most hogy elült a hullámverés (tldr nemizgi)

no hát, visszatértem a saját kis mások nélküli életkémbe mostmár tényleg.

miután emberünk amott is le lett tiltva, nem tudni róla semmit, ami hát szerintem a normális állapot. nekem volt akkor egy pokoli másfél napom, aztán egész jól visszanyertem az egyensúlyomat, meglepő módon.

utána még nem voltam jól, de csak mert alapból én a mostani életemben nem vagyok (még?) jól - rámszakadtak a megoldandók, a viszonylagos magányosság, kicsit a levegőben lógás, és a sok-sok szorongás, félelem, gyász. juhú.

ami nem baj - hard work makes the dream work, vagy mi... csak hát mehh.

meg persze hirtelen rohadt nagy űr támadt a fiúk helyén - a majd' negyed év alatt azért megszoktam rendesen, hogy érdekel embereket, mizu velem, lehet mesélni nekik meg keresnek ... aztán egyszercsak kb semmi. 

jó nagy a kontraszt.

rendesen elvonási tüneteim voltak-vannak.

próbálom megírkálni a tesós csetbe legalább a salátás-körömlakkos dolgaimat, de még nekik sincs igazából kapacitásuk rám és kontaktálni velem.

ez a része nehéz - hogy senkit se érdekel a napi valóságom, se úgy általában, hogy mi van velem, vagy legalábbis semmi kapacitása.

nincs igazán kivel megosztani még a kellemes, a könnyen kapcsolódható témákat se legtöbbször, nemhogy ami mélyebben foglalkoztat...

a napok nagyrészt egyedül telnek. félre ne értsétek, kiderült, hogy azért én sokkal többet imádok magamban elszöszölni, mint az elején tűnt ... kell is. de azért ez a része tényleg nagyon-nagyon nehéz.

ráadásul a halálba frusztrál, hogy nem haladok úgy semmivel se, ahogy kéne-akarnék, csiga vagyok, azvan, meg túl sok van és azt sem tudom, hova kapjak, meg persze agyonnyom a szokásos 'már stresszben kelek és úgy is fekszem' és közben is nagyrészt ezt próbálom kézben tartani, és mindent is tegnapra kéne, és túl sok, és a legtöbb túl sokat is kívánna, és nem telik...

meg a fiúk, amint közelebb jöttek, felhozták bennem egyből az amúgy is épp csak kicsit a felszín alá tuszkolni tudott "egy rakás kaki vagyok és engem nem lehet szeretni" issue-t, 

azzal is van itt dolog bőven.

masszív gyászban vagyok az audhd kapcsán,

hogy egész életemben abuzált a rendszer és az ő nyomukban én is magamat, pedig, 

no és persze hogy elkezdett leesni - lehet, hogy akkor egy csomó dolog még csak javulni sem fog, mert nem behozható éretlenség, meg nem kipszichoterapizálható izé, hanem egyszerűen az én veleszületett idegrendszeri alapműködésem...

utóbbi kapcsán már korábban, már ősz elején elkezdtem parázni.

meg ugye mi van, ha csomó dolog még csak nem is az adhd, hanem az auti, éssss tényleg maradni fog az a megélés, hogy kívülállóként, a partvonalról nézem, ahogy mások játsszák ezt az élet nevű dolgot, és én csak próbálok rájönni, hogy hogy kell, de egyszerűen nem értem.

ill hogy ami nem megy, az esetleg sose fog. hogy mi van, ha ez az a bizonyos low support need?!

hogy mi van, ha mindaz, amit annyira, egész eddigi életem során próbáltam elfedni, nevezetesen, hogy nekem nem megy, az így marad?!

elég nyomasztó gondolatok ugye.

na, és én ebben élek. és még csak beszélni róla sincs kivel.

#fun.

meg persze nézem a vidiket a hogyan randizzunk, barátkozzunk, hogyan javitsunk a fellépésünkön, önbizalmunkon témákban, ..

