update

eddig is kivoltam. padló volt. mindennehéz...

de azért ezek a normál, ha nehezen is, de végülis kezelhető, helyzettel velejáró dolgok voltak, és haladgattam nagyon szépen.

na, de ma olyat húzott az élet, hogy instant padló-padló. ezt már, úgy erzem, nem bírom el. pedig el kell. de elegem van, kedvesuniverzum, reggel óta csak bőgök, és mostmár nincs miből meríteni, azt érzem.

helyzet

hétvégén megvolt az egyik legfontosabb mérföldkő: elmondtuk a gyereknek.

minimum egy éve készültem erre a beszélgetésre, szorongva, sokx sírva, és végülis oké volt, de egy pillanatnyi megkönnyebbülés se jött utána, csak ahogy hazament, átzuhantam a következő teendők miatti pánikba.

azóta is pánikolás pánikolást követ.

holnap át kell tenni a székhelyem. aztán meg ezeregy utálatos dolog. én meg vagy egy órája (- és sokadszorra -) csak zokogok a földön kuporogva, hogy nem akarom.

iszonyúan félek elmenni, bele abba a végtelenül üres, diszkomfortos kitudjamibe.

napi 'ág is húzza'

hát hogy apám nem lett ám jobban..

sőt.

de beleegyezett végre, hogy elmegy orvoshoz*, van időpont jövőhétre, ésss csuriban a kéz, hogy el is menjen!

adja ég, mert bármi van is, jobb tudni, mint ez a sötétben tapogatózás :(

(és hátha mégse demencia vagy agydaganat! ... hátha)

* amit nem mondtak ám el, ugyan, pedig lelkére kötöttem anyámnak, hogy bármi van, mesélje el.

nem mesélték a dolgokat mégse...

csak miután ma volt egy félórás freakout telefonálásom, ami egy random mizu hívásnak indult, majd arról kellett megpróbálnom biztosítani apámat, hogy hiába talált több különböző elmentetlen számot is anyám hiváslistájában, azok tényleg különböző telefonszámokról érkező hívások voltak és nem a szeretője oldotta meg, hogy mindig mást mutasson a telefon,

meg hogyha az autóban ők sosem kapcsolják ki a belső világitást, de a kishugomék, ha kölcsönkérik, ki szokták, akkor hiába nem használták napok óta kishugomék, a legvalószínűbb, hogy véletlenül úgymaradt utánuk, és nem pedig bizonyíték arra, hogy valaki idegen ült a kocsiban anyámmal, aki ezt nem tudta... 

amíg ott voltam, csak fura viselkedések utaltak rá, hogy továbbra is (qrvanagy) gáz van, de nem beszélt ilyeneket - nos, ez, bár egy kis enyhülésnek, javulás-illúziónak tűnt, csak véletlen jött ki így valószínűleg...

idézném az ott gyerekágyas kishugomat:

"elviselhetetlen az élet vele sajnos"

szóval ma (amikor egész álló nap fogtam vissza a konstans nyilvános helyen rámtörni akaró random sírást, végül emiatt mégiscsak) bőgtem a metrón.

woww

visszaolvasgattam a blogot úgy '20-tól... (belső munka a terapiához.)

egyrészt: atyaég, mennyire keveset blogoltam beeee

másrészt: bkiiii, még így is kb minden masodik posztban ott a csinálni akarás - nemcsinálás - túlcsinálás örökös hullámzása, a hiperfokuszok, overwhelmed állapotok, még a dopaminseeking is ... az ezeken való vekengés! mindig-mindig, visszatérően..

ma így ránézek, és tipik adhd-s működést és végrehajtófunkciós libikókát látok - ez létezik?? 

(wtf..)

(update a tldr-hez)

ezt a lábatlanság tipusú hasonlatot tutker levezettem már a korábbi diagra is anno - csak azota rájöttem, hogy annál tipikusan hozzák, hogy az én helyzetértelmezéseim és megéléseim nem lehetnek elég stabilan (vagy csak simán nem lehetnek) validak. 

(igen-igen, az őszi kivizsgáláson tolták, ami nagyon mély nyomot hagyott. meg úgy általában szakember körökben is könnyű beleszaladni.)

