visszaolvasgattam a blogot úgy '20-tól... (belső munka a terapiához.)
egyrészt: atyaég, mennyire keveset blogoltam beeee
másrészt: bkiiii, még így is kb minden masodik posztban ott a csinálni akarás - nemcsinálás - túlcsinálás örökös hullámzása, a hiperfokuszok, overwhelmed állapotok, még a dopaminseeking is ... az ezeken való vekengés! mindig-mindig, visszatérően..
ma így ránézek, és tipik adhd-s működést és végrehajtófunkciós libikókát látok - ez létezik??
(wtf..)
ezt a lábatlanság tipusú hasonlatot tutker levezettem már a korábbi diagra is anno - csak azota rájöttem, hogy annál tipikusan hozzák, hogy az én helyzetértelmezéseim és megéléseim nem lehetnek elég stabilan (vagy csak simán nem lehetnek) validak.
(igen-igen, az őszi kivizsgáláson tolták, ami nagyon mély nyomot hagyott. meg úgy általában szakember körökben is könnyű beleszaladni.)
(meg én is tudtam ugyanezt és alkalmaztam magamra nézve is...)
szóval arra a korábbi diagra nem tud úgy igaz lenni a hasonlat, mint erre, mert hogyan fogadjunk el valakit, akiröl azt gondoljuk, hogy az ő szava, véleménye igazából nem valid, így nem úgy számít...
itt legalább ez nincs.
(itt van más, de már lehet érvelni ellene anélkül, hogy csípőből a diag miatti invalidságra mutogatást kapnám vissza. itt már jobban van esély egyenrangúnak tekintett létezőként megjelenni.)
((már ahol persze. csomó -áter pl senkit, aki páciens, bármilyen papiros, nem tekint annak, sokan még a -lógus kolegáikat se... elég rossz a helyzet az országban még ezen a téren azért...
(vagy esetleg csak az adhdról hiányosan informált, már az is elég lehet... )
és ezeket pszi ismerősök, meg a sajátom is mondják, meg az adhds csopi, stb ... nem csak egy saját benyomás.
szóval ki kell fogni, ill utána kell menni, hogy ne ilyenbe fussunk bele, csak úgy meg nehéz megítélni, ha a másik fél pont azzal érvel, hogy ő jobban tudja, mi valid, mi nem, mert ez a szakmája, és a mi laikusabb benyomásaink csak azért vannak, mert...
kicsit rókafogta csuka helyzetek tudnak lenni ezek.
de hiszek benne, hogy vannak jó -áterek is, tényleg. remélhetöleg sokan. csak na.))
tudom-tudom, a költözős cucc a fő fókusz, de...
még olyanok vannak, hogy nekem nagyon, de nagyon arra lenne szükségem, hogy érvényesítve legyen, ahogy érzem magam.
hiába akarná keresztülnyomni rajtam a pszi hogy a jó tulajdonságaimat, erőssegeimet (is) tegyük fókuszba, a pozitív jövőképet, lehetőségeket, nem a negatív régieket és félelmeket hangsúlyozni (meg még stbstb),
ha egyrészt én (szerintem abszolút validan) több párhuzamosan futó, egyenként is tényező, de nyilván össze is fonódó gyászfolyamatban vagyok aktuálisan, amik ráadásul elhúzódnak,
másrészt a legnagyobb hiányom és szükségletem ennek a ténynek, és az ezzel járó történeseknek-érzéseknek a validálása.
(és igen, ezt meg fogom mondani neki.)
ennek, az adhd-nak és a körülményeknek a figyelembevételével szerintem tök érthető minden is, tulajdonképpen.
akkor is, ha végtelen frusztráló szokott lenni.
(és még csak nem is mondanám patológiásnak.)
ésss nagyon, de nagyon elegem van, hogy még mindig az a kiindulópontunk, hogy mindenféle olyan dolog is patologia nálam, ami amúgy másnál nem, meg gyászfolyamatban nem, meg pl adhd-soknál sem ... sőt, bántalmazó helyzetbe ragadva sem feltétlen, de mindegy (én úgy tudom, nem igaz, hogy csak személyisegzavarosok ragadhatnak ilyenbe)... de nálam, ó nálam tuti a régi diagom csinálja.
igen, én is ugyanezt csináltam magammal mostanáig kb.
mostanra nagyon úgy tűnik, annyi, de annyi mindent félreértettem és félremagyaráztam... ami pont hogy kontraproduktív volt.
mindamellett nem megy az életem normálisan, node hány, de hány embernek nem megy még, vagy csak látszólag megy ... az enyém nem illik a képbe, és én sem címkézem normálisnak, megnézek és megmutatok olyat, amit mások, desokan nem, ...
