mindennapi örömök_2

olcsóbb lett a mekiben a kvm.

mindennapi örömök _1

mikor végre újra szembejön az a szám egy vidiben, amit egyszer át akartál pozicionálni a spoty lejátszási listádon, és felelőtlenül screenshot nélkül vetted ki a pipát mellőle, majd véletlen mellényomtál, így hónapokig nélkülöznöd kellett és úgy tűnt, sose lesz már meg.

kéne nekem egy szakember mégis

szóval ugye az van, hogy én konkrétan sokkot kaptam ettől a tavalyi audhd-felismeréstől.

és mikor hazaküldtek azzal, hogy ezen még dolgozzak (a tesztre adott válaszokon), akkor rövidtávon konkrétan nem dolgoztam - abban az értelemben, hogy nem voltam képes végigvinni, utánaolvastam, gondolkodtam, de nem bírtam leülni és lejegyezni tételesen a saját válaszaim hosszan bogozgatva, ahogy kérték-javasolták.

(hosszútávon azért azt mondom, mégiscsak, hisz formálódott, dolgozott bennem, olvastam, vidiket néztem, gondolkodtam, elemeztem...

és amúgy be is jelentkeztem, hogy folytatnám a kivizsgálósdit mostmár.)

nem is igen tudtam ezzel mit kezdeni, értettem is, meg nem is, és asszem, ez a mai napig még így van, hiába látok rá már sokkal-sokkal jobban.

végülis arra jutottam, hogy olyan vagyok, mint egy kamasz - akinek élete legfőbb kérdése mindigis az emberi viselkedésnek és a helyzeteknek a megértése-megtanulása, örök elemezgetéssel, no és brutál önelemzéssel, merthogy magát is próbálja elhelyezni ebben az egész összetett legalább 3d-s koordinátarendszerben, amit olyan kétségbeesetten próbál átlátni végre.

azt hiszem, részben ez is lett benézve személyiségzavarnak, hogy hát jujj, megrengetik a világát a társas kapcsolódások (ésvagy változásaik, hullámzásaik, komplexitásaik, ..), bordi,

holott ilyenkor az egyik legfőbb fájdalompont mindig az, 

(amellett, hogy az ember társas lény, ill hogy engem a szokásosnál is tán mélyebben érint, ha valakit, aki már fontos, elveszítek, ...) 

hogy konkrétan a valóságérzékelésemre és a világról, másokról és magamról kialakitott képemre, tudásomra van elbizonytalanitóan rátapintva, ill arra a részre, hogy akkor most mi oké, mi nem, mit hogy kellene értelmezni, kezelni, mi mit jelent - nemjelent, ...

az örökös probléma.

nagyon sok mindent tudok, de nagyon sok mindent még nem.

és kicsit olyan is, mintha csak másokhoz képest tudnék létezni helyzetekben. mert mindig változik az értelmezesi keret. mert nagyrészt mások viselkedése tud csak lenni viszonyítási pont, a referenciapont, hogy akkor most itt mi is történik, mi maga a helyzet egyáltalán és mit hogyan is kell értelmezni, és hogyan kell viselkedni, mit kíván meg adott helyzet.

nem tudom, mennyire jön át itt, de ez szerintem nem azonos a people pleaserséggel, pedig annak tűnik.

inkább a "szabályok ismeretéről", a helyzetek megfelelő beazonosításáról van szó. hogy igen, szeretnék a helyzethez illően viselkedni (ki nem szeretne amúgy?), azt tenni, amit adott szituációban teszünk, de ahhoz előbb valahogy jól ki kell tudni olvasni a környezetből, a másokból, hogy mi is történik épp, és mit is kíván meg az adott helyzet (ha nincs meg róla még a pontos tudásom).

talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint meginformálódni, mi a dresscode az adott eseményen.

ami nem egy túlzott megfelelési kényszer, hanem egy alapvető szociális norma.

és akkor ezekből van, amit már tudok (vagy otthonosabban mozogva kiderítek), és van, amit még nem... 