(meg én is tudtam ugyanezt és alkalmaztam magamra nézve is...)

szóval arra a korábbi diagra nem tud úgy igaz lenni a hasonlat, mint erre, mert hogyan fogadjunk el valakit, akiröl azt gondoljuk, hogy az ő szava, véleménye igazából nem valid, így nem úgy számít...

itt legalább ez nincs.

(itt van más, de már lehet érvelni ellene anélkül, hogy csípőből a diag miatti invalidságra mutogatást kapnám vissza. itt már jobban van esély egyenrangúnak tekintett létezőként megjelenni.)

((már ahol persze. csomó -áter pl senkit, aki páciens, bármilyen papiros, nem tekint annak, sokan még a -lógus kolegáikat se... elég rossz a helyzet az országban még ezen a téren azért...

(vagy esetleg csak az adhdról hiányosan informált, már az is elég lehet... )

és ezeket pszi ismerősök, meg a sajátom is mondják, meg az adhds csopi, stb ... nem csak egy saját benyomás.

szóval ki kell fogni, ill utána kell menni, hogy ne ilyenbe fussunk bele, csak úgy meg nehéz megítélni, ha a másik fél pont azzal érvel, hogy ő jobban tudja, mi valid, mi nem, mert ez a szakmája, és a mi laikusabb benyomásaink csak azért vannak, mert...

kicsit rókafogta csuka helyzetek tudnak lenni ezek.

de hiszek benne, hogy vannak jó -áterek is, tényleg. remélhetöleg sokan. csak na.))

zárójeles tldr

tudom-tudom, a költözős cucc a fő fókusz, de...

még olyanok vannak, hogy nekem nagyon, de nagyon arra lenne szükségem, hogy érvényesítve legyen, ahogy érzem magam.

hiába akarná keresztülnyomni rajtam a pszi hogy a jó tulajdonságaimat, erőssegeimet (is) tegyük fókuszba, a pozitív jövőképet, lehetőségeket, nem a negatív régieket és félelmeket hangsúlyozni (meg még stbstb),

ha egyrészt én (szerintem abszolút validan) több párhuzamosan futó, egyenként is tényező, de nyilván össze is fonódó gyászfolyamatban vagyok aktuálisan, amik ráadásul elhúzódnak,

másrészt a legnagyobb hiányom és szükségletem ennek a ténynek, és az ezzel járó történeseknek-érzéseknek a validálása.

(és igen, ezt meg fogom mondani neki.)

ennek, az adhd-nak és a körülményeknek a figyelembevételével szerintem tök érthető minden is, tulajdonképpen. 

akkor is, ha végtelen frusztráló szokott lenni.

(és még csak nem is mondanám patológiásnak.)

ésss nagyon, de nagyon elegem van, hogy még mindig az a kiindulópontunk, hogy mindenféle olyan dolog is patologia nálam, ami amúgy másnál nem, meg gyászfolyamatban nem, meg pl adhd-soknál sem ... sőt, bántalmazó helyzetbe ragadva sem feltétlen, de mindegy (én úgy tudom, nem igaz, hogy csak személyisegzavarosok ragadhatnak ilyenbe)... de nálam, ó nálam tuti a régi diagom csinálja.

igen, én is ugyanezt csináltam magammal mostanáig kb.

mostanra nagyon úgy tűnik, annyi, de annyi mindent félreértettem és félremagyaráztam...  ami pont hogy kontraproduktív volt.

mindamellett nem megy az életem normálisan, node hány, de hány embernek nem megy még, vagy csak látszólag megy ... az enyém nem illik a képbe, és én sem címkézem normálisnak, megnézek és megmutatok olyat, amit mások, desokan nem, ... 

(egy közeli ismerősöm élete oly normálisnak volt mutatva és címkézve, míg egyszercsak  elhagyta a férjét, összejött egy külföldi randomcsávóval, akivel mind2en törik a közös nyelvet és két hónap után teherbe esett, és most, utólag már azt mondja, most úgy látja, semmi se volt oké a házasságával...

na, most akkor ő mégis ugye jobbnak számit, mint én, mert mindezt munka mellett, ill mert nem mesélgette, mivel fel sem ismerte, mi zajlik, miben van, azt se feltétlen, hogy egyáltalan valami zajlik... és semennyire se dolgozódott az ki... én meg, aki menet közben próbáltam látni-megfejteni-megharcolni, én sokkal problémásabb esetnek számitok mégis...)

