az idő csak rohan

annyi minden van, és közben a fontos nagy látványos dolgokban annyira nincs semmi, az idő meg csak rohan és nem tudom utolérni magam, és nem találok kapacitást még átgondolni, megfogalmazni próbálni, bepötyögni se ...

lesérült ugye a lábam...

kinlódtam vele...

rendszert váltottunk...

dolgoztam felfele...

végre van értelme a közélettel foglalkozni, teszem is én is...

kapaszkodni törekedtem visszafele kitartóan oda, ahol a nagy szétesés előtt voltam...

továbbra is barizgattam emberekkel, társasoztam, nemrég végre újra tekertem, majd kirándultam is...

rendületlen próbáltam rendezni a lakást...

kálváriát jártam a sportruha-vásárlással...

kínkeserves ffihiányomban abszolút nemjó szükségmegoldásokkal éltem.

szenvedek tőle. a hiányoktól viszont jobban, sehogy se jó, utálom.

sok mélypontom volt, azokból különösen, hogy "nemmegy", meg hogy sehol senki, és de hogy engem amúgy sem lehet szeretni, még én magam se tudom elfogadni-elviselni magam.. (és így aztán meg biztos nem vagyok méltó, és ... blablabla.)

amint kicsit újraindult a lábam (már majdnem) rendes használata, egyből kezdett visszaállni az is jobban, hogy működöm... őrület, mennyire tényleg szükségem van a biciklizésre és szabadban levésre-menésre, de a testem még most se tudja lekövetni a mértéket.

sajnos lehet, hogy épp most rontottam el megint, mert tegnapelőtt véletlenül letekertem 80+ (a gemini szerint egészen pontosan 96) km-t... (absolute personal record! 20 kör, míg korábban 14 volt a leg, az is a sérülésem előtt.) majd tegnap még rátekertem 2 órát, mert az időjárás megengedte, és mert iszonyat kellett...

erre amúgy elmondhatatlanul büszke vagyok.

napok óta van egy legyem, halálba idegel, hogy a világért nem akarja elhagyni a lakást...

esik.

ez most random skicc lett köbö. nyilván ezer más dolog is volt. igyekszem visszatérni, mindenhogyan, mindenhova. 

aztaqrva

és tényleg megcsináltuk.

emlékezzünk meg róla,

különben elfelejtem, hogy bár én mostanra beláttam, hogy a tömegrendezvények nem olyasmik, ahová én ki fogok menni,

(se tüntik, se menetek, se a koncert, ahol ott volt mindenki - mert hát ... mert hát ott volt mindenki. és ez a körülmény szerintem pont nem az, ami bevonzhatna engem, a kollektív eufória meg összetartozás-élmény ellenére se... félek, ésvagy túl sok a nyomasztó változó és bizonytalanság és diszkomfortfaktor és kivel-hogyan és .. szóval ez van, nekem ezek ugy tűnik, nem.)

és az amúgy megfelelő oldali telefonos aktivistának is azt mondtam, hogy qrvára nincs kedvem megbeszélni vele ezeket a témákat és ne hívogassanak - mert ez a fajta erőltetett pusholás sok nekem, és dühös leszek tőle,

de a meglehetősen pesszimista hozzáállásomat nekem is elmozdította így az utolsó pár hónapban-hétben ez a sok, az ingerküszöböket következetesen átlépő tényfeltárás, kiállás, narancs-hiba, és a közhangulat érzékelhető tolódása és eszkalálódása (van ennek értelme? jó, értitek, mire gondolok..), és a látszólag sok bevonódott fiatal...

én jóideje nagyon óvom az idegrendszerem a mocsoktól, nagyon erősen "nem nézek oda", mert hát nem bírom... nem vagyok hajlandó a szükségesnél több enerdzsit és időt áldozni erre a rengeteg undorítóságra, és a dolgokra, amikre nincs ráhatásom közvetlenül, ellenben az egekbe lövik a stressz-szintemet. 

de szerintem így is minden fontos tény eljut hozzám, ha nem is ríltájmban, ha sokx nem is megyek bele a részletekbe, csak a főbb lényeget nézem meg... ha máshogy nem, de valaki hiteles elmeséli-összefoglalja nekem, amúgy meg a szosölön is úgyis téma, követek pár olyan embert, aki mindig kiteszi, amit tudni érdemes, meg átfutogatom a headline-okat, egy-egy jó kulcscikket-vidit-írást, ha mondják, hogy esemény volt ... (na jó, meg azért van olyan tartalomgyártó, akinek az anyagait nem hagyom ki, csak tömbösítek..)

de azért így, távolságot tartva is nagyon is megvan a véleményem, oc (és mindig voltam szavazni így is, szintén oc, mielőtt belelátnánk, hogy nem, és amúgy ki vagyok akadva, hogy van olyan, aki nem, .. védeni kell magunkat, de azért nem cinkossá lenni, ...),

és még így, áttételesen is átragadt rám is mostanra ez az egész, amit a kimenő többiek éreznek...

szóval hátha végre tényleg.

akkor is, ha szerintem messze nem oldja, nem oldhatja meg a dolgokat még ennyi, annyira elb.ódtak már. de állítsa meg a holnap az oly régóta felfoghatatlant végre.

musthave lenne.

szóval dokumentáljuk, hogy mostanra nekem is az az érzésem (és nem csak a vágyam), first time evör kb, hogy lehetséges.