és minden új helyzet iszonyú stresszes, minél ismeretlenebb - összetettebb, annál inkább, mert úgy érzem, mentőmellény nélkül löknek mélyvízbe elégtelen úsznitudással, aztán hajrá, oldjam meg.

hát fasza.

aztán vannak ezek a férfiak, akik megszólítanak, és én igazán azt érzem, miért ne állnék szóba bárkivel, aki nem ellenszenves, például tökéletes alkalom a tapasztalásra, tanulásra, fejlődésre is - s lőn, ez: hogy én még meg is fogalmazom, így, direktben, hogy igen, énnekem tanulnom kell az embereket és szociális helyzeteket, még mindig.

ahogy kimondtam azt is, hogy anno a recepción, amikor már magamra szedtem a munkához szükséges tárgyi tudást (ki kicsoda, miről mit kell tudni), utána tökéletes alkalomnak láttam, hogy "kísérletezzek" azon az átlag napi 150 emberen, aki "átmegy rajtam", megfigyeljem, mi mit vált ki másokból, hogy reagálnak ha ezt mondom, azt mondom, így vagy úgy fogalmazok, viselkedek, de akár ilyen tekintet, hangszín szinten is, mi hogyan hat rájuk, minek mi lesz a következménye...

"játszottam", tanultam, azt hittem, csak szórakoztatom magam meg dolgozom a szociális szorongásomon és a (magyarázatkènt vélt) alulszocializáltságomon, meg szakmai érdeklődésből fakad.

aha.

vagy mondjuk autizmus, ugye.

ugyanez felbukkant most is, mikor a barátnőm visszajelezte, hogy szerinte jól lehoztam a lánybúcsút-eskit, és hogy sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűntem, mint korábban, és én rávágtam, hogy az jó, mert nyilván nagyon igyekeztem viselkedni.

hogy én _viselkedek_.

(szovalhogy valószínű ez a maszkolás.)

és azt is ki találtam mondani a számmal, amikor elmeséltem (mert mostmár lecsengett annyira, hogy elmondhassam neki), hogy én amúgy ki voltam borulva, amikor megérkeztem (mert a közös barátnőnk miatt lekéstük az egészet),

hogy számomra borzasztó nehéz volt úgy beesve átkattanni abba, hogy van itt egy csomó ember, akit ismerek-kedvelek, és mit hogyan csináljak, mondjak nekik, hogy az oké legyen.

szóval mikor a kivizsgáláson direktben rákérdenek, hogy én tudatosan kell-e végiggondoljam, mikor hogyan viselkedjek, mikor mit mondjak, 

akkor persze azt mondom, hogy nem tudom, nem hiszem, szerintem nem,

aztán időnként elszólom magam így, magam előtt is, hogy hát nekem ez erőfeszítés, ami koncentrációt és úgymond mégiscsak tudatosságot igényel...

nem az, hogy megjátszom magam,

inkább olyasmi, hogy próbálom a helyzethez igazítani a viselkedésem, belőni az aktuális "szabályrendszert" és szociális normákat és megfelelni nekik. ahhoz passzintani a viselkedésem, hangnemem, az aktuális verzióm, megmutatott oldalam, ...? vagy hogyismondjam.

hogyan kell itt viselkedni, mit kíván meg tőlem az adott helyzet.

that's life. to me.

nomeg abszolút meg lett fogalmazva az is, hogy amikor az irodán dolgoztam a reci után, mennyire rohadtul értelmetlennek és fárasztónak találtam, amiket csinálni kellett a tényleges munkavégzésen felül ahhoz, hogy elégjónak, odaillőnek, elfogadottnak számítson az ember.

hogy nem az számított igazából, hogyan végzed a dolgod, hanem hogy hogy adod el, és elő magad.

hogy nekem konkrétan megvolt a magam szisztémája, hogy akkor minden reggel kb x óakor lemegyek kvzni, megmutatni magam, hogy megvolt, mikor állok meg menetrendszerűen a főnököm küszöbén és teszem fel azt a pár kikristályositott kérdést, amít fel kell tenni ahhoz, hogy a rendszer elégjó része legyek,

mely kérdéseket valójában rohadtul nem tettem volna fel az adott embernek belső késztetesből, mert nem érdekelt igazából sem ő, sem ezek a magánjellegű csevegések vele,

sem a közvetlen kollégáim nagyja, akikkel hasonlóan megvolt mégis, hogy hogyan, mikor, miről "illik" beszélgetni, hogy kedveljenek, hogy "rendben legyünk",

de egyszerűen csak tudtam és elfogadtam, hogy itt ezt kell csinálni, ez úgymond a munka része,

és akkor csináltam.