(egy közeli ismerősöm élete oly normálisnak volt mutatva és címkézve, míg egyszercsak elhagyta a férjét, összejött egy külföldi randomcsávóval, akivel mind2en törik a közös nyelvet és két hónap után teherbe esett, és most, utólag már azt mondja, most úgy látja, semmi se volt oké a házasságával...
na, most akkor ő mégis ugye jobbnak számit, mint én, mert mindezt munka mellett, ill mert nem mesélgette, mivel fel sem ismerte, mi zajlik, miben van, azt se feltétlen, hogy egyáltalan valami zajlik... és semennyire se dolgozódott az ki... én meg, aki menet közben próbáltam látni-megfejteni-megharcolni, én sokkal problémásabb esetnek számitok mégis...)
((és túlgondolok (adhd?), és magamat hibáztatom (mint ahogy mások is, mármint hogy engem - és sokx ha ez nekem nem oké, az minimum felelősséghárításnak tűnik .. nagyon nehéz ellentmondani pl szakember véleménynek, mindegy, mit tudok, nagyon nehéz kilátni abbol, ha a környezet szerint te vagy helikopter olyanban is, amiben nem, vagy nem úgy...))
ill hát nagyon, de nagyon megsérültem a nem megfelelő közegekben, a fel nem ismert adhd-s működéseimmel is, védtelen voltam és eszköztelen,
és az összes pszimmel meg bántalmazó viselkedésű életem-szereplőivel karöltve jól agyonkuszáltuk az évtizedek alatt, mi az erre adott normális reakció, mi túlzó, mi sémás, mi fakad személyiségdeficitből, mi idegrendszeri, mi változtatandó, mi valtoztatható és hogyan, mi az, ami nem, mi, amit nem is kell... most akkor egyáltalán kiböl-miből fakadnak egyes viselkedések, működések, megélések, és a megélések interpretációi...
egy óriás katyvasz-gombolyag, tele totálisan félrement dolgokkal,
ember legyen a talpán, aki ezt jól szétszálazza.
de szét kell majd. de mikor, kivel, hogyan...
most el akarom engedni a mumus-papírt, ha valami felmerül, majd ott és akkor foglalkozunk vele, de az az értelmezési keret nem kell már hozzá többet...
nagyon nehéz ám feljebb tornászni a béka s.gge alatti önbecsülésemet úgy, hogy folyton azt nyomatjuk, hogy a működésem, megéléseim nagyrészt patológia.
ez önmagában valami, amit már nem akarok ..
ki szeretném próbálni, milyen, amikor normálisnak címkézem magam, akit nem kell "kijavitani", aki hivatalosan is elfogadható emberi lény,
és akinek nem kell örökké azon küzdeni, hogy ne vonják kétségbe csípőből az ő megéléseit bármiről is legyen szó, mert hát papíros... (és aki nem gondolja ugyanezt magáról.)
ez persze az adhd-s dolog miatt lehetetlennek hangzik, de az meg olyan, mint a lábatlanság - ugyanolyan elfogadandó ember vagyok, csak nincs lábam ... na de és senki se shamingel érte, hogy nem bírom azt a lábat odanöveszteni, se érezteti, hogy az a cél, hogy odanőjön.
illetve persze, az emberek tudatlanok, szóval de. ("próbáltál már határidőnaplót használni?" - bocs, aki érti, érti...) de ezesetben ezekkel az emberekkel van baj, és ezzel a tudattal és hivatalos állásponttal élni sokkal elviselhetőbbnek tűnik...
ill végre abba akarom hagyni az állandó öngyűlöletet, amiért nem birom odanöveszteni azt a nyomorult lábat.
elengedni a magam felé támasztott örökös lábnövesztő elvárást...