és csupa olyasmi kéne hozzá, ami nekem, mondjuk úgy, nemvanmeg. és nem is lesz, haha.

meg nyomaszt nagyon, hogy a 40.-ben vagyok, éssss hogy történhetett ez, és hogyan dolgozzam fel, miközben élethelyzetileg-agyilag még csak 29-nek, nagyonmax 33-nak kéne lennem... és hogyan ne halljam folyamatosan a (vészes) ketyerészését a testem középkorúnősödésének, drasztikus változásának (mely változást tuti másoknak se könnyű magukon elfogadniuk), az esélyek csökkenésének dolgokra, amikre pedig azért én még vágynék, ... a B oldal tényét... (wtf?!)

ez is egy qrvanagy gyász, és egy méretes megdolgoznivaló topik önmagában. (az elmúlt20évvel egyetemben meg pláne.)

meg gondolkozom, hogyan rázzam gatyába az életem az új információk birtokában... (meg amúgyis.) mikor szoktam jobban működőképes lenni, mitől, hogyan... mik legyenek a következő lépések...

meg persze megyek jeget fotózni. nem igazán tudok még, de szeretek. (kell egy kapacitív kesztyű, annyira.)

mennék a Balcsira is, de egyedül nincs kedvem-bátorságom, mások meg nem jönnek.

ez is nehéz - hogy nem vagyok mobilis. nem vagyok eléggé önálló. persze remélhetőleg afele megyek és majd egyre jobban leszek - de és mi van, ha nem. kicsit félelmetes. 

meg hogyan és mikor jutunk oda.

lehet, hogy már ez is egy elégjó állomása, és ne legyek türelmetlen.

de hát én csak a mostot érzékelem köbö, szóval hogyan ne. 

(erről is olvastam, hogy az úgynevezett idővakság is szépen beleillik a neurodiverzitásos dolgaim sorába.. még mindig vicces ráismergetni a korábban mással magyarázott dolgokra ebben az elméleti keretben.)

nagyon, nagyon sokat kell mantráznom nagyon sok dolgot a folyamatos önszabályozáshoz, hogy ne hulljak darabjaimra, és őszintén, szerintem önmagában ez már elviszi a "kanalaimat". a maradékot meg az olyan, másoknak tutira tök alap dolgok, mint hogy enni kell meg tisztálkodni meg takarítani meg vizet inni meg ilyenek.

hát eskü én ezekben elfáradok.

ill a napi másfél-három óra sétafikálásban - a szervezetem köszöni, de nem partner most többen és erre is azt mondja utána, hogy b*kaphatom. de enélkül konkrétan megmakkannék, azt hiszem.

a biciklizés is eszelősen hiányzik, egy hónapja voltam utoljára, és nem pótoltam.

ez a levegőzés meg, főleg, hogy rákaptam a fényképezgetésre, nem elégséges mozgás.

mondjuk nézem a tükröket a táncikáláshoz megint - de a szokásos akadályok merülnek fel:

vajon mekkorát, hogyan kell rögzíteni, ki segít benne, hogy hozom el, ki segít benne, 

mert a gugli nem a barátom, sajnos, hiába szeretném, és a házhozszállítás nem oldja meg azt, hogy rögzíteni kéne-e és ki, mikor, mivel, hogyan, se hogy ne sérült/ torz példány érkezzen,

se hogy és mi van, ha túl nagy / túl kicsi / b.ssza a szemem a látványa, ... ..

na, szóval ez megint egy csomolungmányi utánanézendő - meghatározandó - eldöntendő, én meg elveszek a rengeteg infóforrásban - infóban, már a helyes kérdéseket se tudom feltenni igazából,

és sok-sok-sok.

pedig ez csak egy tükörvétel.

és akkor ez _mindennel_.

#én.

na, hát ... welcome in my head - de persze nem, mert ez csak egy topik egy része abból a kb megszámlálhatatlanból, ami paralell fut.

szeretem azokat a dolgokat, amik eléggé behúznak, hogy kicsit minden mást elfelejtsek. de kevés az olyan instant joy sajnos.

de azért van.

mondjuk szerintem abból az egy hónapos betegeskedésből (meg az utána való kéthetes strapás családozásból) is most kezdek a héten feljönni még kb csak. már hogy terhelhetőségileg.

((amúgyis: harmadik hete vagyok itthon, de ebből a fiúkkaldolgok meg a pms elvittek úgy 2-őt alsóhangon... ja, mert miután külön posztban megirtam először, hogy csak én vagyok, újra beszélni kezdtünk az infós fiúval a történtek ellenére, és megnéztük és kifuttattuk a köztünk levő dolgot. de legalább az a rész is helyre lett rendesen rakva.))

és nem segít rajta, hogy kihívás eleget enni-inni-aludni is, miközben meg kinn mászkálok a minuszokban ezek mellett... (le vagyok fogyva eléggé.)

szóval...

new year, same me, same sh*t... whatever.

tyúklépések?