(és aztán szörnyülködtem, mert egy idő után azt vettem észre, hogy kezdem tényleg elfogadni, sőt, barátilag is érzékelni az engem ténylegesen, kényszerből körülvevő olyan embereket, akiket pedig amúgy nem kedvelek autentikusan, ésvagy akiknek az értékrendjével, bizonyos viselkedéseivel pl brutál nem is értek egyet, nem tudok azonosulni, vagyishát sokx nem csak nem értek egyet, hanem inkább gáznak, elfogadhatatlannak tartom, de kvázi "aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók", ... ami full rossz volt.)

meg tudom, ó nagyonis tudom, hogy én igazából többnyire félre kell tegyem magam, a szükségleteim, a hogylétem, azt, ami belőlem autentikusan jönne, hogy megfeleljek az adott szociális kívánalmaknak, 

hogy többnyire valahogy úgy kell, kellene "önazonosnak lennem" az emberi kapcsolataimban, hogy közben nem mutathatom meg valóban magam, csak naggggyon szűrt részleteket, egy fogyasztható verziómat,

(ráadásul mindig kb személyreszabottan, helyzetekre igazítottan),

ami hát amúgy szörnyen magányos is,

meg nagyon-nagyon melós és nehéz. 

(és igazából nem lehet maradéktalanul jól.)

s persze a találkozásokból úgy megyek haza, a legjobbakból is, hogy azt érzem, ezek a dolgok mégsem sikerültek elég jól, és elemezgetem, nézem, mit nem szabadott volna, mennyire sérülhetett a "kép", meg az adott kapcsolat, ha sérült, mire számítsak legközelebb, módosultunk-e, mit kellhet legközelebb másképp, és kétségek gyötörnek, ahogy a csetek és telefonok után is.

dolgozom rajta, hogy ne így legyen,

de akkor meg időről időre van, hogy valakitől mégis azt a visszajelzést kapom váratlanul, hogy én vagy a viselkedésem, értékrendem, gondolataim ezért-azért-amazért mégsem okék,

és az, amit én jónak gondoltam, az mégsem az,

amit végre tudni véltem, biztosnak éreztem, kikristályositottam, az mégse jó,

és ezek nagyon megviselnek.

mert megkérdőjeleznek és megkérdőjeleztetnek és újragondoltatnak mindent is.

és ugye énnekem az a fő megélésem, hogy nem tudom, hogyan kell élni és nem értem, mások honnan tudják,

és akkor folyton próbálom kitalálni, de ezt csak másokra támaszkodva tudom megtenni, és akkor most ki hiteles referenciapont, ki nem... (nyilván nem egy embertől, hanem csilliótól, összelemezve az adatokat-infókat, de akkor is.)

és akkor most mi hiteles visszajelzés és mi nem, kitől, mikor az, mikor ér megtartani az épp nemokénak címkézett saját véleményemet, stbmet, mikor kell tényleg igazítsak rajta, mikor nézek be én valamit és mikor nem, ..., ....

iszonyú nehéz ez...

ill mindig megvisel, ha tartok valakit valamilyennek, aztán kiderül, h nem is, ha bízom valakiben, aztán egyszercsak "ellenem fordul és hirtelen ítélkező és bántó lesz" és èn ezt nem láttam jönni, nem gondoltam, hogy ilyesmi várható tőle, nem ilyennek gondoltam őt, hanem elfogadónak, empatikusnak, másokat nem bántónak, és akkor jön a hogy nem vettem ezt észre korábban, mit és hogy néztem be ennyire, miböl kellett volna tudnom gyötrő elemzési és "tanulási" folyamata,

és a kétségbeesés, hogy ezekszerint még mindig rosszul mérek fel embereket,

és még mindig olyat (is) engedek közel, olyannak (is) kezdem jobban megmutatni magam, akit-akinek nem kéne, nem lehet.

(mielőtt még: az emberek komplexek, vannak jó és rossz tulajdonságaik, nem idealizálok aztán "ejtek", hanem arról van szó, mikor valakivel barátkozol, ismerkedsz,

aztán van egy pont, ahol elkezd elitélni, beszolni, bántani, olyan viselkedest megengedni magának, ami nem oké, és amiről azt gondoltad, ő nem viselkedne így, 

és mégis.)