és megnézni végre, hogyan lehetséges elboldogulni a világban lábatlanul, úgy, hogy tudom is, hogy az a baj, hogy nincs lábam, meg figyelembe is veszem.
bullshitnek hangozhat, de szerintem totál más alap.
(lehet, hogy annyira nem is erthető, vagy dacos belemagyarázasnak tűnik, node kiben ne lenne indulat egy ilyennél legalább egy picikét...)
((persze ez nem stabil nézőpont még, hullámzik, hisz pont ugyanolyan rémesek ezek a mostmár adhd-snak gondolt dolgok, mint eddig, és rohadtul akadályoznak... de ezt az irányt gondolom belőni majd.))
szóval erdekes dolgokban vagyok most mindenféle téren, .... akkor is, ha sokx nagyon sz.r.
merthogy nagyon beindultak a dolgok, azóta lett egy költözési céldátum (ugy másfél hét múlva várható) - meg (surprise) egy új helyszín.
megtalált egy váratlan lehetőség ismerősi körből, amire végül igent mondtam.
elmegyek macska-és házpásztorkodni.
nincs egy évnyi, de totál free, és lakótárs-mentes, ami hát, lássuk be (szinte) kihagyhatatlan.
az első verzióban nemet akartam mondani, és nem ugrottam rá az újra se egyből, hanem alapos megfontolás és egyeztetés után, (de egy nap alatt, mert sürgős volt nekik) jutottam döntésre.
át tudtam beszélni olyan emberekkel, akiknek adok a véleményére - és persze meg akartam a pszimmel is, de ő reggel lemondta az aznapi ülést, murphy.
(úgyhogy már csak utólag értesült, de üdvözölte a döntést.)
utána egyből jött hozzánk a gyerek, nyilván pont egy nagybetűs idillke következett, órákig az ágyon családi kacarászós, dumcsizós, inside joke-os, hogy belül meghaljak,
de nem bírtam volna beletrollkodni ezzel.
majd megszületett kishugomék babája, úgyhogy egy napnyi 'nem bírok lebuszozni' szenvedés után a pasi levitt,
én meg belevetettem magam a nagynéniskedésbe.
segiteni mentem, és hiába, hogy kishugomék odaköltöztek már anyámékhoz, az első héten jól jött a 4 felnőtt az újszülött+alig2éves kombóhoz meg a frissenszült anyukához.
(apám most se oké, így ő kiesett a 2évesezésből, sógorom meg nem kapott apaszabit, ... szóval pláne.)
(sikeres otthonszülés volt, egy ilyen erre fenntartott házban, igy félnaposan már hazamentek. ilyen közelről nézni egy új 2gyerekes család formálódását nagyon intim és különleges élmény volt, halljátok...)
a 2éves egy szélvész-gyerek, akit intenzív feladat életben tartani, és aki az elején egy légtérben se volt hajlandó megmaradni a kistesójával, így az anyjával se...
de azért sokat bandáztunk, és fénysebességgel rázodott egyre jobban bele a helyzetbe.
a babát is dajkáltam azért sokat (aki mellesleg a keresztfiam is lesz, bár nem ertem ezt a szerep-torlódást, de nyilván nem mond az ember nemet), pedig mindig félek megfogni őket...
és ismeritek azt az érzést, mikor sikerül más csecsemőjét elaltatni-rázni, pedig nyekereg-sír? (megtalálni a megfelelő mozdulatsort, ritmust meg esetleg hangokat..)
én mindig vmi babasuttogónak érzem magam tőle, pedig tudom, hogy nem egyedi képesség :D na, ez itt is megvolt többx is...
kedves örök emlékek ezek.
meg az is olyan szívmelengető volt, hogy kettesben cimbizünk a nagyobbal, megyünk játszóra, meg motorozgatunk, meg poloskákat nézünk az emeleten... hogy megtaláljuk a hangot, pedig ritkán találkozunk azért ..
nade.
amúgy ezek nagyon intenzív voltak. pláne, hogy közben futtatni kellett volna a költözős szálat is...
nekem nyilván nem ment paralell...
vagyis - ment valamennyire azért, magamhoz képest jól.
mert megmondtam a pasinak.
meg megszültem és egyeztettem még a dátumot az ismivel, akihez költözöm... (azóta már nyilván csomó részletet is..)
meg beláttam, hogy lemondani az albit és intezni magam helyett uj lakót nekem akkora feladat, most pláne, hogy csuszni fog és bukni fogok rajt' pénzt, és valahogy elertem, hogy ezt elfogadjam és ne freak outoljak rajta...