((és túlgondolok (adhd?), és magamat hibáztatom (mint ahogy mások is, mármint hogy engem - és sokx ha ez nekem nem oké, az minimum felelősséghárításnak tűnik .. nagyon nehéz ellentmondani pl szakember véleménynek, mindegy, mit tudok, nagyon nehéz kilátni abbol, ha a környezet szerint te vagy helikopter olyanban is, amiben nem, vagy nem úgy...))

ill hát nagyon, de nagyon megsérültem a nem megfelelő közegekben, a fel nem ismert adhd-s működéseimmel is, védtelen voltam és eszköztelen,

és az összes pszimmel meg bántalmazó viselkedésű életem-szereplőivel karöltve jól agyonkuszáltuk az évtizedek alatt, mi az erre adott normális reakció, mi túlzó, mi sémás, mi fakad személyiségdeficitből, mi idegrendszeri, mi változtatandó, mi valtoztatható és hogyan, mi az, ami nem, mi, amit nem is kell... most akkor egyáltalán kiböl-miből fakadnak egyes viselkedések, működések, megélések, és a megélések interpretációi...

egy óriás katyvasz-gombolyag, tele totálisan félrement dolgokkal,

ember legyen a talpán, aki ezt jól szétszálazza.

de szét kell majd. de mikor, kivel, hogyan...

most el akarom engedni a mumus-papírt, ha valami felmerül, majd ott és akkor foglalkozunk vele, de az az értelmezési keret nem kell már hozzá többet...

nagyon nehéz ám feljebb tornászni a béka s.gge alatti önbecsülésemet úgy, hogy folyton azt nyomatjuk, hogy a működésem, megéléseim nagyrészt patológia.

ez önmagában valami, amit már nem akarok ..

ki szeretném próbálni, milyen, amikor normálisnak címkézem magam, akit nem kell "kijavitani", aki hivatalosan is elfogadható emberi lény,

és akinek nem kell örökké azon küzdeni, hogy ne vonják kétségbe csípőből az ő megéléseit bármiről is legyen szó, mert hát papíros... (és aki nem gondolja ugyanezt magáról.)

ez persze az adhd-s dolog miatt lehetetlennek hangzik, de az meg olyan, mint a lábatlanság - ugyanolyan elfogadandó ember vagyok, csak nincs lábam ... na de és senki se shamingel érte, hogy nem bírom azt a lábat odanöveszteni, se érezteti, hogy az a cél, hogy odanőjön.

illetve persze, az emberek tudatlanok, szóval de. ("próbáltál már határidőnaplót használni?" - bocs, aki érti, érti...) de ezesetben ezekkel az emberekkel van baj, és ezzel a tudattal és hivatalos állásponttal élni sokkal elviselhetőbbnek tűnik...

ill végre abba akarom hagyni az állandó öngyűlöletet, amiért nem birom odanöveszteni azt a nyomorult lábat.

elengedni a magam felé támasztott örökös lábnövesztő elvárást...

és megnézni végre, hogyan lehetséges  elboldogulni a világban lábatlanul, úgy, hogy tudom is, hogy az a baj, hogy nincs lábam, meg figyelembe is veszem.

bullshitnek hangozhat, de szerintem totál más alap.

(lehet, hogy annyira nem is erthető, vagy dacos belemagyarázasnak tűnik, node kiben ne lenne indulat egy ilyennél legalább egy picikét...)

((persze ez nem stabil nézőpont még, hullámzik, hisz pont ugyanolyan rémesek ezek a mostmár adhd-snak gondolt dolgok, mint eddig, és rohadtul akadályoznak... de ezt az irányt gondolom belőni majd.))

szóval erdekes dolgokban vagyok most mindenféle téren, .... akkor is, ha sokx nagyon sz.r.

eszkalálódás /2

merthogy nagyon beindultak a dolgok, azóta lett egy költözési céldátum (ugy másfél hét múlva várható)  - meg (surprise) egy új helyszín.

megtalált egy váratlan lehetőség ismerősi körből, amire végül igent mondtam.

elmegyek macska-és házpásztorkodni.

nincs egy évnyi, de totál free, és lakótárs-mentes, ami hát, lássuk be (szinte) kihagyhatatlan.

az első verzióban nemet akartam mondani, és nem ugrottam rá az újra se egyből, hanem alapos megfontolás és egyeztetés után, (de egy nap alatt, mert sürgős volt nekik) jutottam döntésre.

