös érdeklődésünk (sőt, bennünk a közös), szóval egyből jó sok megbeszélnivalónk volt.

nem volt alkalom együtt bringázni, úgyhogy végül kvztunk egyet, aztán random elmentünk társasokat nézegetni egy boltba az ő spontán ötlete nyomán. 

majd napokra felszívódott.

hát ugyan a randi szót, témát nem érintettük direkten verbalizálva, a korunkat se, el is voltam a szerelősrácos dologgal is meg főleg az életemmel, de halljátok - megevett a fene, hogy ezt most mért.

kicsit az volt bennem a találkozás után, hogy jó-jó, emberileg persze, de ez úgyse tud lenni egy olyan valami, meg a benyomásom amúgy is az, hogy ezt a fiút én megeszem reggelire*, nade mi az, hogy nem jelentkezik?! hát ennél jobban kellett magát érezze...

*van ez a rosszemlékű húszéveskori dinamika, hogy a határozatlan, ártatlanabb,  gyengének érzett férfiaknál bekapcsolt ez a 'meg tudnám enni reggelire', és onnantól vége volt, onnantól lefele éreztem őket és bűntudat nélkül mentek egy amolyan 'nemfontos, lehet picsának lenni, gyakorolni rajtuk a kis karmaimat' kalapba. (20évesen valahogy a fiúk közül aki nem felettem volt, az alattam, ... nagyon fontos volt nekem ez az érzékelt szociális, hatalmi hierarchia.)

de már normális és kedves vagyok, pláne nem darálok be másokat, meg különben is, igenis kell tökösség ahhoz, hogy valaki megszólítson csak úgy egy nőt, és akkor az már valami, naugye. meg már látom, hogy attól, hogy az apámra (és a nemférfiségére) emlékeztetett a szorongásával, attól még ez nem igaz, lehetnek (és vannak is) értékei, és nyitottan és kíváncsian tudok hozzáállni. és egyelőre ő is szimpatikus amúgy, csomó érdekes dologgal.

(és ugyanúgy csak sejtjük, hogy valami kémia biztos van, mint mindig. ezt írtam? hogy se a biciklis srácnál, se a nyárvégi csávónál sem tudtam megmondani arcról,  csak már a csóknál... pedig hajajj, de mennyire hogy volt.)

aztán mikor előkerült, helyreállt a világ rendje.

hogy na azért, tudtam én.

aztán persze jól nem válaszoltam csak egy smileyt, majd jó sokára egy elkenős verbálisan odakacsintós visszakérdezést, mert na nehogymár.

de végül csak elfogadtam egy játékra hívást (társaságba). ami jól elmaradt, mivel kidőltem.

vele itt tartunk épp. sokkal foghíjasabban csetel amúgy, mint ahogy az komfortos nekem úgy általában.

és én is sokkal foghíjasabban írogattam vissza a héten a szerelősrácnak, mint ahogy nekem az jólesett volna, csak hogy behúzzam a féket a múltkori hatása miatt. de közben nagyon is foglalkoztatott, mint tudjuk, szóval már kicsit hiába.

(őt nem lehet megenni reggelire, az a helyzet. őnála igen hamar volt egy olyan fura érzésem, hogy akármilyen is, akármennyire lesz gyerebe vagy nem, őt komolyan kell venni. 

vele őszintének, nyíltnak, egyenesnek kell lenni, már amennyire lehet, pl a biciklis srácot nyilván nem, de elmondtam a társasos srácot (én felhoztam, ő egyből belekérdezett), még amikor kb indokolatlan volt, de nem elcsevegésből, oversharingből, hanem mert úgy éreztem valahogy, nála nincs maszatolás, ő kell, hogy tudja, mindegy, mi lesz.)

((vicces dolgok ezek, kin mit érzek. a nyárvégi csávónál pölö azt éreztem, életemben először, hogy vele önmagam lehetek. aztán egy qrvanagy átverés volt a gyerek... de végülis addigis lehettem én én.. az igaz. haha.))

mondjuk úgy kell ám ezeket a fiúkat elképzelni, hogy csomószor tettem rájuk, konkrétan. márhogy amikor úgy közelebb jöttek volna ... ők meg nemhogy lekoptak volna, de képesek voltak még válasz nélkül hagyva vagy aligválasszal is másnap ugyanúgy jelentkezni, meg pl napokkal később újra rákérdezni az elegánsan kikerült feldobott programötletükre... 

el voltam képedve.

bezzeg amikor partner vagyok, amikor egyből, organikusan adom a figyelmem, lelkesedésem, az nem szokott kelleni... akkor túl könnyű vagyok, vagy mi. most meg, amikor bár jólesett, igazából mindegynek éreztem, maradnak-e, ... mert tudtam, hogy most nem randizok-pasizok, csak barátkoznék, kapcsolódnék... nőkkel is persze, de én valahogy csak a pasiknak vagyok érdekes... (jajj, mi lesz, ha kifogyok az ösztrogénből, ugye.) nem is szexelek. no way, bármennyire is meghalok bele.

na, csak ugye ebben ott lehet, hogy csak addig érdekes, míg nem viszonozza.

de persze kitudja.

jólesni jólesik.

rám is fért.