és most újra itthon vagyok, maga a pasi jött le értem kocsival - fene se érti, de könnyebb így, hogy (eddig) normálisan fogadta. (jött a bulshitjeivel, hogy miattam nem működik, de már ez nem borít meg.)
már azóta voltam ugye a pszinél, meg a sulis barátokkal színházban, amit már egyetlen porcikám se kívánt,
és most épp regenerálódok, mert totálisan elfogytam.
(már a színházas - baráti talos este előtt beütött a totális overwhelmed kimerültség. azt éreztem, hogy napokig csak itthon akarok szüttyögni magamban, semmit se bírok, és kínzás volt kidugni az orrom a lakásból. persze megerőszakoltam magam, de ráment az összes tartalékom, és ma még ki se bírtam kelni az ágyból.)
de hogy ilyen izgalmak vannak, képzeljétek.
durva.
szóval fájtam, szenvedtem, küszködtem.
a pszin, a pszis utolsó alkalom trigger-pontjain, a pszi által látni kívánt korábbi papirokon és a költözős topicon is.
sok-sok dologra rájöttem, sokat "kidolgoztam", "kifájtam" magamból, helyre kerülgetett egy csomo puzzle darab.
(előző poszt is pl egy ilyen részletke.)
éa felvettem nagyjából újra a költözős fonalat, miután rájöttem, h mifene történt, és hol jártam, ... guess what, kiderült, hogy csak idő kellett és alkalom...
(ez amugy engem nagyon megnyugtatott azért - hogy van értelme gondolkodnom a dolgokon, hogy képes vagyok ezzel fogást találni rajtuk. és örök hálám azoknak, akik tartották bennem a lelket, együtt gondolkodtak velem, ill mondhattam nekik hosszan-hosszan...)
sérelmeztem magamban, hogy a pszi ezt nem látta - mert hogy én nem látom, oké, nyakig benne vagyok valamiben, nem látok ki belőle... de ő mért nem mondja, hogy totál érthető, hogy minden megszakadt a könyöktöréses kényszer-közeledéskor?..
hisz hogy ha nem lehetséges távolságot tartani, akkor (szerintem) teljesen érthető, hogy visszaszippant mindaz, amit érzelmileg amúgy se lehet full elvágni, míg ott vagyok benne... és nála inkább hangsúlyt kapott, hogy nem állunk jól, semmint hogy megbiztat azzal, hogy majd amikor alkalom adódik, újra felveszem a természetszerűleg elejtett fonalat...
(jól esett volna szerintem hallani, hogy ez a nem állunk jól most normális, meg hogy de változni fog.)
és egy ilyen sokhétnyi közellétre egyből következő 2hetes, garzonba összezártságos, betegen a másiknak kiszolgáltatott időszak másnapján mégis mit várunk, mennyire leszek "kint" épp belőle?
hol tartok vajon a fonal-újrafelvevős folyamatban, amikor nekem még egy gyerekezesből vagy családozásból is komoly átzsilipelésre van szükségem, hogy egyáltalán csak újra működjek a mindennapokban, hogy úgymond "utolérjen a lelkem", visszaépüljek az owerwhelmed állapotból*,
((*új hangsúlyt kapó felismerésem ez a kifejezés...))
nemhogy még ezt az amúgy sok napba tartó kiszenvedős belső munkát elvégezzem?!
még először arra is rá kellett jönni, mi a fene lett azzal a fonállal...
na, végülis megoldottam, de ez is így meglehetősen rosszul esett.