#dolgozomrajtana

update:

még jól leírta este az ismerősömnek, hogy majd fel fogja keresni az infós fiút, és megkérdezi "szegény" sráctól hogy mi az igazság, és elmondja neki a teljes igazságot, amit csak ő tud - így fogalmazott.

már az ismerősnél is tiltva lett.

innentől kitudja, mit csinál, nincs rálátás - de olyan jó volna, ha elengedné a történetet... meg az is, ha az infós fiú se állna vele szóba, meg más ismerősöm se, mert állitólag az csak triggereli tovább.

fingers crossed, hogy lecsengjen hamarosan.

a biztonság kedvéért

...nem hogy megírnám a részleteket, ahogy mindenki várta, hanem leszedtem még a legutóbbi posztokat is.

merthogy.

a szerelősrácról úgy bő 2 hónap (alaposnak tűnő) ismeretség után kiderült, hogy nem csak "van ott pár redflag", hanem konkrétan qrvanagy a gáz vele.

és hogy èn meg elb.tam, mert túl közel mentem.

mivel továbbra sem akartam vele összejönni, ellenben később megneszelte, hogy az infós fiúval viszont randizni fogunk rendesen, meg lettem zsarolva, hogy megírja neki, hogy mi összekavartunk.

long story short: megírta neki.

volt sokk, sírás, szomorúság, harag.

nyilván soha többet nem óhajtok semmitse vele. beszélni se.

wtf.

ő ezt nem igazán érti, szerinte túlreagálom. ja, és ő szeret. (wtf again?! na az aztán teljesen indokolatlan...)

bejött a ház elvileg zárt belső udvarába letenni az ajtómhoz a bocsánatkérő ajándékot, 

amit nem fogadtam el, mikor korábban önérzetesen és qrvagyorsan a kezébe nyomtam a nálam levő hozzá tartozó holmikat... (egy biciklinyereg-igazításhoz való kulcsot csak utána találtam meg, azt vegyen újat..)

(eleve a munkahelyén akartam leadni, de aztán úgy ereztem, megis az a legtisztabb-átláthatóbb, ha neki adom oda.

ez nem szakítás, nem úgy vagyok érzelmileg bevonódva, hogy ne bírjam ki azt a pár percet... nyilvános helyen persze.)

utána is még írogatott, képeket küldött a hóesésről, hóba rajzolt szivecskéről, a nekemszomszéd utcában levő hely bejáratáról, ahova még együtt ültünk be...

eléggé nem tudtam mit kezdeni a szituval, én még sosem tiltottam senkit, abszolút fogalmatlan voltam mindennel kapcsolatban is ...

sután is kezeltem, meg alá is becsültem a helyzetet.

((pl nem tiltottam egyből, csak nem válaszoltam, hisz megmondtam, hogy többet ne keressen. meg lassan processzálom a dolgokat, és ez az egész óriás csalódás volt, meg melósan integrálható történés, meg meg..

aztán abból az lett, hogy egyszer mégis válaszoltam, mikor megijedtem, hogy esetleg képes idejönni nekem megnézni, jól vagyok-e, mert ő velem álmodott és aggódik és csak adjak életjelet... mert már addigra bármit kinéztem belőle.

aztán bekorlátoztam. amiből viszont az lett, hogy később tudni akartam, ìrkál-e még és bénáztam és véletlen rányomtam a megbökés gombra, amiről azt se tudtam, hogy létezik még, de nem tudtam visszacsinálni, abból meg az lett, hogy szegyenszemre jobbnak láttam leirni neki, hogy ez csak véletlen volt, semmit ne lasson bele, pont hogy a tiltáson agyaltam,

amiből viszont az lett, hogy én hosszan ismételgetve írkáltam, hogy mért nem volt ez az egész oké, miért nem csinálunk ilyeneket soha, miért tolerálhatatlan és megbocsáthatatlan ez az én szememben, míg ő irogatta, hogy túlreagálom. aztán észbekaptam és végre nem csak korlátoztam, hanem tiltottam, de jajj.))

szoval alábecsültem és elsutáskodtam a helyzetet.

ami most épp ott tart, hogy megkereste legalább egy (amúgy új és csaj) ismerősömet messengeren, akire emlékezett a mizuvelem csacsogásokból és aki jóhiszeműen szóbaállt vele,

