törpölés (tldr)

be kell látnom, hogy ez így nem megy. 

régen mindenki a saját fix felhasználó nevével jelent meg. tudtuk, kinek a gondolatait olvassuk. no nem irl arccal, de nagyrészt ismertük egymás blogját, vagy ha nem, hát megnézhettük, de minimum láttuk folyamatában a gondolatmenetét, gondolkodásmódját.. voltak kapaszkodók, viszonyítási alap.

mára, ezzel a névtelenség dologgal az egész elment ebbe a bántó, megmondó, ítélkező, sokszor kb kegyetlen irányba, ami felett értetlenül pislogok.

mégis hogy érezheti bárki, hogy jogosult mások bántására?!

oké, tudom, tudom, a kérdés költői.

 

nulla kommenttel nekem kockásfüzetté válik a blog (amim amúgy szintén van, ezer év után, úgy szeptember óta, és tök más érzés.) 

cenzúrázni nem tudom úgy, hogy ne hasson rám.

nade ezt meg nem tehetem magammal. 

hiába tudom, hogy aki ilyeneket ír és így, annak a véleménye nem releváns, a bántás mégis hat. a fájdalom valódi.

sőt, legutóbb volt egy igen rossz estém, ahol konkrétan baráti valóságcsekkinget kellett kérnem, hogy ugye nem nekik van igazuk, ugye nem olyan vagyok.

(köszönöm, akik hangot adtatok annak, hogy ez így nem oké.)

 

és teljes a zavar azzal, hogy nem tudom kihez kötni, sőt összekötni se, csak remélni merem, hogy amúgy nem ismerős(ök), se itt, pláne nem irl.

miközben amit ide kiteszek, az többnyire random, egyoldalú, kontextus nélküli vagy csak részben vázolt, sötét mélypontokon idehányt töredékinfó, vagy speciális hangsúlyokra kihegyezett eszmefuttatás. bizonyos szempontból nagyon mély és igazi,  ugyanakkor meg mégis következetlen pillanatképek, korlátozott vetületek. sokszor olyasmi, amit amúgy nem tudok/szeretnék megosztani az irl környezetemmel, nem érzem feltétlen a valódi életembe integrálható ventillálásnak, de a gondolat-kipakolás segít. (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek - mint emlegetni szoktuk.)

(persze utóbbi ott megbukik, hogy lettek, akik tudják, ki vagyok irl, meg hát elég vékony jég a bloggerkedés amúgy is, pláne onnantól.

...tudjuk, hogy orvosomról is jöttem rá, hogy olvasom a blogját, meg fészbukon is találtam meg bloggert csak úgy, aki nem biztos, hogy nekem is be akart volna mutatkozni... pl.)

azt vettem észre, hogy nincs kapacitásom-igényem hagyományos, teljesebb képet is megosztó rendes énblogolásra. (ami amúgy nem fair azokkal szemben, akik olvasnak.)

sokszor le akarom írni, de aztán mire, már továbbkattanok (asszem, pl nem írtam le még azt se, miért volt hiteltelen az adhd vizsgálat, pedig minden érthetővé válna), már nem esik jól részleteiben foglalkozni vele, már kibeszéltem irl, már más fázisban vagyok... meg hát valszeg adhd, na.

sok mindent nem is tudok úgy elmesélni, hogy ne mondjak a kelleténél többet, ne feszélyezzen, hogy esetleg a valódi életemről túl sok derülne ki. (innen is helló, akik ismertek, haha!)

(ja, az adhd-s cuccot szerintem kicsit emiatt se írtam le.)

plusz szerintem le is választom magamban ezt: ahol az ilyen mély bennem felbukkanó sötétséget osztottam meg, ami ennyire sebezhetővé tesz, oda nem esik jól mellé rakni a nemmélypontos, "normális életemet", a teljesebb képet. aki ezeket így elolvassa rólam, az tudja a legsötétebb "titkaimat", úgymond, de furamód nem esne jól megosztani vele a hétköznapjaimat - mintha az sokkal intimebb lenne. (meg ne is kösse össze a kettőt senki lehetőleg.)

viszont jó kis céltáblát csinálok magamból. olyasmiket teszek ide, amitől mások, arra hajlamosak elítélhetőnek látnak. kipakolom a sebezhetőségem, a legnagyobb valós vagy vélt gyengeségeim és félelmeim. olyasmiket is, amit mások kb maguk elől is titkolnának. sőt, olyasmiket csak igazán. sokszor magyarázat és kapaszkodók nélkül.

itt sokszor (többnyire?) nem mutatok erőt. nem mutatom azt az arcot, amit az ember más emberek közt mutat a "normális életben". ide jövök elpanaszolni azt az erőtlenséget és esendőséget, amit a való világban nem vállalunk fel, csak nagyon szűk körben, vagy esetleg úgy se. idehozom azt, ami nem tartozik másra. 

egy részem nagyon akarja, hogy kevésbé egyoldalúan ismerjetek.

de a blogot meg másra használnám.

hát milegyen, ugye.

képzeljétek, asszem, már 2008 óta blogolok. hát az már egy 16 éves kamasz... máshol kezdtem, más néven, más hangsúlyokkal, sőt, kb egy másik életben. szociális közeg is volt sokáig. őrület, mennyit változott ez is. 

(meg már én se olvasok lassan, majd lehet, ha a pasi meg a gyerek kikerülnek a képből, újra fogok, nem tudom.)

múltkor már szomorkodtam egy sort, hogy full abba kell hagyni, hogy ezt így nem lehet... aztán ez enyhült, tök mással voltam elfoglalva, most meg nem is tudom.

szóval csak ideteszem ezt egyelőre, aztán még meglátom, hogy' szeretném.