#úgylegyen!

örüljünk is együtt

hogy ennyire megtaláltam a dolgokat, amik megtartanak és töltenek. (tudniillik főleg odakint mozgás.)

hogy megértettem végre, mi a fsz az a 'mozgás öröme'.

hogy ennyire belaktam az új környezetet az úgy gyűlölt váltás után, és ennyire magaménak érzem. (mondjuk konkrétan ha azt mondják, "otthon", én a hídra és szigetre gondolok. nem biztos, hogy ez volt a terv, de medzsik.)

hogy ennyire szeretek kint lenni. a szelesen kívül igazából minden időben..

hogy ennyire szeretek menni-menni, a zenéimmel.

hogy fixen vannak zenéim.

hogy van könnyem, közben, ha kell.

hogy tudok viszont emberekkel is menni, zene nélkül. (mondjuk ott értelemszerűen nem sírok. sőt, többnyire nevetek.

hogy annyit nevetek.)

hogy lettek ezek a random újabb emberek, akikkel lehet dolgokat csinálni is, dumcsizni is, és akikkel lehet, hogy végülis barizunk mostmár lassan.

hogy idáig fennmaradtak a társasossrácos pizsipartik.

hogy ennyire jó társasozni és ilyen sokat lehet.

hogy ennyi magamban-időm is van.

hogy ennyiszer volt szép az idő ilyen hamar.

hogy lehet menni túrázni, kirándulni, természetbe is...

hogy létezik a csakazenyém-lakás, a biciklin suhanás, a texturált sétány, meg a vìz és a hajók, az ismerős fák-bokrok-füvek, és a környéki madarak - és hogy ez még mindig minden körülmények között érték nekem... 

hogy ... jó, azabaj, hogy meguntam ezt a posztot és mennék inkább, haha. azért nagyolódik el.

soroljam még a cukcsi unokaöcséimet meg a gyereket meg a kollektívnek tűnő közéleti reménykedést? ...

hagyjukismindegy, sejtitek ti, hogy ezek is.

de hogy: jó vibe-ok is vannak.

(csak a nyomorkák ne lennének ugye.)

szomorkodjunk együtt

lesérültem másfèl hete, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni, mert hát nálam az outdoorgirlység nem egy felvett, hanem egy leíró identitás... rámozogtam, majd arra is, meg még, meg még, ..., meg persze közben pihentetés címén négykézlábaztam meg guggolásztam unokaöcséimmel, mert hát eddig mindig megúsztam végül és kibírta a testem és elmúlt minden is, a derékfájás is, az összes megerőltetés is, ...

na hát most nem.

find your limits, then push your limits as my .ss.

így aztán fáj a bal lábam.

és bicegek.

ott láttam be, hogy ez így tényleg nem megy, mikor a szokásos szigetmegsétálásomon is már újra sántítottam.

 

(mert sántítottam én már a busztól a szüleimig is, mikor mentem le az ünnepekre, de gondoltam, az ottani pár nap "pihentetése" majd segít. végülis akkor javult is, átmenetileg, valamennyit. de persze azt nem bírta ki, hogy itthon újra úgy viselkedtem, mintha rendben lennék.)

egy ismerősöm úgy fogalmazott: erre mondják, hogy te mindent megtettél. (ertelemszerűen hogy eszkalálodjon - a szerk.)

és hát sajnos tudom, hogy tényleg.

nade ettől nem lett könnyebb. sőt.

mert ugye azt se tudtam megmondani, akkor is fáj-e, ha nem mozgatom, mert ha a perpetuum mobile nem is létezik, a 2 évesek mellett én vagyok köbö az ahhoz legjobban közelítő fenomén.

(érzésre, mert persze az evés is sokx olyan felesleges koloncfeladatnak tűnik - bár definíció szerint tudom, igy sem jó analógia.. de értsétek jól.)

na de szóval hogy most szenvedés van.

de valami nagyon.

semmit se tudok csinálni abból, amire szükségem lenne, vagy amit szeretnék.

se bicikli, se séta, se túrázás.

azt is mondta az ismerősöm, hogy persze tök jó, hogy ennyire szeretek menni, de tudni kell seggen maradni is.

aha.