és most neki írogat időnként,

már 3. körben,

és mostmár elkezdtem parázni, hogy mi lesz még itt.

mert oke, még csak 2 hét telt el (bár szerintem meg már!!! eltelt 2 hét azóta, hogy megmondtam, hogy sose többet nem óhajtok kontaktálni se vele, hagyjukegymást forever, az elég sok, arányaiban pláne), de nemigen "adja fel", vagyishát engedi el a történetet.

a ma alapján eléggé várható pölö, hogy majd jól kiteregeti még a mindenféle dolgaimat csupa olyan embernek is, akinek aztán marhára nem óhajtanám mindezt megszellőztetni. (sőt, ami a magánéletemet illeti, semmitse.)

ráadásul az ő verziójában.

ami szerint (ha a legújabb verziót idézném, amit az ismerősöm kapott) én "az ágyamba hívtam és aztán átvertem".

((eleve 2 olyan keresztnevű ismerősöm van, vajon a másikat is bepróbálta-e, vagy hogyan jött rá, melyik, értitek...))

az ismerősöm először nem tiltotta, totally szükségtelennek tűnt, aztán mikor másodszor is felbukkant nála a csetben, arra nem reagált, mert nem is volt mit, inkább egy monológ volt,

ami után rájöttünk, hogy b.fsz vagyok, és nem is tiltottam, hiába hittem,

csak messengeren, mert azt hittem, az úgy mindenestül tiltja fészen is, de persze nem (látszik, mennyire felkeszült vagyok a témában),

és ezért láthatta az új képem, ami triggerelte,

(mögéköltött egy egész háttérsztotit kb, pedig amúgy egy magamban elszöszölős szelfi)

de mire orvosoltam volna a hibát, tiltott ő.

na és akkor azt hittük, mostmár tényleg over.

de nem.

most meg kicsit úgy vagyunk, hogy ha elküldi a picsbe vagy letiltja, az esetleg olaj a tűzre...

úgyhogy most épp csak hagyjuk.

eleve először nem is tudtam mit kezdeni azzal, hogy megkereste... 

(ne feledjük, azt hittem, világos voltam, plánevilágos a letiltással. és már eltelt pár nap azóta, és nem történt semmi - ó, oké, bevallom, már ott is kicsit aggódtam, hogy hogy reagál, de már megnyugodtam, hogy semmi gáz, juhú, végre vége.) 

kb röhögtem, hogy miap.csa, nemár.

eleve tök váratlan és szürreál volt az egész... meg az is, ahogy kiderült, meg aztan a reszletek.. (hagyjukis.)

végül telefonon beszéltük át az ismivel a szitut.

aztán arra jutottam, azért csak tudnom kell, hogyan kommunikál, gondolkodik... kértem screenshotokat.

és hát ... jajj.

a telefonos elbeszélés nem egészen azt adta vissza. ott már nem nevettem.

aztán a második körnél először megijedtem, de mikor felfejtettük, hogy történhetett ez, meg átolvastam újra a puffogasát, megsértődését, megkönnyebbültem, hogy nademostmárténylegvége, legalább.

de hát nincsen...

mérnincsen?! 

nemfunny. és nem is igen tudom, mit lehetne ezzel az egésszel csinálni.

eléggé beparáztam ma este, a harmadik körnél, az a helyzet.

értem én, de gondolta a franc.

szóval

 most megint csak én vagyok.

frusztrálódásokba' - hételeji fejlemények

szóval decemberem, az nincsen. harmadszor, ismétlem: harmadszor is kidőltem végül - egészen, tutira biztos vagyok benne, hogy csak mégse múlt el a 2. kör (ami lehet, hogy igazából meg mindig az első, ezt már sosem tudjuk meg), de felháborodásom határtalan.

mostmár szerintem meggyógyulok (múltvasárnapi poszt lehet kb?)