(mondjuk pl most kaptam olyan üzenetet, hogy a klinszakszi barátnőmnél megfuttattam, és azt irta rá, h ez fúdedurva vélemény az adott dologról, ráadásul nagyon kioktató, szóval hogy nemoké, na.

vagy amikor a faszi, aki megértőnek és figyelmesnek tűnt, hirtelen teljesen másképp kezdett viselkedni, mint amit előtte hetekig kommunikált, amolyan vizet prédikál bort iszik módon, ésss teljesen le voltam döbbenve, mert erre szerintem nem utalt semmi, és olyanokat mondott, amiket nem mondunk, úgy, ahogy nem mondjuk, meg olyanokat is csinált, még el is sírtam magam, és arra is bántást kaptam, szóval whaaaat.

szóval ilyenekre gondolunk.

olyan viselkedésekre, amik már nemokén bántóak, nem férnek bele, meg olyan dolgokra, amikor visszaélnek a másik bizalmával, pl. nem ilyen sima emberi gyarlóságokra, tökéletlenségekre, hibákra.) 

mondjuk nekem ez is mindig gyötrődés, hogy melyik szituba, viszonyulásba mi fér bele, mi tolerálható, mi egészseges-oké-normális, és mi az, ami már nem, mikor kivel hol kéne meghúzni a határokat, nameg hogyan, mi jogos, mi nem, ...

meg hogy mikor vagyok tényleg én tolerálhatatlan, és mi az, aminek pedig bele kéne férnie, ...

meg hogy most akkor mi is van a maszkolással, mikor mi az és mi az, ami csak a jogos társadalmi minimumelvárásoknak való megfelelés, még ha nekem az nehéz-rossz-akármi is, mikor minek muszáj és minek nem muszáj megfelelni, mi musthave és mire érne igazából nemet mondani, és mi mikor milyen áron bevállalható ...stb...

na, csupa ilyen.

szóval pölö ez az egész egy egybefüggő, de szerteágazó naaagy, mindent is meghatározó problémakör az életemben.

na, és szóval szerintem ez (is) amúgy az autim.

és jó lenne majd valaki olyannal továbbbogozni, aki érti mindezt. de hát egyelőre nem ott tartunk, azt hiszem. egyelőre megint a kivizsgálós vajon értenek-e, értik-e, át tudom-e adni stresszek jönnek, persze amikor lesz időpont majd. de egyszer hátha úgymond tovább jutunk ezzel a dologgal... 

jó volna.

but why?!

minél többx találkozom az exszel (ezt hogy a t***be írjuk? a gugli ai szerint így, de vajon tényleg így? na mindegy...),

annál kevésbé értem, mi a f***ért és hogyan voltam képes rápazarolni tíz évet az életemből?!

ráadásul a legértékesebb-fontosabb tizet.

döbbenet, hogy én ebből nem bírtam kimászni legkésőbb 2 év után, akármilyen brutál kötést is csináltak a hormonok meg a sémakémia meg az autim, meg a mittoménmégmik...

igen, minden egyes alkalommal felb*sz. durván.

mijapicsa, komolyan.

kerüljön feljegyzésre,

hogy ma, mikor kinn ültem a szigeten, egy elképesztően helyes futó srác naggggyon rámmosolygott. de olyan nagyon-nagyon, tudjátok, olyan szembe belenézősen nagyon, és még hátra is fordult, miután túlment rajtam.

és ez most abszolút nem én voltam. mármint tök magától csinálta, nem volt hozzá közöm.

(és botrányosan se voltam öltözve, semmi alattasemmi fehér topocska vagy hasonló.)

jólesett, nagyon.

amugy meg

nyilván ez legyen a legnagyobb bajom az eletben.

hogyan lehet a rossz mégrosszabb

és akkor ma úgy keltem, hogy qrvakorán magamtól, világomat nem tudom konkrétan. elképesztően nemvagyokjól-időszak van, reggelente ezerkézszáz egyböl a pulzusom és vérnyomásom és nem kapok levegőt a stressztől és instant zokoghatnékom van, hogy èn ezt nem bírom el, ...