át tudtam beszélni olyan emberekkel, akiknek adok a véleményére - és persze meg akartam a pszimmel is, de ő reggel lemondta az aznapi ülést, murphy.

(úgyhogy már csak utólag értesült, de üdvözölte a döntést.)

utána egyből jött hozzánk a gyerek, nyilván pont egy nagybetűs idillke következett, órákig az ágyon családi kacarászós, dumcsizós, inside joke-os, hogy belül meghaljak,

de nem bírtam volna beletrollkodni ezzel.

majd megszületett kishugomék babája, úgyhogy egy napnyi 'nem bírok lebuszozni' szenvedés után a pasi levitt,

én meg belevetettem magam a nagynéniskedésbe.

segiteni mentem, és hiába, hogy kishugomék odaköltöztek már anyámékhoz, az első héten jól jött a 4 felnőtt az újszülött+alig2éves kombóhoz meg a frissenszült anyukához. 

(apám most se oké, így ő kiesett a 2évesezésből, sógorom meg nem kapott apaszabit, ... szóval pláne.)

(sikeres otthonszülés volt, egy ilyen erre fenntartott házban, igy félnaposan már hazamentek. ilyen közelről nézni egy új 2gyerekes család formálódását nagyon intim és különleges élmény volt, halljátok...)

a 2éves egy szélvész-gyerek, akit intenzív feladat életben tartani, és aki az elején egy légtérben se volt hajlandó megmaradni a kistesójával, így az anyjával se... 

de azért sokat bandáztunk, és fénysebességgel rázodott egyre jobban bele a helyzetbe.

a babát is dajkáltam azért sokat (aki mellesleg a keresztfiam is lesz, bár nem ertem ezt a szerep-torlódást, de nyilván nem mond az ember nemet), pedig mindig félek megfogni őket... 

és ismeritek azt az érzést, mikor sikerül más csecsemőjét elaltatni-rázni, pedig nyekereg-sír? (megtalálni a megfelelő mozdulatsort, ritmust meg esetleg hangokat..)

én mindig vmi babasuttogónak érzem magam tőle, pedig tudom, hogy nem egyedi képesség :D na, ez itt is megvolt többx is... 

kedves örök emlékek ezek.

meg az is olyan szívmelengető volt, hogy kettesben cimbizünk a nagyobbal, megyünk játszóra, meg motorozgatunk, meg poloskákat nézünk az emeleten... hogy megtaláljuk a hangot, pedig ritkán találkozunk azért ..

nade.

amúgy ezek nagyon intenzív voltak. pláne, hogy közben futtatni kellett volna a költözős szálat is...

nekem nyilván nem ment paralell...

vagyis - ment valamennyire azért, magamhoz képest jól.

mert megmondtam a pasinak.

meg megszültem és egyeztettem még a dátumot az ismivel, akihez költözöm... (azóta már nyilván csomó részletet is..)

meg beláttam, hogy lemondani az albit és intezni magam helyett uj lakót nekem akkora feladat, most pláne, hogy csuszni fog és bukni fogok rajt' pénzt, és valahogy elertem, hogy ezt elfogadjam és ne freak outoljak rajta...

és most újra itthon vagyok, maga a pasi jött le értem kocsival - fene se érti, de könnyebb így, hogy (eddig) normálisan fogadta. (jött a bulshitjeivel, hogy miattam nem működik, de már ez nem borít meg.)

már azóta voltam ugye a pszinél, meg a sulis barátokkal színházban, amit már egyetlen porcikám se kívánt,

és most épp regenerálódok, mert totálisan elfogytam. 

(már a színházas - baráti talos este előtt beütött a totális overwhelmed kimerültség. azt éreztem, hogy napokig csak itthon akarok szüttyögni magamban, semmit se bírok, és kínzás volt kidugni az orrom a lakásból. persze megerőszakoltam magam, de ráment az összes tartalékom, és ma még ki se bírtam kelni az ágyból.)

de hogy ilyen izgalmak vannak, képzeljétek.

durva.