(vagy 7fői? nem tudom, de úgy valahogy, azota xtrasokminden történt.)

há' gyerekek, hirtelen így egy laza másfél hét kiesett az életemből.

egy erős inditás után úgy tűnt, pikk-pakk átmegy rajtam, pont annyira voltam rosszul, hogy érezzem, hogy beteg vagyok, de ne legyen magától értetődő a szervezetemnek feküdni, mint egy szottyadt krumpli... engem meg ismerünk: állandó visszatérő ingerenciám van csak ugy menni-menni.

szóval amikor reggelente felébredtem a felettem épp zajló lakásfelújítás kedves (not) hangjaira, általában nem kellett sok, hogy jó ötletnek tűnjön ugyanúgy kvzni menni, ahogy szoktam, ha már otthon megmaradni nem lehet, de és akkor már egy kis levegőzés, ki a szigetre, de és ha már kinn vagyok, némi helyben nézgelődés, boklászás, egy kis (nagy) séta... meg "hát be is kéne vásárolni" felkiáltással elmenni gyorsan (lassan) boltba, egymásután véletlenül többe is akár, mert elfelejtettem, nem kapni olyat, pont nem volt, mégiskell...

meg akkor már, ha a szerelősrác bekanyarodott kicsit hozzám a városba, mert úgy éreztem, egy sétára már jó vagyok, nyilván marasztaltam, nyilván csakmégegykicsiiit.

miközben végig borzasztóan éreztem magam, mert hát csökkentettmód, meg így emberek közé se mehetsz...

na, ésss aztán nemhogy mégjobban, hanem egyre-egyre rosszabbul lettem, pár nap után ott találtam magam, hogy ennek a fele se tréfa, és belekényszerültem az ágyba, szigorúan kv- és mászkálásmentes full gyógyteázós-stbs mijfsztörténik krumpliskodásra.

szerencsére az életke valami csoda folytán mégis megkímélt, és már csak néha fúrtak kicsit, és még azt az órákhosszat tartó, kizárhatatlan, folyamatos, percenkénti 4-5 gyors egymásutánbani kalapálást is letudták addigra. (valami parkettát raktak le, de óraberben, énmondom...) 

pedig egészen kétségbe voltam esve, hogy ilyenkor mi van - most buszozzak le vidékre hulla betegen a szüleimhez, hogy mindenkit is megfertőzzek ott is meg útközben is, vagy hogy lehet ezt kibírni?!

de pont, pont abbamaradt a durva rész.

na, hát engem ez a tartós parkolópálya nagyon megviselt.

eleve kosz volt meg rendetlenség, ugye - az mind ott várta végig, hogy "visszatérjek", ami eleggé nyomta lefele a közérzetem, betegen én gondolkodni se tudok rendesen, így semmi, ami agyat igènyelt volna, nem intéződött, se kariajik, se ... semmise, na... ilyenkor lefoglalni se tudom magam értelmesen, mert csak túlélek és várakozom, meg pont egy csomó progi lett volna - egy beszélgetés, amire nagy optimistán vettem jegyet, 3 különböző társasjátékozás (abból az egyik amolyan randiféle), egy bicós-pizzázós esemény (az elmaradt ismerkedősdi helyetti újabb elmaradt ismerkedősdi), nadrágvadászat (tenyleg nincs egy olyanfajta darabom se, 1 db feltűrögetett mom-ot meg kínomban megint skinnyt hordok, de abból is már csak kb 2 van, ami vállalható), aláöltöző-keresés (nem mintha szabadna mostanában újra bringáznom, ugyanis az történt, hogy 2 hét kihagyás után csak elmentem és egyből aznap estére lettem beteg, szóval ezt a vágyam most fenntartásokkal kezelem), garázsvásár (társasok, de akkoris, ne kerdezzétek), a voltmunkatárs-barátomhoz is be akartam volna menni végre, 2 adventi vasárnap és a teljes mikulásozás megélése, az arra-bevásárlás, a dolgok gyerekekhez-lejuttatása, volt egy olyan meló-hirdetés is, amit meg akartam érdeklődni, de az is holvanazmár, meg kitudjamégmik, no és a legfontosabb: a volt anyósom temetése.

mert igen, végül azt is ki kellett hagynom.

sírtam miatta, 2x is.

nem láttam így a gyereket se.

sőt, ami nagy baj - nagyon begyorsult a szerelősrácos történet is,

mert 0-24ben csak magamban szenvedtem, úgyhogy sokkal közelebb engedtem, mint akartam, mert ... jólesett, mert gyarló vagyok, és mégjobban vágytam a törődést, figyelmet, kapcsolódást és se mással kiváltani, se lemondani róla nem tudtan, és organikusan többet, jóval többet kezdtünk érintkezni, mint normál esetben tettük volna, mert minden estém szabad volt, amikoris munka után hazafele fel tudott hívni.

miközben meg az informatikus sráccal tal meg pont elmaradt, aztán a "pótlás" is elmaradt, így azután, hogy csúsztatva találkoztam velük, most csak nyílt ez az olló, egyre-egyre, holott én úgy éreztem, és egy véletlen telefonbeszélgetés óta tudom is, hogy igenis mind a kettejüket jobban meg akarom ismerni, és mind2ejükre szeretnék rálátást, nem bírok "megállni" a szerelősrácnál.