értemén, de úristen, mennyire nehezen megy!

szabályos elvonási tüneteket produkálok már most.

és a pihentetés se megy jól, igazán azt se vágom, hogy kéne, mindig elfelejtem felpolcolni, ill nem is teljesen értem, azmiaz, szerintem.

ugyan lemondtam a hugomékkal Gellért-hegyre mászást, de utána ott voltam velük egy plázában órákat, mert hát megígértem, ami megint nem az, amit csinálnom kellett volna, utólag már látom.

meg azért elmentem társasozni, mert végülis nagyrészt bkvzni kell meg ülni.

kapásból azzal a villamossal, amin lépcsők vannak.

és persze elfelejtettem, hogy akár a felszínen is átmehettem volna az aluljáró helyett, ahol csak csilliárd idő alatt, fokonként egymás mellé téve mind2 lábam másztam föl meg le..

meg akkor már elkanyarodtam a burgerkingbe is kajáért, mer' ott kb csak ezt tudom szerezni.

nomeg én nem bírok hagyományosan láblógatva ülni azon a kanapén (semmilyen kanapén, de széken se kb), anélkül, h ezerszer inkább önkéntelenül magam alá vagy felhúzni próbálnám a lábam... meg amint találok egy pózt, ahol nem fáj, máris reflexesen ráznám-lóbálnám. 

de itthon is: hiába lakom a földszinten, kérem, hát csomó lépcsőfok visz azért odáig.

és takarítani is kéne.

és és...

szóval mijafrnc.

és a legnagyobb nyomor ugye, hogy egy napot még kibírtam nélküle, de ha ma láttatok egy pityergő nőt a szigeten egy piros pad fele bicegni, az én voltam.

a tehetetlen dühtől, hogy nem bírok.

és hogy nem csinálhatom, amikre kb az egész létezésem épül mostmár...

s sóváran nézni a másokat, akik kihasználva a capable-ségüket mozognak.

újra visszakényszerülve egy padra, amit tavaly még szintén úgy szerettem, de ami mostanra büntetésnek tűnik a mozgásban levéshez képest, kb.

szóval van baj rendesen jelenleg.

#tudomhogytúlrészleteztem, de

#sajnáljatok.

na és persze hesteg mehessek már végre. wtf.

bejelentkezés

hátizé. az életke errefele nem lett jobb. rosszabb viszont tudott lenni, oc.

apám betegsége cifrázza, meg az én előtte történő csodás kis kudarcélményem azzal, hogy jó, még nem járok ott, de már majdnem, és ha már szoltak, hogy bocs, de előre kell hozni, ugorjuk meg akkor tenyleg most az újramunkavállalós feladatot.

spoiler: nem ugrottuk meg.

össze viszont omlottunk a p.cs.ba.

remek tapasztalások. (nem.)

elkezdtem írni,

hogy elkezdtem írni, de aztán, ...

szóval így amúgy hova lesz az idő?! kicsit nemfigyelek, és nem posztoltam másfél hónapja.

wtf.

(mármint az idő múlása a wtf, nem is értem. ennyire azért nem vagyok öreg...)

most főleg az van amúgy, hogy túlterheltnek érzem magam, és összeomlottam ebben a p.ba. hirtelen meg kéne ugrani mindent is, ami eddig elmaradt, egyszerre, minimum tegnapra.

és nekem már az alapvető hétköznapi teendők se mennek. (vagy igen, de nem jól, vagy jól, de akkor kimerülök bennük nagyon, napokra.)

én nem tudom, lesz-e a tempóm és teherbírásom valaha legalább közelítőleg hasonló a másokéhoz... vagy hát legalább elégjó.

most eljutottunk oda már, hogy kb csak akkor vagyok jól, ha épp megengedem magamnak, hogy szünetet tartsak, és teljesen szabadon sétáljak és szüttyögjek és biciklizzek egész nap időn és téren kívül.

de hát ez nem az, amit várunk tőlem, ugye.

szóval most épp nemjó. küszködök az evéssel-ivással-alvással-talaritással is, és akkora szőrök nőttek a lábamra megint, hogy én nem is értem.

előtte az volt, amúgy, mármint eléggé jó, épp megfogalmazódott bennem, hogy nahát, úgy globálisan szerintem jók vagyok, ha nem is elegjól, de már jól, ilyen is kitudja, hány éve volt, volt-e egyáltalán, ...

és a pakolászással - logisztikával - dolgok beszerzésével is haladtam amúgy, csak látszata nincs,

de most az előbb is pólö kidobáltam dolgokat a konyhából, amiket minek is őrizgetek.

mindegy. csak írni akartam.