érdekes is...

tanulok is folyamatában...

majd valahogy lesz. most csak jólesett kiírni, ha már végtelen ideje itt nyűglödöm az ágyban a gondolataimmal magamra maradva.

a fiúk (nov27-es poszt)

naháthogy - csodás tapasztalás, hogy  vannak... node nem is jó ez így, mert énnekem most, érzésre is, inkább kéne még egyedül maradnom.

számoljuk most le a "ha bármi közöm lesz hozzá, többet senki onnan nem szólìt meg" dolgot...

akkor is az jön ki, hogy inkább még magamban-magammal kéne lennem.

már sokx majdnem beblogoltam, de hogy elképesztő csodálatosság, hogy megadatott, hogy egyedül éljek. (pláne az a kötetlenség, ahogy.)

elképesztő!

no és gondolhatjátok: nincs kedvem senkinek elszámolni az időmmel, enerdzsimmel se, magyarázni-magyarázkodni se (azokon felül, akikre tartozik)... feladni ezt a nagy szabadságomat.

ezt az eddig sosemvoltat.

összébb is kell raknom magamat meg az èletemet még jóval... ezer olyan dolgom van, ami nem igazán publikus igazából. (a dolog szó mindenféle értelmében...)

meg autentikusan tudni élvezni, magamat benne megtalálni is csak èpp hogy mostanában kezdtem egy újabb szinten...

hát hoppá, gondolhatnánk - akkor lehet csak nem ezek a megfelelő emberek. mert az biztos felülírná ezt...

(vagy nem. nem biztos, hogy ezek így működnek...)

node.

a szerelősrác, az basszus csak elkezdett hatni.

engedtem neki, hogy menedzselje itt az összébb ismerkedést, keressen, kérdezzen, meséljen  .. figyeltem, és magam is. hagytam, hogy árnyalódgasson a kép... és tudom, mi nem tetszik és miért, de tudom azt is, hogy az egyáltalán nem biztos, hogy számít, azok mellett, amik meg amúgy igen, és tegnap a karácsonyi vásárban egyszercsak elkapta a kezem, hogy maga után húzzon, hogy mutat valamit, és ott már, bár egy percig se tartott és annyiban hagytuk, észrevettem, figyelmen kívül hagyhatatlanul, hogy bizony elkezdtem érezni valamit. (már előtte is észrevettem aznap, amikor még nem ért hozzám, csak hessegettem, de ott már nem lehetett.) 

és marhára nem voltunk a középidőm közelében.

nyilván eddig sem volt teljesen semleges a dolog, különben kiszállok, vagy méginkább "lassítom", terelem, vagy ... nemtom.

de hogy szóval hat.

nem tudom, mit csinálok.

nem tudom, miért.

mármint azt tudom, hogy azért, mert jólesik... a társasága, a figyelme, ahogy velem bánik, éssss még kedvelem is őt, mint embert, eddig úgy tűnik... 

de ... nemár.

ja, tényleg

ja hogy én azért nem hallgatok magyar zenét, mert önkéntelenül és sajnos kb visszafoghatatlanul énekelni kezdem... mindegy, nyilvános helyen vagyok-e.

én, aki amúgy már nem tudok énekelni, egyáltalán.

mondhatnám, hogy szegény csorbuló egóm, persze... de inkább szegény mindenkimás.

((igen, ma megint voltam boltban.))

((igen, még a boltban is.))

na ezt hogy?!

oké, szóval emlékeim szerint még csak a múlt héten voltam beteg. 

hát ezt az élményt sikerült újra behúzni, basszus.

én nem is értem - ilyen van?? ez már egy másik, vagy ugyanaz volt még bennem, csak nem vigyáztam magamra és újra kijött?

máshogy indult amúgy...

míg a múltkori egy fekvős nátha volt, ez most egy ilyen 'a semmiből egyszercsak mindened fáj, fázol és húz valami ólmos fáradtság'. mintha lázas lennék, csak nem vagyok. de van hozzá valami mélyről kijönni alig akaró taknyolódás meg torokkaparás is mostmár - de főleg ez a mindenem fáj.

szóval - surprise: megint fekszem, és megint utálom.

és újra tökjó ésvagy fontos dolgok maradnak el miatta.

mondjuk annyiban nem indult máshogy, hogy már megint a társasos srácnál jött ki. teljesen szürreál, most kb átjárok hozzá lebetegedni... (az év első felében többx is ő betegedett le, amikor ott voltam épp, az élet most visszaadja. 

lehetnének jobb hagyományaink.)

már ott tudtuk, hogy baj van, hogy míg valamivel elszöszölt, elszundítottam a kanapéján a tv előtt... (ma délelőtt konkrétan el is aludtam, pedig ott trappolt körülöttem.) pedig én nem tudok zajban, pláne nem tv előtt aludni...

mindketten nagyon örültünk.

jöhettem át megint a fél városon halál rosszul... most még be se volt vásárolva.

mehh, de mostmár tényleg.

#utálom.

nem ragadtam ott (az állapotban, semelyikben)

a kishugomék vendégszobájában hesszelek helyette. 

(félig előre tervezetten - tudtuk, hogy jövök, a fontos napokat, majd helyette napot, csak azt nem, hogy körülötte hogy lesz, kell legyen, pölö hogy itt alszom, meg hogy két éjjelt...)

egyszerre csodálatos és roppant zavarbaejtő arra kelni, hogy mindenki is ott áll az ajtóban-ágyvégében és bámul.

#kisnyuszik