és ha nincs ez a betegség, olyan szépen kimozogható lett volna ez...

így meg olyan nagyon beszorultam hirtelen ebbe a teljesen abszurd helyzetbe, hogy hát a szerelősrác az nagyon sokat tesz érte, mostmár egeszen direkten mederbe téve, hogy "megnyerjen magának", de én meg nem és nem és nem tudok belemenni, 

holott lehet, hogy ez itt most életem utolsó lehetősége,

de akkoris azt érzem, hogy én csak el szeretnék lenni mindkettejükkel, ismerkedgetni, dumálni, mert mindketten érdekelnek, ugyanúgy kedvelem őket, igazából mind2őhöz vonzódom is, azt hiszem, éssss mind a kettővel szívesen töltenék időt, 

de hadd ne kelljen ennél többet tudnom most...

hadd ne érezzem már azt az időnyomást, meg azt a súlyt, hogy talán sose lesz többet ilyen, hogy nincs már idő újra rosszul választani, hogy valoszínűleg most van utoljára olyan életemben, hogy egyáltalán vannak, lehetnek még opciók, mielőtt kiesek a "piacról", hogy most még pont észrevesznek és most kéne szétnézni rendesen, hátha kapok olyat, aki a lehető legjobban megfelel a "vágyaimnak", aki mellett tuti nem fogom azt érezni, hogy bárcsak kivártam volna, hogy mi lett volna, ha esetleg jön olyan, akivel jobban passzolnak az akármik, ... 

és most kéne, de nagyon kéne "érteni" ehhez - hogy mit erdemes figyelembe venni, mi számít, mik a realitások és mik csak illúziók meg fals vágyak, kapaszkodókat szeretnék meg tükröt, viszonyítási alapot, információkat,

és embereket, akikkel alaposan át tudom beszélni ezeket, hogy ne magamban őrlődjek, de nem csak azalapján, amit itt random megvillantok, hanem rendesen, reszleteiben,

ésssss nagyon, de nagyon szeretnék egy pszichológust, aki segít integrálni azt a kib.ott tènyt, hogy a hónapban 39 leszek, miközben életszakaszilag a 28-32-nél járok, és most kéne még csak annyinak lennem, de nagyonmax 35-nek. aki átsegítene az ebböl fakadó pánikon és qrvanagy gyászon, hogy a testem nem tudja már megadni nekem, amire annyira szükségem lenne - az időt és a valódi választási és keresgélési és kitapasztalási, tanulási lehetőséget. hogy löttyed, plöttyed, ráncolódik, és tudjuk jól, hogy határán van mindjárt a leszólìthatóságnak.

na és ennek a mérhetetlen fájdalomnak és befogadhatatlan mértékű parának a megküzdését, ezt én nem tudom egyedül megdolgozni, azt érzem.

s közben, bónusznak teljesen abszurd módon, másfél hónap nokontakt után megjelent a messengeremben a biciklis srác is, hogy ha meggyógyulok, átjönne leszedni rólam kicsit a bugyit,

amit hát nyilván ne,

de azóta pláne tudom, hogy szarazegész, úgy, ahogy van, és valami nagggyon nem stimmel (még? vagy csak úgy általában) velem, meg úgy semmivel se amúgy, és hogy jutottunk ide?!

mert igazából én még mindig csak őt akarnám, teljesen irracionális módon, még annak tudatában is, hogy olyan opció ugye nincsen és sosenemlesz.

és amugy persze, legyenek fiúk, ne tűnjenek el, legyen meg az érzés, hogy érdeklődnek, kellenék, first time evör vannak valódinak tűnő opcióim,

de sehogyse jó ez, és így nem lehet, és mitörténtitt, és ... szóval hogy minden összekuszálódott meg eszkalálódott itt 2 szempillantás alatt, és

#kedvesuniverzum, mert ez se jó.

(ez is el van b.va, na.)

tmi, but awww

az előbb felhívtak a kishugomék, hogy a 3éves elújságolhassa, hogy first time evör a wcbe kakilt!

nem tudom elmondani, milyen megható, és mennyire büszke vagyok én is!

#furaörömeiazéletnek