(ezzel most nem kötekedek a pszivel, és majd megbeszéljük ezt is, csak nem volt még azóta rá alkalom.
azota 1x beszéltünk csak még, és az eszkalálódás miatt az előző posztos dolgokat is épp csak emlités szintjén tudtam még bevinni, de majd vmikor.
de multkor is megint volt ruminációs nézetkülönbségünk, úgyhogy mostmár éltem a gyanúperrel, hogy én tudok valamit rosszul, de utánanéztem, és szerintem nem, csak még mindig nem sikerült átadnom, mennyire másként működöm, mint ő érteni véli, pl ebben is ..
ez is továbbra is zavar,
de szerintem majd dűlőre jutunk, csak kell idő tisztázni ezeket.
bosszantó kicsit, hogy ez nem mostanában lesz,
mert engem (most pláne) nagyon tud triggerelni, ha azt érzem, nem értenek meg rámhúzkodnak olyan dolgokat, amiket a volt diagom meg a prekoncepcióik alapján rám tudnak... és többedszerre vélem erzékelni nála, hogy minden ellentétes szándéka ellenére csinálja. ((de pszi barátaim bevallották, hogy magukon is észreveszik, hogy ez ilyen .. szóval valszeg ez a szakma ezen részével jár...))
de most nem ez lesz vele a téma, se a múltam, mert - lásd part2.
amúgy kialakult az a csodás helyzet, hogy most épp nagyon triggerel a jelenlegi pszim. végig azt éreztem, hogy jó lesz ez, csak a biztonság kedvéért óvatos vagyok, és előbb ismerjen meg, aztán menjünk át a korábbi papírjaimon...
de amúgy bíztam benne.
most, hogy a múltkor mintegy mellesleg kibukott valami (hogy én szerinte ruminálok), amire visszakérdeztem, és amiről így kiderült, hogy totál félre lett értve-magyarázva (nem rumináció. ezt ő is mondta, miután tisztáztuk, hogy mit és miért csináltam.)... szóval ezután megbillentek bennem a dolgok.
mert nem is az a baj, hogy valamit rosszul értelmez. hanem hogy erre is alapozva alkot olyan véleményt, hogy a személyiség tuti érintett... erre meg akkor még ki tudja, mikre - kapcsolt be a vészjelzőm... hisz ha ez nem bukik ki, simán elviszi a gondolatot haza, és aztán ez lesz elkönyvelve tényként. (mondta már, hogy szerinte a személyiség is érintett. - de hogy higyjem el, hogy jól látja, ha most is totál sima adhd dolgokat patológiásnak nézett? miközben szerinte is van adhd-m tutira.)
így persze nagyon mélyen megélem azt az életemben visszatérő sérülést, hogy engem nem értenek, nem olyannak látnak, amilyen vagyok, a dolgaimat félremagyarázzák és rossznak címkézik.
ez az egyik dolog.
a másik meg, hogy rájöttem:
konkrétan már egyáltalán nem vagyok nyitott erre a korábbi diagomra.
nem bírom el már magamon egy percig se.
már nem érdekel, ki mit mond, nem akarom, hogy megnézzük, egyszerűen annyi felesleges fájdalmat és nehézséget okozott ez már nekem - igen, kezdek rájönni, hogy nem csak a diagnosztizálatlan adhd, hanem az is, hogy ez lett viszont a diag.
óriási xtra gyászok jönnek a felismserések mentén... amikre amúgy most nincs is kapacitásom, marhára nem férne bele nyakig merülni a témában, ... még ha foglalkoztat is folyton,
és amúgy kikerülhetetlen, hiszen mégiscsak az életemet akarjuk felvakarni a padlóról, darabokban, és azokat valahogy összeillesztgetni, és hát ... tényleg jó volna egy kép a lehetőségekről hozzá.
de hogy ez a sok fájdalmas felismerés... ez igazi, jogos gyászfolyamat lesz, senki ne jöjjön a get over it bulshittel, ezt nem hiszem, hogy meg lehet úszni... de ne most, most pont nagyon nem jó.
most minden energiamorzsám a nyomi költözésre kéne.
hogy voltam a szüleimmel csoportos buszos utazáson külföldön - mert meghívtak rá, mármint hogy állták. (anyám főleg hatvan+os társaságával.)
objektíve rengeteg ponton sz.r volt, de nagyon jól tettem, hogy mentem.
hogy ott kiderült, hogy apámmal van valami qrvanagy gáz, lett egy paranoid féltékenységi rögeszméje, ilyen totál rémisztően irracionális dolgokkal, és mivel én ültem mellette a buszon (és naggggyon sok időt töltöttünk ott ülve), nekem jutott a megtiszteltetés, hogy premier plánban nézhessem a kibomlását.