na, de és nagyon dolgozom rajt', hogy ne legyen, 

ma reggel egész jól indultunk, 

átgondoltam, hogy mi lehet a baj, és hogy nemsoká full szét fogom szálazni, mi van és sorra megoldogatom, és nem maradok így,

sikerült felöltöznöm is a hűvösnek megfelelően, meggyőztem magam, hogy kibirom a mai napot - ugyan jönnek a szüleim, de remélhetőleg segìtenek, amiben kértem,

a szélvihar is elmúlt, lehet végre sétálni, aztán a betegség óta tán először bringázni,

szóval végülis a dolgok kezdenek jóra fordulni úgymond, 

és akkor megérkeztem a mekihez, éssss technikai okokból ma csak 10-kor nyit.

jó, semmibaj, ezt a jobb mindsetet nem engedjük elrontani, bármennyire csúcsra is jár most a rugalmatlanságunk,

megyünk a tavalyi kedvenc helyünkre.

kifejezetten izgatott lettem a gondolattól,

elkepzeltem, hogy megajándékozom magam egy jó kis szendviccsel is,

mondjuk egy összesütött croissant-ossal, ha még lesz,

de korán van, szóval miert ne lenne,

és akkor megerkeztem, és bringák, sorban leparkolva a falhoz. olyan bringák.

óbmeg.

persze ahol olyan bringák vannak, ott olyan bringások is...

nanáhogy belenyúltam a heti reggeli ride utáni kvzásba, naná, hogy az a csapat... okk, a zaklatós csávó nem, azt tudtam is, hogy ő ezeken már nincsen így,

nade a biciklissrác viszont, 

az achillessarkam...

aki valamiért úgy döntött, hogy ujabban nem köszön, mikor szembejön és már nem is nyitja meg az üzeneteimet, holott még februárban kommunikáltunk, mint a normális emberek,

ami nekem felfoghatatlan viselkedés és nagyon fáj, mert okk, elmúlt, de nekem ő egy fontos ismerős is, wtf ez,

na szóval ő is, naná.

beálltam a sorba, de nem néztem rá, rámköszönt egy jóreggelttel, visszamormogtam fintorogva egy sziát.

továbbra se néztem rá, aztán csak elment mellettem.

és úristen, belehaltam.

mindent behúzott, mindent.

a középiskolai crashomat, aki passzív bullyingolva alázott meg mindig a hátam mögött és azt mondta, ronda vagyok, és anno őt nem tudtam pont ugyanigy kezelni,

minden olyan ferfit, akinél ugyanazt éreztem: hogy utálnak, hogy szrba se vesznek, hogy nem tudom, hogyan kéne viselkedni velük, amikor érintkezünk, minden törzshelyemen volt valami menő csávó, aki nem kedvelt, és ugyanez a rémes zavar jött fel bennem, és ugyanezek a kínos szituk jöttek szembe konstans ...

na és persze a legfontosabbat: hogy én nem tudom, hogy kellene egy ilyen helyzetet kezelni, hogy kéne viselkedni, és ettől kiborulok.

hogy még most se tudom.

bábölinek, könnyednek, mosolygósnak-kedvesnek kellett volna lennem, úgy érzem, aki felülemelkedik az egészen, és még véletlen se haragszik ...

akkor lehetett volna egy kis smalltalk,

simán benne volt, hogy odalép a főcsávó, aki mellette állt, és bemutatkozunk és onnantól ismerem ...

de nem, én morcos voltam.

igy atomtutira többé nem köszön már, pláne nem beszél velem...

naná.

holott semmire se vágyom jobban, minthogy ez az ember kedveljen - holott tudom, hogy ez így miert nem oké, és hogy joggal haragszom, mégis, érzésre meg még mindig masszívan ez.

ráadásul ez az én tavalyi kedvenc helyem, (ami most is ultimate szivemcsücske, csak nem járok, mert már sétálva szoktam kvzni ugye, es ahjoz a meki praktikusabb), miért van még itt is itt?!? hogy kerül oda már megint, ami fontos nekem? hát nem is ebből az életből, se nem erről a környékről ismereeeem...

kísért, követ az "emléke", eléggé elevenen.

miremegkaptam a szendvicsem, már rég elment az etvágyam, konkrét kínszenvedés volt lenyomni.

onnantól körülöttem vágni lehetett volna a zavart, pedig ők kinn ültek, én benn, s pont ő háttal volt ... de rájuk láttam.

iszonyuan kiakadtam, agyoncsapta az egész napomat ez a kis ez.