little sparks before

viszont előtte még "visszadolgoztam", sőt, inkább "visszaküzdöttem", méginkább saját jogon is "beküzdöttem" magam a 3as társasos körbe,

ahonnan a rutintalanságom ésss az analízis-paralízis-mérő kiakadása miatt majdnem kiszóródtam, ugye.

aztán letoltam egy dűnét egyedüli newbyként a két "már vagy 8 játékunk benne van"-nal, like a "tanulókör-boss", vagy mi, haha. (jó, amúgy tökre nemnehéz. de nekem? nekem really az volt, na.

ahhoz képest egy szép 6pontos utolsó helyet sikerült behúznom, majdnem 7est, szóval ... ja.)

#azmondjuksiker

#ottbennmaradokìgyis

#állítólag

a szart is lehet fokozni, na

 ...ésss akkor feltétlenül el kellett basznom a dolgokat a társasos sráccal is, nagyjából szószerint, leginkább mindenhogyan.

csak hogy az utolsó szalmaszálnyi tartóoszlopot is elqrjam kirúgjam a kis újéletépítősdi-kibekkelős tákolmányom alól.

lol.

#világkatasztrófa

(igen, tudom, hogy abszolúte nincs helye férfiaknak, se szexnek az oszlopaim között, de minden létező józan megfontolás ellenére nincs a világon más, ami érdemben át tudja átlépni igazán az ingerküszöbömet, éss - feltételezem - oda kötöm a biztonság és a lét minden vetületét, köbö... az idegszálaimmal, vagy hát hogyismondjam.

btw: rémes.)

((lábjegyzet: még csak nem is egyszerre, mert egy-két balul elsült nemjutunkdűlőre, az még helyrehozható akár, nade úgy, ahogy mi csináltuk, na hát ... úgy már a barátokvagyunkattólmég is leginkább egy instant "persze-persze, wtf"... aztán megnézhetem magam a nagy "ez csak szex, mit lehet ezen-ezzel elrontani"-ban. ... mindent?))

(((nem is az van, hogy belé is belezúgtam volna, csak nagggyon nem azt kaptam, amit vártam, vagy hát hogyismondjam.)))

...

szóval én úgy érzem, igazán nagyon igyekszem, de most minden csak ... annyira .. nehéz.

család - szombatról, rosszul megfogalmazva, de nem sikerült átírni

keresztanya lettem. elég nagy dzsembori volt még úgy is, hogy sokan nem is tudtak eljönni... kölcsöntemplommal, privát misével, szívességi plébánia-használattal, rengeteg gyerekkel. 

bensőséges volt, és nagyon személyes.

jól elfáradtunk.

aztán jött az este, ésss számomra a szembesülés, hogy a világ összes figyelemelterelése se ment meg attól a tompa, mély fájdalomtól, hogy az én családom nem volt ott, mert már nincs.

és hogy bár már nincs, mégis ők ketten mindennél jobban hiányoznak. 

ráadásul ez olyan veszteség, aminek a gyásza nem megúszható, és adott pillanatban úgy sír tőle az ember, hogy közben - minden hisztérikus patetikusság nélkül - azt érzi, rá talán már soha többé nem süt még a nap se.

to be stuck - befejezetlen töredék márc23 végdátummal

tg jobban vagyok, a hétfő este volt egy igazán durva mélypont, meg azóta pár jóval kisebb, de hát gyerekek... attól még szanaszét.

lesz még valaha életem?

már hogy olyan normális, ami nem a pure túlélésért küzdés mentálisan-érzelmileg-funkcionálásilag... 

vagy ez már csak hiszti?

(szakmailag tudom pedig, hogy nincs is olyan, hogy hiszti...)

én úgy érzem, igazán teszek érte, hogy ... amúgy nem tudom, ez minek számít.  ez a fajta "tevés", amikor semmi látszatja, és az életem pont ugyanúgy egy nagy nem funkcionáló semmi, mint fél éve, egy éve, ... hagyjuk is, felfoghatatlanul rég.

elköltöztem, oké. mostmár amúgy rendesen, ugye. azóta, amit itt is írtam, nem is járok át, szinte nem is keressük egymást.

keresem a dolgokat, amik érzésre ill elvileg segítik a "gyógyulást". 

szociális érintkezések? előszedtem mindenkit, aki megkereshető volt, lettek is, ha nem is feltétlen stabilan. 

társas támogatás? a temetés előtt is pl megírtam bizonyos embereknek, hogy ez lesz, és szükségem van egy virtuális ölelésre - és meg is kaptam sorra, és hatott is.

keresni a pozitív élményeket? jól bánni magammal? már lassan csömöröm van.

... csak mostmár semmi sem segít.

hogy mi volt

hát nyilván az, hogy rossz híreket kaptam.

alapból nagyon szanaszét voltam, minden fájt és úgy éreztem, süllyedek, hiába minden, és kapálóztam össze-vissza, mert semmi a világon nem akart segíteni,

sőt, sikerült végül még rontani is a dolgokon,

és akkor felhívott a kishugom, hogy mit intéztek apám orvosával - ahova még így is úgy kellett elrángatni anyánkat kb, felügyelettel,

természetesen apánk háta mögött.