ez a hazaérkezésre tetőzött.
már elcsitultak a dolgok, de továbbra sincs belátása rá, mekkora wtf dolgokat vélt látni, és orvoshoz se sikerült még elterelni.
mind halálra rémültünk, és aggódunk, mert lehet ez valami demencia beköszönése is...
na, ez, meg a szinte azonnal folytatódó gyerekezés pikk-pakk felülírta az utazás önállóéletre hangolós útravalóit.
aztán a köv, regóta rílnek látott belső sarokpontom az ősz kezdete volt, mikor először majd' 2 hétig nem jön a gyerek, és az apámos freak out is lejjebb ül,
én meg - úgy volt - megyek családozni, kishugomnak segíteni a szülés előtt is már.
na, nyilván azonnal lebetegedtünk. pontosabban először a pasi, ami miatt nyilván én se mehettem senkihez, sehova.
aztán, mikor már azt hittük, megúsztam, jöttem én, de hosszan-hosszan, hullámokban, 2x gondoltuk, hogy na vége lesz másnapra már, és mind2x a semmiből sokkal rosszabbul lettem, új tünetekkel.
természetesen nem csináltunk tesztet, mert "már minek, nem tök mindegy?!", de 99%, hogy covid volt.
én még benne voltam, mikor már újra itt volt a gyerek,
szóval ki tudja, meddig ping-pongozunk ezzel a családban. mostanra ő is beteg, de azért járt vele suliba, és nemsoká megint jön ... hátha nem hoz vmi új mixet... (hahaha.)
mikor már úgyahogy jól voltam, rámszakadt a pszis alkalmon az, hogy azt se tudom, merre vagyok arccal előre, megint sehol se tartok, a pszi is félreértett-magyatázott valamit, ami csak véletlenül derült ki (hogy ruminálok-e...), ami jól betriggerelt, meg még ezer dolog felszínre jött...
ott volt egy kb 24 órás totális mélypontom, de hogy így éjjel se aludtam, csak ilyen 1-másfél órát,
aminek a végére egyébként sok-sok dologra rájöttem, összerendeződtek a fejemben a miértek és hogy mi történik, ...
de szóval nagyon durva volt, és hihetetlenül intenzív. de most újra megvan az fonál.
fizikailag meg mostanra regenerálódtam szerintem, de még nem bírtam rávenni magam, hogy lemenjek vidékre (tudjuk, nekem ez amúgy is milyen nagyon nehéz),
a kishugomék amúgyis átköltöztek anyámékhoz, s bár még mindenórás, már nem vagyok benne biztos, hogy "leérek"...
(ugyanitt mindenki drukkoljon, hogy beinduljon, még van úgy egy hete, de már pure szenvedés, meg nagyon, de nagyon szeretné, ha összejönne az otthonszülés, a múltkori vastagon szülészeti erőszakos történetük után... és nyilván mi is.)
a másik hugommal azóta sem beszélünk, marmint beszélünk, ha találkozunk, csak nem keressük amúgy egymást, ami engem továbbra is mély szomorúsággal tölt el.
közben lecserélődött az albiban az egyik (leendő) lakótársam, how funny is már that.
mondjuk így le tudtunk ülni 3asban dumcsizni - az előző csaj, az sose beszélgetett semelyikünkkel se, azért ez naaagy minőségi váltás. (azzal se, akivel gyakorlatilag is együtt éltek.)
meg babáztam mind2 barátnőmmel, pontosabban barátnőztem mindkettejükkel és mellesleg csodálgattuk együtt az babákat is. (az egyik babóval annyit cimbiztem, hogy másnap fájt az arcom a sok vigyorgástól, haha.
meg tök vicces volt komoly, drámai, szomorú dolgokról is gügyögve beszélni, de hát ha nem aludt, akkor csak muszáj volt szórakoztatni, miközben dumáltunk....
próbáljátok ki, tök szürreál...)
kinőttem továbbá tetemes mennyisegű ruhát - mostmár a felső felem is. épp nagy ruhatár-szelektálásban vagyok.
valamint kb állandóan fókuszt vesztek - ami nem és nem és nem használ az előttem tornyosuló gyakorlati teendő-hegynek.
a pszim meg a papiros múltamat szeretné áttekinteni, amitől én meglehetősen elégedetlen vagyok, ezerrel triggerel.
(és nagy xtra munkának tartom az egészet előkeresni, újra átnézni, átgondolni-venni ... és csak egy újabb energia- és fókusz-elvonónak.)
(bár közben kiderült, hogy pl az adhd-kivizsgálós helyen, ahol voltam, mások is szereztek az enyémekre rímelő rossz tapasztalatokat. legalább tudom, hogy nem csak "én hoztam ki belőlük".
ahh, bár a pszim is értené ... nagy félelmem, hogy majd nem nekem ad igazat a régi dolgokban...
pedig pl szerinte is az adhd tuti nálam.)
nade ezek jutottak eszembe, dióhéjban, csak fel akartam őket skiccelni gyors'.
szóval az úgy volt (még amúgy 2 hónapja), hogy a pszivel bejött topikként, hogy néha próbálok kivonódni a gyerekezés alatt, amit a pasi nem akar hagyni,
és külön nagyon hangsúlyozta, hogy jogos, tartsak, sőt, tartsak még több szünetet, igenis vonjam ki magam meg menjek el még többször,
és úgy engedett el utamra aznap, hogy kb mégegyszer kvázi a lelkemre kötötte,
majd ezután a pasi azzal fogadott otthon, hogy elesett biciklivel és ...
guess what ...
éjjel (már a kórházban, nyilván) kiderült, hogy _eltört a könyöke_.
komolyan, ez így megtörtént.
úgy, hogy másfél nap múlva megint épp jött a gyerek bő egy hétre.
úgy, hogy a nyár legbrutálabb kánikulája volt.
és a pasi nemhogy a saját szokásos részét nem tudta vinni a gyerekezésnek a gipszében, a fájdalmaival,
de napokig még a gatyáját is én húztam rá föl. (mert amúgy nem hajlékony semennyire kb, ellenben magas...)
szóval szünet, meg kivonódás, na az nemigen lett. (nemhogy több, ugye.)
meg persze otthon még éjjel is 30 fok volt, nappal nem lehetett megmaradni, és (mivel nem vezetek) csak elviselhető bkv-távolságban lehetett légkondis programokat keresni, strand is kilőve, vidékre se tudtunk így leutazni, ahogy előtte terveztük, ... meg voltunk lőve kb.
(az első napi program jobb híján egy vészhelyzeti plázázás volt, konkrétan - nézelődéssel, turmixozással, mekivel .. a gyerek persze élvezte, nem kell aggódni.)
nem mondom, hogy nem éreztem magam csapdában. de lehoztuk nyilván.
csak muhaha.
sokszorosan muhaha, hogy a pasi így természetesen mostanáig táppénzen volt, nagyrészt itthon, velem, ebben az egy szobában, akkor is, ha épp nem gyerekeztünk. és ha én hallani akartam a saját gondolataimat, úgymond, akkor el kellett menjek valahova - aminek ő sose örült, jött a kérdezgetés, a morgás, bűntudatkeltés, s persze jött a totális "vissza-bevonódás", nyakig merülés, s végülis az önmagam és a "különülős céljaim" elveszítése, szem elől tévesztése, ... és most azt se tudom már, merre vagyok arccal előre, komolyan.
a cél, az őszi kvázihatáridő még áll, csak én vagyok szerintem hátrébb, mint júliusban voltam.
(most mondjuk épp ébren vagyok _még_, szerintem mert úgy felkavart a mai pszi, más 5letem nincs. amúgy aludni azért szoktam.)
de majd folytköv máskor.
(de hogy így mennyi erre az esély?! és vicces az is, mennyire beillik a sorba, amit épp akkoriban fejtegettem egy barátnőmnek, hogy úgy általában sok fontos dologban peches szoktam lenni - pl sorra rossz pszikhez kerültem, amikor lett egy jó pszim, az autóbalesetet szenvedett, a munkahelyen kifogtam az egyetlen rosszindulatú kisfőnököt, meg még sok ilyen .., .. nem gondolok semmi kozmikus összeesküvést, csak azért meghatározó dolgokban bele tudtam szaladni valahogy a nemjóba....)