és ez a beszélgetés volt így a lecsapódása után az abszolút mélypont.

nadehogy részletek:

_fel lett írva egy új gyógyszer, de az első 1 hónapban még csak fele dózis szedhető ahhoz képest, ami majd hatni is fog, úgyhogy ez hosszú folyamat lesz...

(pláne hogy még össze kell hozni egy komplett színielőadást, hogy rámanipuláljuk, hogy egyáltalán bevegye, majd fenn is tartani azt.)

szóval marad az izgulás.

ami végig-végig ott motoszkált az agyunk hátsó felében  ... hogy csak ne eszkalálódjon, hogy ne történjen semmi visszavonhatatlan, néha konkrétan az, hogy apánk ne csapja agyon anyánkat, míg összejön valami, ami segít... (mert mind úgy gondoltuk, hogy sajnos benne van az esély a bármiféle bekattanásra.)

_amúgy azt mondta az orvos, az unokáira meg ránk valszeg nem lesz veszélyes, ha beüt is a krach, csak a feleségére meg önmagára - ami viszont tényleg ríl eshetőség most. de hát a mentő úgyse viszi el, míg nem csinál olyat ...

_valamint, hogy sose lesz a kezelésben együttműködő, se nem gyógyul meg, ezt fogadjuk el.

_és (ami az abszolút kedvenc részünk) a doki azt is mondta, hogy most újra ránézett a ct-re, és ugye sorvad a kisagy, de ennek a parkinson-kór szerű tüneteit az összes gyógyszer-alternatíva fel fogja erősíteni, mellékhatásként, ezzel nincs mit tenni... (mert a mellékhatások miatt lett abbahagyva az előző, ill támogatva, hogy abbahagyva maradjon ...)

na, hát ebből azt szeretném kiemelni, hogy "ugye sorvad a kisagy".

merthogy: mi az, hogy sorvad a kisagy?? pláne, hogy "ugye"?! eddig ilyenről szó nem volt!

múltkor még kb az volt a konklúzió, hogy látszik valami kis eltérés a ct-n, de az simán lehet semmi, nem kell vele foglalkozni... vagy valami hasonlóan fogalmazott. 

szóval wtfwtf

WTF

szóval mintegy mellesleg megtudhattuk, hogy és sorvad apám kisagya.

vagy esetleg még az lehet, hogy anyámék tudták, csak b.tak szólni róla... végülis nekünk mindenhogy egy qrvanagy sokk volt.

valamint - bár ez azóta elvileg "offolódott" - kishugom még megkérdezett, hogy én amúgy hány öngyilkosságról tudok a családban?

mondtam, hogy hát egyről sem.

mire, hogy hát ő 3-ról, apánk közvetlen felmenői ágán.

úgy el tudjuk képzelni, ez a része a beszélgetésnek is mekkora egy "atombomba" volt.

azóta utánakérdeződött, most 1 fő a hivatalos álláspont, de az infó apánktól származik, szóval igazából tudja franc.

titkok, tabuk, mételyek minden oldalról, #családom.

nahh, ez estére úgy csapódott le, hogy zokogtam egy sort, aztán áttrappoltam a szomszéd vendéglátóipari egységbe, hogy gintonikot pls.

szivem szerint csak rövideztem volna, de volt még azért annyi szelfkontrollom, hogy kulturált keretek közt akarjam kiütni a maradék agysejtjeimet,

éss szerintem abszolút pro szinten mentem a társas támogatás ill megoldáskeresés irányába így is.

végülis csak 3-at ittam, tájékozódtam, mik a lehetőségeim, ha ilyen hirtelen pszit akarok leakasztani, megtudtam ugye, hogy nem reagálom túl, ésss végül még az unokatesóm is becsatlakozott irl, mert hazafele menet útba estem neki, pedig fel se merült, ami tök jól esett tőle végülis.

hát így.

ilyenek történnek. 

#f.szom.

hahaha

szóval le akartam írni, hogy "sose gondoltam, de komolyan hálás lennék az életnek, ha visszaugorhatnánk az időben a 'meghalt a Bátyja' telefonhívás előtti állapotra, amikor azt hittem, hogy minden iszonyú szar és én is iszonyú szarul vagyok" (és az is volt és úgy is voltam, but still)...

de hogy most ott tartunk, hogy már komolyan annak is örülnék, ha csak annyi lenne.

szerencsére épp most erősítette meg a majdnem-klinszakpszi ismerősöm, hogy nem, nem én képzelem, ez tényleg qrvasok, már egyesével is bőven sok lenne mindegyik, már az alaphelyzet is ugyanígy túl sok volt, erre, ... és hogy teljesen valid igény volna, hogy sírva ventilláljak valakinek, és hogy ahhoz képest tök jól viselem... valamint hogy  beülni inni adott körülmények közt valid és adaptív megküzdésnek számít, konkrétan.

de hogy így nem lehetne, hogy ... szóval hogy mostmár hagyjuk abba, kedvesuniverzum, mostmár tényleg, igazán nagyon elég volt.

#faszkivan